Az elmúlt két évtizedben Európa nagy részén elterjedt az ázsiai lódarázs egyik inváziós alfaja, a Vespa velutina nigrithorax. Egy nagyszabású vizsgálat szerint sikerének egyik kulcsa rendkívül változatos étrendje lehet: a kutatók több mint 1400 rendszertani egység nyomait azonosították lárváinak emésztőrendszerében.

A Délkelet-Ázsiában őshonos ragadozó az utóbbi évtizedekben Dél-Koreában, Japánban és Nyugat-Európa jelentős részén is inváziós fajjá vált. Elterjedési területe tovább bővül: fészkeit már Közép-Európában, sőt Észak-Amerikában is megtalálták.

Különösen nagy nyomást gyakorol a társas hártyásszárnyúakra, mindenekelőtt a nyugati mézelő méhre (Apis mellifera). A lódarazsak a kaptárak bejáratánál leselkednek, röptükben kapják el a dolgozókat, és a virágzó növényeken magányosan táplálkozó méheket is megtámadják.

A nyugati mézelő méhnek nincs igazán hatékony védekezési stratégiája e ragadozó ellen. Ezzel szemben a keleti mézelő méh (Apis cerana) úgynevezett méhgömböt alkot a felderítő lódarázs körül. A méhek szorosan körbezárják a támadót, majd torizmaik intenzív rezegtetésével 45–46 Celsius-fokra emelik a gömb belsejének hőmérsékletét. Ez a lódarázsnak halálos, a méhek számára azonban még elviselhető.

A zárt térben eközben a méhek által kilélegzett szén-dioxid is felhalmozódik. A magasabb CO₂-koncentráció csökkenti a lódarázs hőtűrését, miközben a méhek ilyen körülmények között akár 50 Celsius-fokot is kibírnak. A ragadozó így egyszerre pusztul el a forróságtól és a fojtogató légkörtől. Az evolúciójuk során a V. velutinával korábban nem találkozó nyugati mézelő méhek családjai jóval kiszolgáltatottabbak.

A tartós fenyegetés úgynevezett gyűjtési bénulást is előidézhet: a méhek akkor sem hagyják el a kaptárt, amikor a közvetlen veszély átmenetileg megszűnik. Emiatt kevesebb nektárt és virágport gyűjtenek, kimerülnek a készleteik, súlyos esetben pedig az egész család elpusztulhat.

A lódarázs azonban korántsem csak házi méhekre vadászik. Más vadon élő beporzók állományát is csökkentheti, ezzel pedig ronthatja a helyi növények beporzásának hatékonyságát.

### Több mint 1500 lárva étrendjét vizsgálták

A Science of The Total Environment folyóiratban 2025-ben közölt kutatás a V. velutina európai étrendjének eddigi legátfogóbb elemzése. A kutatók 103 fészekből származó 1545 lárva béltartalmát vizsgálták mélyszekvenálással. A fészkek közül 68 Jersey szigetéről, 25 Délnyugat-Franciaországból, nyolc Északnyugat-Spanyolországból, kettő pedig Nagy-Britanniából származott. A mintavétel a kolóniák teljes életciklusát lefedte.

Korábban főként azoknak a zsákmánydaraboknak az alakja alapján próbálták meghatározni az étrendet, amelyeket a dolgozók a fészekbe vittek a lárváknak. Ez csak egy adott pillanat állapotát mutatja, és a részben feldolgozott maradványokat sokszor nem lehet pontosan azonosítani. Egy korábbi kutatásban a minták csaknem harmadát még a rend szintjén sem sikerült besorolni, a puha testű rovarok és a gerincesektől származó töredékek kevesebb mint harmadánál pedig nem jutottak el alacsonyabb rendszertani szintig.

A molekuláris módszer ezzel szemben a béltartalomból kivont rövid DNS-szakaszok alapján állapítja meg, milyen szervezeteket fogyasztott az állat. Előnye, hogy emésztett vagy részben emésztett anyagból, illetve ürülékből is képes kimutatni a zsákmányt. Korlátai ugyanakkor ennek is vannak: az eredmény függ a DNS leolvashatóságától, a referencia-adatbázisok teljességétől és a szekvenciák besorolásának pontosságától.

A kifejlett lódarazsak a lárvák fejlődésének teljes ideje alatt zsákmányt visznek a fészekbe. A lárvák bélcsatornája csak az utolsó lárvastádiumban, bebábozódás előtt ürül ki, ezért béltartalmuk DNS-e a kikeléstől a mintavételig kapott táplálék változatosságáról árulkodhat.

### A DNS mennyisége nem egyenlő az elfogyasztott biomasszával

A DNS-metabarkódolással nehéz megbízhatóan megállapítani, mennyit fogyasztottak egy adott fajból. A több leolvasott DNS-töredék nem feltétlenül jelent nagyobb elfogyasztott biomasszát. A kutatók ezért elsősorban azt nézték, hogy egy fészken belül a lárvák mekkora részében jelent meg az adott taxon DNS-e, majd a fészkek eredményeit átlagolták.

