Miért és hogyan részegednek le az állatok?
A társas rákok gyorsabban lerészegednek, egyes kisemlősök viszont hatalmas alkoholmennyiséget is jól viselnek. Az állatkísérletek az alkohol idegrendszeri és viselkedési hatásait tárják fel.
AZ ÁLLATVILÁG
Meglepő történetek az állatvilágból.
A társas rákok gyorsabban lerészegednek, egyes kisemlősök viszont hatalmas alkoholmennyiséget is jól viselnek. Az állatkísérletek az alkohol idegrendszeri és viselkedési hatásait tárják fel.
Egy nagyszabású DNS-vizsgálat több mint 1400-féle zsákmány nyomát mutatta ki az ázsiai lódarázs lárváiban. A sokoldalú étrend segítheti európai terjedését, miközben a méhészeteken túl a beporzókat és az ökoszisztémákat is fenyegetheti.
Három fiatal afrikai vadkutya kilenc hónap alatt 4126 kilométert tett meg Zambiában. Útjuk afrikai emlősnél dokumentált szétszóródási rekord.
Egy 123 madárfaj hangját vizsgáló kísérlet szerint a mérsékelt hangerejű, változatos ének a legkellemesebb, ha nincsenek benne nagyon mély hangok vagy szélsőséges hangmagasság-váltások.
Egy nagyszabású összehasonlító vizsgálat szerint az ősi emlősök már 100–160 millió éve is élhettek hím–nőstény párokban, jóval korábban, mint eddig feltételezték.
Egyes virágok csak megfelelő rezgés hatására engedik ki a pollent. A kutatók feltárták, hogyan használják ki ezt a méhek a beporzás során.
A bonobók gesztusokat értelmeznek, a méhek felfogják a nullát, a termeszek tervrajz nélkül építkeznek, a polipok pedig csalétket használnak. Hat példa mutatja meg, milyen sokféle lehet az állati intelligencia.
Kalifornia partjainál, 3277 méteres mélységben filmeztek le egy ritka Magnapinna-kalmárt. A térségben ez volt az első ilyen megfigyelés.
A delfinek gazdag hangkészlettel, a hollók hangokkal és testtartással, az ugrómajmok pedig rendezett jelzéssorokkal adnak át összetett információkat.
Kambodzsa különleges genetikai védőzónával óvja a sziámi krokodilok utolsó vadon élő populációját. A területen legalább negyven példány él, miközben tenyésztési és visszatelepítési program is segíti a faj fennmaradását.
A dauriai pikák lehetséges veszély esetén ultrahangos jelzéseket adnak. A felfedezés szerint ez a kommunikációs forma gyakoribb lehet az emlősöknél, mint eddig hitték.
Egy 123 fajt összehasonlító vizsgálat szerint a csupasztorkú harangozómadár és a búbos kariáma kiáltása is meghaladja a 120 decibelt. A kutatók azonban a kevés adat és az eltérő mérési módszerek miatt nem hirdettek egyetlen rekordert.
A lepkeszárnyak mintázata és mozgása félrevezető vizuális jeleket kelt, ezért a támadó madarak gyakran elvétik zsákmányukat.
Egy ananásszal végzett kísérlet szerint a csimpánzok ritkábban lopnak barátaiktól, és a konfliktusokat is gyorsabban rendezik közeli társaikkal.
A Dehnel-jelenség során egyes emlősök agya, koponyája és más szervei télen akár 20–30 százalékkal is összezsugorodhatnak, majd tavasszal teljesen regenerálódnak. A kutatók a folyamat molekuláris hátterét vizsgálták.
A mélytengeri élőlények fénye csaliként, álcaként és párkereső jelzésként is működhet. A biolumineszcencia kémiai reakció, míg a fluoreszcenciához külső fényforrás szükséges.
A kígyók háromszor gyorsabban foglalnak el új ökológiai fülkéket, mint más pikkelyes hüllők, de kivételes evolúciós tempójuk oka továbbra is rejtély.
