Az abszurd irodalom nem egyszerűen értelmetlenség. Felboríthatja a nyelv rendjét, kétségbe vonhatja az ember önazonosságát, leleplezheti a társalgás ürességét, vagy éppen a halál és a csoda titkához vezethet el. Jellegzetes műveken keresztül mutatjuk be legfontosabb működésmódjait Lewis Carrolltól és Szaltikov-Scsedrintől Alekszandr Vvegyenszkijig és Danyiil Harmszig.

## Abszurd és nyelv

Danyiil Harmsz 1928-as, „Ivan Toporiskin” című verse az abszurd irodalom egyik legismertebb darabja. Kiindulópontja egy egyszerű, bár brutalitásában eleve meglehetősen képtelen történet: Ivan vadászni indul egy pudlival, majd a férfi fatörzsként a mocsárba zuhan, a kutya pedig fejszeként belefullad a folyóba.

A történet ezután kétszer is megismétlődik, ám a szavak új helyre kerülnek, a jelentés pedig változatról változatra jobban szétesik. A „pudli a folyóban beleesett a kerítésbe” már a szemantika teljes összeomlása: a szavakat csupán a mondattan tartja össze. A szöveg ugyanakkor a jelentés újjászületésének lehetőségét is felvillantja. Ha valaki fatörzsként beleeshet a mocsárba, akkor – legalábbis a vers világában – fatörzshöz hasonlóan át is ugorhatja.

A művet Georgij Adamovics, az orosz emigráció egyik vezető kritikusa keményen elmarasztalta: szerinte a verset olvasva nemcsak a gyerekek nem tanulják meg a logikát, hanem a felnőttek is elfelejtik. Csakhogy Harmsz célja aligha a logika oktatása volt. A kérdés inkább az, mire szolgálhat annak szándékos szétrombolása.

## Abszurd és zagyvaság

Alekszej Perovszkij – irodalmi nevén Antonyij Pogorelszkij, a Hoffmann szellemében írt elbeszélések és „A fekete tyúk” című mese szerzője – 1811-ben olyan kuplékat írt, amelyekben egy vezír a homlokán növő hólyagot dédelgeti, Bayle hőmérővel búzát vet, Bonaparte pedig kártyapaklival siet Oroszországba, miközben a pápa fiának narancsa és egy orrát piszkáló bálna is feltűnik.

A képtelenségnek komoly folklórhagyománya van. Az orosz népköltészetben ugyanúgy megtalálható, mint az angol nursery rhyme-okban, vagyis a logika szabályait felrúgó gyermekversekben. Ezekben azonban az abszurd hatás egy ismert igazságtól vagy normától való eltérésből fakad. Perovszkij-Pogorelszkij zagyva verseiben viszont nincs ilyen biztos viszonyítási pont.

A nevek és jelenségek szinte teljesen véletlenszerű, elsőként felötlő asszociációk alapján kerülnek egymás mellé. A gyermekcsúfolóból származó vezír, a filozófus Pierre Bayle – ha valóban rá utal a név –, a földet művelő geométer és a hőmérő között nincs értelmes kapcsolat. Egyes magyarázatok szerint a szerző a képtelen szóbeszédeket gúnyolta, de valószínűbb, hogy magát azt az elképzelést tette nevetségessé, amely szerint a szavak szükségképpen információt közvetítenek.

Ez a hagyomány később termékenynek bizonyult. Kozma Prutkov alakjának megteremtői is merítettek belőle, köztük Alekszej Tolsztoj, Perovszkij unokaöccse és neveltje. Különös utólagos csavar, hogy az egyik tudat alatti asszociáció hamarosan valósággá vált: Bonaparte valóban Oroszország felé indult, Perovszkijnak pedig másokkal együtt harcolnia kellett ellene.

## Abszurd és önazonosság

Lewis Carroll 1865-ben megjelent „Alice Csodaországban” című regényében Alice azon töpreng, vajon ugyanaz-e még, aki előző nap volt. Barátnőihez hasonlítja magát, majd tudását próbára téve hibásan idézi fel a szorzótáblát és a földrajzot: London Párizs fővárosa, Párizs pedig Rómáé. Ebből arra következtet, hogy talán valaki mássá változott.