Ez a mutató azonban nem tesz különbséget aközött, hogy minden lárvában csupán nyomokban volt jelen egy faj DNS-e, vagy jelentős mennyiség került beléjük. Ráadásul fogságban tartott dolgozóknál megfigyelték, hogy egy adag táplálékot több lárva között is eloszthatnak. Ugyanannak a fajnak a kimutatása több lárvából tehát nem feltétlenül bizonyít több külön vadászatot. A mintákat ezért a lépek eltérő részeiből és a fészek különböző szintjeiről vették, ám a kevés lárvát tartalmazó, kora tavaszi fészkeknél ezt nem mindig lehetett megoldani.

A módszer azt sem képes egyértelműen eldönteni, hogy a lódarázs szándékosan ejtette-e el az adott állatot, véletlenül nyelte le, vagy közvetett módon jutott hozzá a DNS-éhez. Az Astigmata atkák gyakori jelenléte például könnyen eredhet véletlen lenyelésből. A gerincesek DNS-e származhat elfogyasztott tetemből, de olyan zsákmányból is, amely maga ürülékkel táplálkozott.

Ez magyarázhatja a 34 fészekben kimutatott Canis lupus DNS-ét is. Valószínűleg házi kutyáról volt szó, mert a vizsgált génszakasz nem különbözteti meg a kutyát a farkastól. Az emberi DNS bekerülhetett a mintákba gyűjtési vagy laboratóriumi szennyeződés révén, emberi biológiai anyaggal érintkező rovarok elfogyasztásával, illetve emberi DNS nyomait hordozó ételmaradékokból.

### Legalább 26 állatrend szerepelt az étlapon

A technikai korlátok ellenére egyértelműen kirajzolódott, hogy a V. velutina szélsőségesen opportunista, sokféle zsákmányt fogyasztó ragadozó. A kutatók 1449 operatív taxonómiai egységet, vagyis a molekuláris ökológiában használt feltételes sokféleségi egységet azonosítottak. Ezek 55,1 százalékát sikerült fajszintig meghatározni.

A mintákban 26 állatrend képviselői fordultak elő, és 51 eset kivételével valamennyi az ízeltlábúak közé tartozott. Leggyakrabban hártyásszárnyúakat találtak, a legváltozatosabb csoportot pedig a kétszárnyúak adták. Bogarak, lepkék, pókok, félfedelesszárnyúak és egyenesszárnyúak ugyancsak szerepeltek az étrendben.

A zsákmány összetétele a térségtől, a mintavétel hónapjától és évétől, valamint a beépített területek arányától is függött. Az urbanizáltabb környezetben gyakrabban került elő a közönséges darázs (Vespula vulgaris) és több magányos méh, míg bizonyos más fajok hiányoztak a bolygatott tájakról származó mintákból.

Földrajzi mintázat is látszott: délebbre haladva nőtt az étrend fajgazdagsága. A szerzők szerint ez a dél-európai élővilág általánosan nagyobb változatosságát tükrözheti, összhangban a szélességi biodiverzitási gradienssel, amely szerint az Egyenlítő felé közeledve több faj fordul elő. Pontosan összevethető rovarállomány-adatok azonban nem álltak rendelkezésre minden vizsgált területről.

Franciaországban nem volt jelentős különbség az egyes évek között, Jersey szigetén viszont évről évre változott a zsákmány összetétele és sokfélesége. Lehetséges, hogy a szigetet viszonylag nemrég meghódító faj még alkalmazkodik a helyi kínálathoz, de az is elképzelhető, hogy egyszerűen az elérhető rovarok állománya változott. Jersey-n nincs folyamatos rovarmonitoring, a brit adatok szerint azonban 2020-ban a zengőlegyek, kisebb mértékben pedig a méhek változatossága is alacsonyabb volt, mint 2021-ben. Ezzel egybevág, hogy 2021-ben a zengőlegyek sokkal gyakrabban jelentek meg a lódarazsak étrendjében.

### A mézelő méh minden fészekben jelen volt

Fajszinten a mézelő méh bizonyult a leggyakoribb zsákmánynak. DNS-ét mind a 103 fészekben megtalálták, és fészkenként átlagosan a lárvák 98,1 százalékában jelen volt. A gyakori zsákmányok között szerepelt a közönséges darázs, amelyet a fészkek 75,7 százalékában, valamint a kék dongólégy, amelyet 77,7 százalékukban mutattak ki.

A mézelő méh kiugró gyakorisága megerősíti a méhészek régi aggodalmát. Ebben részben az is szerepet játszhat, hogy az A. mellifera Európában igen gyakori, a vizsgált fészkek többsége pedig sűrűn lakott, méhészetekben gazdag térségekből került elő. A méh-DNS azonban tavasszal is rendszeresen jelen volt a lárvákban, ami arra utal, hogy a méhészetek különösen akkor jelenthetnek állandó táplálékforrást, amikor más rovarból még kevés van.