A telihold felé vonyító farkas képe erősen él a mítoszokban és a kultúrában, tudományos alapja azonban nincs. A farkasok így kommunikálnak, összehangolják a falka mozgását és jelzik területük határait.
Egy 15 kutatást összegző áttekintés szerint a kutyák és gazdáik valóban hasonlíthatnak egymásra. A külső egyezés már a választáskor szerepet kaphat, a személyiségbeli hasonlóság pedig idővel erősödhet.
A vadon élő indrik magasabb hangoknál nagyobbra nyitják a szájukat. Ez módosíthatja hangképző szerveik rezonanciáját, és az operaénekesekéhez hasonló elven erősítheti fel az éneküket.
Az ugatás okának felismerése után következetes, jutalmazásra épülő tréninggel mérsékelhető a hangoskodás. A hirtelen viselkedésváltozás azonban egészségügyi gondot is jelezhet.
Roman Fedorcov halászhajón dolgozik, és lefényképezi a mélyből előkerülő különös halakat, rákokat, tengeri csillagokat és más gerincteleneket.
A farkasangolna nem az angolnák rokona. Erős fogazatával tengeri sünöket és más kemény burkú gerincteleneket fogyaszt, párjával pedig egy őrzött búvóhelyen él.
A keleti disznóorrú sikló előbb sziszegő támadással blöfföl, majd ha ez nem válik be, görcsöket és halált színlel, hogy megtévessze a ragadozót.
Az oroszlán, a tigris, a jaguár és a leopárd keresztezhető egymással, hibrid utódaik azonban rendszerint terméketlenek. Az oroszlán–tigris hibridek méretét az is befolyásolja, melyik faj adja az apát.
A coboly apró termete és bájos külseje ellenére rendkívül ügyes, falánk ragadozó. A tajga lakója nagyobb zsákmányt is elejt, tartalékot halmoz fel, és elszántan védi kölykeit.
A városi madarak nem dohányoznak: a cigarettacsikkeket a fészkükbe hordják, mert a bennük lévő nikotin távol tarthatja az atkákat, tetveket és bolhákat.
A félméteres brazil világítócápa zöld fényt bocsát ki, éjszaka a felszín közelébe emelkedik, és akár nála jóval nagyobb állatokból is húsdarabokat harap ki.
A rajzfilmekből ismert kengyelfutó gyalogkakukk a valóságban gyors és vakmerő sivatagi ragadozó, amely még csörgőkígyókra is vadászik.
Az orkák összehangoltan vadásznak halakra, fókákra, pingvinekre, sőt bálnákra is. Matriarchális családjaikban az anyák adják tovább a saját vadászati módszereiket.
Cápával találkozva a pánikszerű menekülés és a víz csapkodása helyett érdemes szemmel tartani az állatot. A szemkontaktus jelezheti, hogy nem vagyunk kiszolgáltatott zsákmányok.
Egy ablakpárkányon megőrződött vadászjelenet elektronmikroszkópos vizsgálata nanométeres részleteket mutatott meg a pók szemén, lábán, szőrein, zsákmányán és hálóján.
A több mint három és fél méteresre is felegyenesedő óriásmoák Új-Zéland növényevő madarai voltak. Az ember érkezése után mintegy kétszáz év alatt kipusztultak.
A Dofleinia armata csápjaiban villámgyorsan kilövellő, neurotoxint bejuttató csalánsejtek vannak. A partra sodródott példányokat sem szabad megérinteni.
A kardfogú muréna akár 1,2 méteresre is megnőhet. Éjszakai ragadozó, amely sziklarepedésekből támad, és megzavarva az emberre is veszélyes lehet.
Az Antarktisz közelében, mintegy 600 méteres mélységben élő soksertéjű féreg kifordítható, kitinfogas garattal táplálkozik, aranyszínű sertéi pedig mozgását és védelmét is szolgálják.
Az ámbráscet akár kilométeres mélységekbe merül, különleges cetvelőszervét pedig többek között a felhajtóerő szabályozására és a hangok irányítására használja. Az évszázados vadászat után világszerte mintegy 400 ezer példánya maradt.
