Az elektromos hangátvitel egyik korai elképzelése szerint egy membrán a hangrezgések ütemében zárta és nyitotta volna az áramkört. Charles Bourseul azonban nem jutott tovább az elméletnél. A megoldást elsőként Johann Philipp Reis német fizikatanár próbálta ki a gyakorlatban.

Reis 1860-ban mutatta be működő készülékét. A szerkezet kötőtű, pergamenmembrán, platinafólia és rugó segítségével, a levegő rezgéseinek megfelelően zárta és szakította meg az áramkört, így elektromos úton továbbította a hangot. Beszédátvitelre azonban nem volt alkalmas: a zenei hangokat még többé-kevésbé fel lehetett ismerni, az emberi beszédet viszont már nem.

Az 1870-es években több olyan távíró-fejlesztés is megjelent, amellyel ugyanazon a vezetékpáron egyszerre több, egymástól független üzenetet lehetett továbbítani. Thomas Edison „quadruplex” rendszerének sikere sok feltalálót ösztönzött arra, hogy harmonikus távíróval kísérletezzen. Ezekben az üzenetek továbbítását különböző frekvenciákon rezgő mágneses rudak tették lehetővé.

A kísérletezők között volt az ohiói Elisha Gray és a Bostonban dolgozó Alexander Graham Bell is. Szinte egyszerre alkottak működőképes rendszert, amely már nem egyszerűen megszakította az áramkört. Ehelyett egy vezető folyadékba merített elektromos vezeték segítségével folyamatosan változtatta az ellenállást.

Mindketten 1876. február 14-én nyújtották be szabadalmi kérelmüket, Bell azonban néhány órával megelőzte Grayt. Így végül ő kapta meg 1876. március 7-én a 174465-ös számú, „A távírás tökéletesítése” megnevezésű szabadalmat.

Gray eleinte ügyvédei tanácsára nem vitatta a döntést. Jogi képviselői ugyanis úgy vélték, a találmány csekély jelentőségű a harmonikus távíró további fejlesztéséhez képest. Később azonban számos vita és per indult az elsőbbség kérdésében, bár egyik vizsgálat sem tudta megcáfolni Bell elsőségét. A legvalószínűbb, hogy a két feltaláló egymástól függetlenül jutott nagyon hasonló megoldásra.

Bell ráadásul szabadalmi kérelmében elsősorban egy másik, elektromágneseket alkalmazó konstrukcióra összpontosított, amely lényegében a mai hangszórók előfutára volt. A vezető folyadékos megoldást mindössze egyszer használta, hogy bizonyítsa: az emberi hang elektromossággal továbbítható.

Erre 1876. március 10-én került sor. Bell bekapcsolta a készüléket, majd a szomszéd szobában tartózkodó segédjéhez, Thomas Watsonhoz szólt. A technikatörténet részévé vált mondat így hangzott: „Mr. Watson, jöjjön ide, szükségem van önre!”

A telefon gyorsan elterjedt. A kezdeti kétkedés és a számos szabadalmi vita ellenére 1880-ra már több mint 30 ezer készülék működött az Egyesült Államokban. Arról viszont nem maradt fenn feljegyzés, mit mondott Elisha Gray az ügyvédeinek.