Carroll a matematikai logika szakértőjeként tudatosan a racionalitásból kiindulva építette fel őrült világát. Egyszerre akarta láthatóvá tenni és kérdésessé tenni annak alapjait. Az idézett részletben a számolás szabályai, az iskolában megtanult tényszerű ismeretek és Alice önazonossága egyaránt meginognak. Hasonló helyzet jelenik meg Harmsz „Szonett” című elbeszélésében, amelynek szereplője elfelejti, hogy a hét vagy a nyolc következik-e előbb.

Dosztojevszkij „Ördögök” című regényének egyik szereplője így kérdez: „Ha nincs Isten, akkor én miféle kapitány vagyok ezután?” Alice azért kételkedik abban, hogy valóban Alice-e, mert a körülötte lévő világ különösen viselkedik, ő pedig nem emlékszik biztosan a róla szerzett tudásra. A gondolkodó én önazonossága – amely Descartes híres állításában, a „Gondolkodom, tehát vagyok”-ban a logika alapja – így annak szétesésekor az első áldozattá válik.

## Abszurd és groteszk

Mihail Szaltikov-Scsedrin „Egy város története” című, 1869–1870-ben megjelent regényének számos epizódja nyíltan abszurd. Az egyik polgármester egy moszkvai harangtorony egyenes ági leszármazottja, és egy viharban kettétörik; egy másik a városi kertben repül, majd közelebbről megvizsgálva kiderül róla, hogy lány.

A képtelenség csúcsa mégis Priscs polgármester története. A nemesség vezetője már az első találkozáskor szarvasgombaillatot érez rajta, később pedig gasztronómiai vágyakozása odáig fokozódik, hogy egy ülésen ecetet és mustárt követel, majd megszagolja a polgármester fejét. Végül kiderül, hogy a fej valóban töltelékkel van megtömve, Priscs pedig az ínyenc áldozatává válik.

Scsedrinnél az abszurd a groteszkből születik. Egy valós jelenség tulajdonságait addig fokozza, amíg az teljesen elszakad eredeti alapjától. Priscs eredetileg ostobácska, jóindulatú és dicséretesen tétlen polgármester, akinek semmittevése alatt a város felvirágzik. Ebből a szatirikus képből nő ki az önálló életre kelt, harsány értelmetlenség. Innen már csak egy lépés Harmsz állítása, hogy „ikrából született”, vagy Szergej Kurjohin tréfája, miszerint „Lenin gomba volt”.

## Abszurd és párbeszéd

Eugène Ionesco francia–román szerző „A kopasz énekesnő” című, 1948-as darabja az abszurd dráma egyik leghíresebb műve. Ionescót egy angol nyelvkönyv sablonmondatai ihlették. A Smith házaspár nyelvi közhelyekből felépített beszélgetése eleinte értelmesnek tűnik, ám információtartalma fokozatosan látszattá válik.

Smith úr egy újságot olvasva közli, hogy meghalt Bobby Watson. Felesége meglepődik, mire kiderül, hogy az illető állítólag egyszerre másfél, két, három és négy éve halott. A halottat összekeverik az ugyancsak Bobby Watsonnak nevezett feleségével, aki egyidejűleg kövér és sovány, magas és apró, szabályos és szabálytalan vonású.

A kommunikáció látszata csak még jobban kiemeli a közlések értelmetlenségét, ismétlődését és ellentmondásosságát. A párbeszéd hasonló szétesése, valamint a mögötte rejlő tragédia – hogy a beszéd valójában lehetetlen – jelenik meg a 20. századi orosz dráma két klasszikusában, Harmsz 1927-es „Jelizaveta Bam” és Vvegyenszkij 1938-as „Karácsony Ivanovéknál” című művében is.

## Abszurd és indokolatlanság

Viktor Goljavkin 1968-as „Parfentyev” című elbeszélésében egy betegeskedő férfi egyedül tölti a szilveszterestét, amikor felhívja egy ismeretlen. A telefonáló ujjongva közli, hogy Parfentyev beszél, énekel néhány dalt, majd vezetékneve szótagjait és betűit kezdi magyarázni, egyre képtelenebb asszociációkkal. A végén ráadásul azt állítja, mégsem Parfentyevnek hívják.