A Costasiella kuroshimae ház nélküli tengeri csiga, amely algákból származó kloroplasztiszokat raktároz, így fotoszintézissel is energiához jut.
Az argentin sivatag ritka lakója, az öves vakondtatu villámgyorsan ássa magát a homokba, különös, lapos testvége pedig járatai tömörítésében segíti.
A rozsomák magányos, sokoldalú ragadozó: jól úszik, fára mászik, mély hóban nagyobb állatokat is elejthet, szaporodása pedig a táplálékhoz igazodik.
A herkulesbogár szarvaival együtt 173 milliméteresre is megnőhet. Élete nagy részét elhalt fával táplálkozó, akár száz grammnál is nehezebb lárvaként tölti.
A Triplofusus giganteus több mint 60 centiméteresre nőhet, más puhatestűek házát felmarva vadászik, és ritka narancssárga vagy rózsaszín gyöngyöt is képezhet.
A Lomechusa bogár váladékával lefegyverzi a hangyákat, felnevelteti velük utódait, és végül a teljes kolónia működését összeomlaszthatja.
A poszméhek hidegben és üvegházban is dolgoznak, különleges módon repülnek, többször szúrhatnak, sőt a levelek megharapásával gyorsíthatják a virágzást.
A gaboni vipera hatalmas méregfogaival, robbanásszerű támadásával és szinte tökéletes álcájával a tapasztalt gondozók számára is életveszélyes. Nyugodtsága megtévesztő, tartása pedig szigorú szakértelmet és legalább két képzett gondozót igényel.
Az óriáskalmár akár ezer méter mélyen is élhet. Átlagosan tízméteres, hatalmas szemével pedig a mélytenger sötétjében érzékeli a mozgást.
A hajósok ezer éven át mesének hitt szörnye valójában óriáskalmár. A kraken legendáját középkori leírások, hajótámadások és ritka megfigyelések formálták.
A száz éve kihaltnak hitt Fernandina-szigeti galápagosi óriásteknős egy nőstény példányát találták meg. A kutatók abban bíznak, hogy más egyedek is élhetnek a nehezen megközelíthető szigeten.
A hajnali kukorékolással a kakas kijelöli a területét, távol tartja riválisait, és veszély esetén riadót is fúj. Ébredését saját biológiai ritmusa szabályozza.
A mosómedvék nem tisztaságmániából „mossák” az ételüket: a vízben szerzett zsákmányról így távolítják el az iszapot és az algát, a szárazföldön elfogott állatot pedig könnyebben ártalmatlanná teszik.
A sarkantyús lúd hatalmas, gyors és agresszív afrikai madár. Szárnyának éles sarkantyúja mellett a táplálékából felhalmozott kantaridin is veszélyessé teszi.
A Sulawesin és közeli szigeteken élő babirusza felső agyarai áttörik a bőrt, majd a koponya felé hajlanak. Ha nem kopnak eléggé, akár a homlokcsontot is átfúrhatják, és elérhetik az agyat.
A pálmatolvaj egy hatalmasra nőtt, szárazföldi remeterák, amely fára mászik, kókuszt, kisebb állatokat és dögöt is fogyaszt, és akár hatvan évig élhet.
A mindössze 1,5 kilogrammos feketelábú macska vadászatainak akár 60 százaléka is sikeres lehet, éjszakánként pedig átlagosan 14 apró állatot ejt el.
Az ámbráscetek hatalmas hegeit valóban óriáskalmárok okozzák, de a mélytengeri összecsapás korántsem egyenlő küzdelem. A legnagyobb nyomok azért lehetnek 20 centiméteresek, mert a fiatal cetekkel együtt a hegeik is nőnek.
Az óriás pörölycápa széles feje egyszerre segíti a ráják elejtését, a látást, a szaglást és az elektromos érzékelést. Emberre ritkán támad, fennmaradását viszont a túlhalászat súlyosan veszélyezteti.
A kecskefejőről egykor azt hitték, hogy kiszívja a kecskék tejét. A rejtőszínű madár valójában repülő rovarokra, köztük legyekre és böglyökre vadászik.