Jersey 68 fészkénél a kutatók hivatalos, 2023-as adatok alapján meghatározták, hány méhészet található 500 méteres körzetben, és milyen messze van a legközelebbi. Ezeket az adatokat 968 lárva méh-DNS-tartalmával vetették össze. Mivel szinte minden lárvában jelen volt a mézelő méh DNS-e, ebben az elemzésben a DNS-töredékek relatív mennyiségét használták. Ez kevésbé megbízható és technikai tényezőktől is függhet, de egy kutatáson belül korábbi vizsgálatok szerint elfogadhatóan jelezheti egy zsákmányfaj relatív gyakoriságát.

Gyenge, de statisztikailag szignifikáns összefüggést találtak: minél több méhészet volt a közelben, annál gyakrabban etették méhekkel a lárvákat, a legközelebbi méhészet távolságának növekedésével pedig ritkult a méh-DNS.

### Nemcsak a méhészetek kerülhetnek veszélybe

Az 50 leggyakoribb zsákmányfaj közül 43 potenciális beporzó volt, vagyis kifejlett egyedeik nektárt vagy virágport fogyasztanak, így valószínűleg részt vesznek a beporzásban. A lódarazsak ráadásul nemcsak közvetlenül, ragadozásukkal zavarhatják ezt a folyamatot: jelenlétük elriaszthatja a rovarokat a virágzó növényektől, vagy lerövidítheti a virágokon töltött időt.

Ugyanebben az ötvenes csoportban négy ismert mezőgazdasági kártevő is szerepelt. A lódarázs széles étrendje miatt azonban aligha lehetne biológiai védekezésre használni: a kártevők gyérítésének ára túl nagy lehetne az ökoszisztéma többi része számára.

A gyakori zsákmányok között sok lebontó szervezet is akadt. Az 50 fajból 17 lárvái dögöt, trágyát vagy bomló növényi anyagot fogyasztanak, ezért fontos szerepük lehet a szerves anyag lebontásában és az anyagok körforgásában.

A fajszintig azonosított 749 taxont az IUCN európai ízeltlábúakra vonatkozó vörös listájával is összevetették. Mindössze 20 egyezést találtak, ez azonban nem zárja ki, hogy a lódarázs ritka, még nem értékelt fajokat is veszélyeztessen. 2023-ig az ismert rovarfajoknak csupán mintegy 1,2 százalékát értékelte hivatalosan az IUCN. A listákon ráadásul inkább a nagyobb, jobban kutatott és széles körben elterjedt fajok szerepelnek, miközben a kevésbé feltűnő, szűk élőhelyhez kötődő csoportok között sok endemikus és valóban ritka faj lehet.

### A poszméhek sem mindig tudják kivédeni a támadást

Korábban úgy vélték, hogy a V. velutina csak ritkán ejt el poszméheket. A földi poszméh (Bombus terrestris) dolgozói hatékony védekezést mutatnak: a ragadozó közeledtekor a földre vetik magukat, a hátukra fordulnak, és fullánkjukat felfelé tartják. Két közelmúltbeli terepvizsgálatban az észlelt támadások egyike sem járt sikerrel.

Az új elemzésben mégis gyakran találtak poszméh-DNS-t, és négy Bombus-faj bekerült az 50 leggyakoribb zsákmány közé. Elképzelhető, hogy főként kisebb vagy legyengült példányok esnek áldozatul. Az is lehetséges, hogy egy sikertelen támadáskor DNS kerül a lódarázs rágójára, majd más táplálékkal együtt jut a fészekbe. Olyat is megfigyeltek, hogy a lódarazsak földi poszméhek fészkébe mentek be, majd távoztak, talán virágport, nektárt vagy szerves maradványokat gyűjtve.

Ezek a lehetőségek megmagyarázhatják, miért volt általában alacsony a poszméh-DNS relatív mennyisége. Néhány mintában azonban meghaladta az összes leolvasás 10 százalékát, ami célzott és sikeres vadászatra utal.

A kutatás alapján az ázsiai lódarázs előnyben részesíti a mézelő méheket és más társas hártyásszárnyúakat, különösen a darazsakat, de étrendje ennél jóval szélesebb. A regionális és évszakos eltérések nagyfokú táplálkozási rugalmasságot jeleznek. Ez az alkalmazkodóképesség segítheti a fajt az új éghajlati és ökológiai viszonyok meghódításában, és valószínűleg fontos oka európai terjedésének. Az eredmények szerint ezért nemcsak a méhészeteket, hanem a beporzókat, a lebontó szervezeteket, a biodiverzitást és az ökoszisztémák működését is veszélyeztetheti.