A jelenetben egyszerre bomlik fel a párbeszéd és válik bizonytalanná az önazonosság. Az abszurd elsődleges forrása azonban maga a cselekvés megfejthetetlensége és motiválatlansága. Miért telefonál valaki újév éjjelén pusztán azért, hogy bemutatkozzon, elénekeljen néhány dalt, majd képtelen képzettársításokkal elemezze állítólagos vezetéknevét?

Lehetnek ennek az olvasó előtt rejtve maradó lélektani okai, de az is elképzelhető, hogy egyszerű különcködésről vagy őrületről van szó. Mivel az indíték soha nem derül ki, a képtelenség rejtélyes, már-már misztikus jelleget kap.

## Abszurd és titok

Alekszandr Vvegyenszkij „Mindenütt talán Isten” című, 1931-es drámai költeményében vagy misztériumjátékában jelenik meg a rejtélyes „értelmetlenség csillaga”. Fomin, más néven Ef azért érkezik egy kivégzésre, hogy félelem nélkül szemlélje mások halálát. Csakhogy ugyanúgy, ahogy Harmsz „Jelizaveta Bam” című darabjának hősnőjét egy még el sem követett gyilkossággal vádolják, az esemény váratlanul Fomin saját kivégzésévé változik.

A tömeg a vérpadra hurcolja és lefejezi. Ezután Fomin mozdulatlanul fekszik, mégis gondolkodik azon, hogy megérinti a haját, megvakarja a szemét, kiált vagy levegőzik. Egy hang figyelmezteti: nincs már mivel kiáltania vagy vakaróznia, hiszen meghalt és nem létezik. Ő azonban ezt nem érti: azt állítja, él.

A képtelen fordulat mögött így a halál titka nyílik meg. A király szerint az embernek nincs lelke, tehát halhatatlansága sincs; Fomin mégis elnyeri azt. Nem keresztény vagy más vallási értelemben vett öröklétről van szó, hanem egy olyan ember titokzatos létéről, aki egyszerre van és nincs. Ez az állapot lényegét tekintve abszurd, és magából az abszurdból születik. Fomin ebben a formában indul szimbolikus útjára, amely az idők végezetéig tart.

## Abszurd és csoda

Harmsz 1937-es „A láda” című elbeszélése – sok más írásához hasonlóan – egyszerre komoly és gúnyos. Egy vékony nyakú ember bemászik egy ládába, lecsukja a fedelét, majd azt figyeli, vajon az élet vagy a halál győz-e. Tudja, hogy az élet megmeneküléséhez csak annyit kellene tennie, hogy kezével felnyitja a fedelet, ám erre nem hajlandó.

Amikor már biztos a halálában, megmagyarázhatatlan esemény történik. Egyszer csak a padlón találja magát, a ládából kivett holmik a székeken és az ágyon hevernek, maga a láda azonban eltűnt. A férfi arra jut, hogy az élet egy számára ismeretlen módon legyőzte a halált.

A hős furcsa önkísérlete már önmagában képtelenség, de a hétköznapi abszurdra egy másik, metafizikai réteg rakódik. A férfi azt hiszi, a választás kizárólag az akaratától függ. Ezzel szemben közbelép egy meg nem nevezett külső erő, amely felfüggeszti a természet törvényeit és a logikát. Mivel erről az erőről semmit sem tudunk meg, megjelenése kissé komikus, mégis Harmsz egész életművét átható csodavárás tükröződik benne.

Vszevolod Petrov visszaemlékezése szerint Harmsz úgy vélte, a csoda várása ad tartalmat és értelmet az emberi életnek. Van, akinek a csoda egy zseniális könyv megírását jelenti, másnak olyan felismerést vagy látványt, amely örökre beragyogja az életét, megint másnak hírnevet vagy gazdagságot. Az emberek azonban csak hiszik, hogy különböző dolgokra vágynak. Valójában – anélkül, hogy tudnák – mind ugyanazt akarják: a halhatatlanságot. Ez az igazi csoda, amelyre várnak.

Ilyen csodát nem ajándékozhat olyan erő, amelyet az emberi elme képes elképzelni. Természeténél fogva abszurd, ezért csak az abszurdon keresztül érkezhet el. „Credo quia absurdum” – „Hiszem, mert képtelenség.”