Az orrszarvúmadarak számos fajánál a hím agyaggal befalazza a tojót az odúba. A keskeny résen át táplálja párját és fiókáit, amíg a tojó vedlik, a kicsik pedig megnőnek.
A portugál gálya nem medúza, hanem szakosodott egyedekből felépülő szifonofóra-kolónia. Vitorlaszerű hólyagja segíti a haladásban, hosszú tapogatói pedig rendkívül fájdalmas, akár végzetes sérülést is okozhatnak.
A kaliforniai Monterey-kanyon legalább háromezer méteres mélységében él a hárfára emlékeztető Chondrocladia lyra. A helyhez kötött ragadozó szivacs mikroszkopikus horgokkal ejti el az áramlatok sodorta zsákmányát.
A horvátországi Lukina Jama barlang 1431 méteres mélységében különös piócát találtak. Az Erpobdella mestrovi járulékos kopoltyúkkal és szokatlan szájszervvel alkalmazkodott föld alatti élőhelyéhez, zsákmánya azonban még ismeretlen.
A kizárólag Kenya Taita-hegységében élő hegyi gilisztagőte féregre hasonlít, de valójában ritka, ragadozó kétéltű, amelynek nőstényei közösen is gondozhatják az utódokat.
A nagy sárkányhal mérgező hátúszótüskéi súlyos, égető fájdalmat, szélsőséges esetben halálos anafilaxiás sokkot is okozhatnak. A horogra akadt példányhoz nem szabad puszta kézzel nyúlni.
A hajóféreg valójában fába fúródó kéthéjú kagyló. Évezredeken át hajókat, mólókat és gátakat rongált, miközben saját járataiban élt és táplálkozott.
A tíz centiméternél is hosszabb Cystisoma szinte beleolvad a mélytenger vizébe. Átlátszó teste, nanoméretű fényterelő felszíne és csaknem teljes körű látása segíti a túlélésben.
A homokba rejtőző Dofleinia tengeri rózsa mérge hetekig tartó fájdalmat, súlyosabb esetben görcsöt, légzészavart és bénulást is okozhat.
A suriname-i pipa rosszul látó, vízi kétéltű, amely tapintással vadászik, utódai pedig tizenkét hétig az anya hátának bőrében fejlődnek.
Az Antarktisz mély vizeiben felfedezett pingpongfa-szivacs növénynek tűnik, valójában azonban horgokkal borított gömbjeivel vadászó állat.
A fekete falóhal rugalmas gyomrának köszönhetően önmagánál többször nagyobb prédát is lenyelhet, ám egy túlméretes zsákmány akár a pusztulását is okozhatja.
Ausztrália északi partjainál sokáig láthatatlan gyilkosnak hitték a Chironex kockamedúzát. Rendkívül erős mérge ellen a nejlonszövet egyszerű védelmet kínálhat.
Átlátszó fej, kitáguló száj, biolumineszcens csali és hétcentis fogak: hat rendkívüli hal különleges testfelépítése és életmódja.
Az ezüstös pikkelyke a meleg, párás helyeket kedveli, ezért gyakran bukkan fel fürdőszobákban és pincékben. Az emberre ártalmatlan, de könyvekben, ruhákban és más anyagokban kárt tehet.
A tavakban és folyókban talált, sárkánytojásra emlékeztető képződmény valójában apró mohaállatok telepe. A szűrögető kolónia akár félméteresre is nőhet, és nem veszélyes az emberre.
A Karácsony-szigeten legalább 50 millió vörös rák indul évente a tengerhez szaporodni. Az emberek átkelőkkel és forgalomkorlátozással védik őket, miközben a behurcolt óriás sárga hangyák egyre nagyobb veszélyt jelentenek rájuk.
A kínai lágyhéjúteknős az iszapból vadászik, csőszerű orrával lélegzik, kloákáján át vizet vesz fel, a karbamidot pedig a száján keresztül választja ki.
A hordószemű hal valódi szemei a fejében látható zöld félgömbök. Átlátszó fején keresztül felfelé néz, de szükség esetén előre is tudja fordítani a szemét.
A Jangce óriás lágyhéjú teknőséből jelenleg csak egyetlen hím létezése biztos. A fajt funkcionálisan kihaltnak tekintik, de vietnámi expedíciók még keresik a vadon rejtőző példányokat.
Az amerikai csillagnézőhalak a homokba rejtőzve vadásznak, szemük mögötti elektromos szervükkel pedig akár ötvenvoltos kisülést is létrehozhatnak.
A Chirodectes maculatust 1997-ben, 2021-ben és 2023-ban figyelték meg. A különleges kockamedúza aktív úszó, fejlett látószerve van, tapogatóit pedig csalánsejtek borítják.
Elektronmikroszkópos nagyításban látható, hogyan fonja körbe a legyet a pókfonál, és miként alakítanak ki erős kötést a két felület viaszszerű anyagai.
A kiméra akár 2600 méteres mélységben is élhet, porcos váza és nagy mellúszói pedig különleges mozgást tesznek lehetővé. Hátán mérgező tüske található.
Elpusztult állatok darabjai, ürülék, ikra és algamaradványok hullanak lassan az óceán mélyére. A mélytengeri hó sok fenéklakó szinte egyetlen táplálékforrása.
A bálnák és a delfinek nem isznak tengervizet: folyadékszükségletüket vízben gazdag táplálékuk fedezi, szervezetük pedig minimálisra csökkenti a vízveszteséget.
A röpképtelen új-zélandi kivi szőrszerű tollazatával, érzékeny sertéivel és testméretéhez képest hatalmas tojásával is kitűnik a madarak közül.
A különös, áttetsző leptocephalust 37 éven át önálló halfajnak gondolták, mire kiderült: valójában az európai folyami angolna lárvaállapota.
A kaliforniai tengerfenék kőzeteit vizsgáló kutatók 2040 méteres mélységben véletlenül egy hegyesorrú kék kimérát filmeztek le. A „szellemcápának” is nevezett hal valójában egy mintegy 400 millió éve különvált fejlődési ág képviselője.
Az óriás tőrösdarázs csaknem öt centiméteresre nőhet, mégsem keresi a konfliktust az emberrel. Bogárlárvákat bénít meg utódai számára, kifejlett állapotban pedig virágnektárral táplálkozik.
A mindössze mintegy ezer sejtből álló kerekesférgeknek még agyuk is van. Az e mögött található szerv felépítését már ismerjük, a szerepét azonban egyelőre csak találgatják.
A Csendes-óceán fenekén talált szabályos körök eredete tizenöt évig rejtély maradt. Végül kiderült: a fehérfoltos gömbhal hímjei építik őket párválasztás és ikrázás céljára.
A Lord Howe-szigeti botsáskát a 20. század elején kihaltnak nyilvánították, később azonban 24 példányára bukkantak a távoli Balls Pyramid egyetlen bokrán.
A csupasz turkáló akár negyven évig él, különleges érzékelőszőrökkel tájékozódik, és a hangyákéhoz hasonló, királynő vezette közösséget alkot.
A papagájhalak korallokat és kagylóhéjakat őrölnek finom szemcsékké, majd homokként ürítik ki őket. Egyetlen példány évente több száz kilogrammot termelhet.
A polip karjai részben önállóan döntenek, bőre érzékel és álcáz, RNS-e nagy arányban szerkeszthető – életét mégis gyors hormonális összeomlás zárja le.
Az érdes cápa akár 1400 méteres mélységbe is lemerülhet. Angolnaszerű teste, mintegy háromszáz foga és rendkívül hosszú vemhessége teszi különlegessé.
A napfényes felszíntől az abisszális síkságokig egymástól gyökeresen eltérő élőhelyek követik egymást. Bemutatjuk az óceán hat mélységi szintjét, különös lakóit és a fenéken kialakuló „por sivatagát”.
A lomha holdhalat rendkívüli szaporasága, mérgező teste, a fiatalok tüskéi és mélybe húzódó életmódja is védi a ragadozóktól.
A szalpák átlátszó, agy nélküli gerinchúros állatok, amelyek nemzedékváltással szaporodnak. Különös telepeik és ürülékük az óceáni szénkörforgásban is fontos szerepet játszik.
A Chrysomallon squamiferum lábát vasvegyületekből álló pikkelyek védik, réteges háza pedig a biomimetikai fejlesztéseket is inspirálhatja.
A Cymothoa exigua a hal szájában telepszik meg, elsorvasztja annak nyelvét, majd maga veszi át a szerv helyét és szerepét.
A geoduck mélyen a homokba ásva él, szifója akár egy méteres is lehet. Átlagosan 150 évig él, lehalászott állománya pedig csak évtizedek alatt áll helyre.
A több mint 300 millió éves múltra visszatekintő tőrfarkú rák kék hemolimfájából orvosi sterilvizsgálatokat készítenek, a lecsapolás azonban sok állat pusztulását okozza.
A tengerfenékre süllyedő bálnatetem körül új ökoszisztéma születik: előbb dögevőket táplál, majd férgeknek, szivacsoknak és koralloknak ad otthont akár száz évig.
Az Osedax férgek savval oldják fel a bálnacsontokat, táplálékukat pedig szimbionta baktériumaik emésztik meg. Parányi hímjeik a nőstények testében élnek.
A beluga emberi térdekre emlékeztető redői, mozgékony homloka és szokatlan arca mögött a sarkvidéki élethez alkalmazkodott anatómia áll.
A 157 afrikai elefánt 22 évnyi GPS-adatait feldolgozó kutatás szerint az állatok a táplálékhoz vezető útvonalakat az energiafelhasználás mérséklésével tervezik meg.
Az afrikai elefántok tudatosan és rugalmasan gesztikulálnak: ha egy jelzés nem vezet eredményre, új gesztussal próbálkoznak, siker esetén pedig megismétlik a bevált jelzést.
A kutyák tévére adott reakciói összefügghetnek jellemükkel: az izgatékony ebek a mozgó alakokat követik, a szorongóbbak pedig más hangokra figyelnek fel.
A Lasius orientalis királynője kémiai álcával jut be egy másik faj bolyába, majd vegyi jelzésekkel ráveszi a dolgozókat, hogy öljék meg saját királynőjüket.
Egy brit kísérlet szerint a sirályokat erőszak nélkül is el lehet riasztani az ételtől: a kiabálás jóval hatásosabb volt, mint a nyugodt beszéd vagy a madárcsicsergés.
A poszméhek megtanulták megkülönböztetni a rövid és hosszú fényvillanásokat, még akkor is, amikor a két jel összesített világítási ideje megegyezett.
A dugong akár négy méteresre is megnőhet, mégis növényevő, ritka szőrzete pedig az érzékelésben segítheti. Hét tény a lassan fejlődő tengeri emlősről.
A zebrák csíkjai távol tarthatják a cecelégyféléket, családjaik szigorú rendben élnek, újszülött borjaik pedig percek alatt talpra állnak.
A szurikáták matriarchális klánokban élnek, együtt keresnek táplálékot és védekeznek, utódlásukat pedig akár evőverseny is eldöntheti. Vészjelzéseiket módszeresen tanítják meg kölykeiknek.
A vízidisznók kiváló úszók, rövid távon meglepően gyorsak, egyedi szagjelekkel kommunikálnak, kölykeiket pedig közösen nevelik.
A befagyott erdei vizek alatt télen is zajlik az élet: a hódok víz alatti készletekből táplálkoznak, a pézsmapockok pedig naponta merülnek élelemért.
A mongúzokat részben védi egy genetikai eltérés a kobraméregtől, de más állatokkal való együttműködésük és kölyöknevelésük is figyelemre méltó.
A jávorszarvas legveszélyesebb fegyvere nem az agancsa, hanem a patája. Hét tény az érzékeiről, úszásáról, izomzatáról és borjairól.
A gibbonok szinte egész életüket a fákon töltik, ágról ágra lendülve akár 55 km/órás sebességet is elérhetnek. Énekelnek, táncolnak, tartós párkapcsolatban élnek, és nem alakítanak ki bonyolult hatalmi hierarchiát.