A kínai civilizáció csaknem olyan régi, mint a Földközi-tenger térségének ókori kultúrái: írásos emlékei egészen az i. e. 1600 körüli időkig nyúlnak vissza. Az évszázadok során Kínában számos olyan technológia született, amely előkészítette a modern élet egyes vívmányait. Ezek között földrengésjelző műszer, ipari gép, kifinomult öntészeti eljárás és több haditechnikai újítás is akad.

## 1. Csang Heng szeizmográfja

A kínai források számos pusztító földrengésről számolnak be. Az ókori történetíró, Sze-ma Csien feljegyezte, hogy i. e. 780-ban egy erős rengés három folyó medrét is eltérítette. A 10. századi Tajping Jülan című mű már több mint hatszáz földrengést említ.

A császári kormányzatok humanitárius okokból is igyekeztek enyhíteni a pusztítást, de azt is meg akarták akadályozni, hogy a kétségbeesett lakosság fellázadjon. A rengések észlelése ezért fontos állami ügy volt. Csang Heng (Kr. u. 78–139) tudós, matematikus és feltaláló erre a célra alkotta meg szeizmográfját.

A finoman öntött, fedeles bronzedény oldalán nyolc, egyenletesen elhelyezett sárkányfej sorakozott, szájukban bronzgolyóval. Alattuk nyolc, nyitott szájú bronzvarangy várta a lehulló golyókat. A föld mozgása nyomán az egyik golyó a megfelelő varangy szájába esett.

A Houfeng Didong Yi nevének hozzávetőleges jelentése „az évszakos szelek és a földmozgások mérésére szolgáló műszer”. Csang Heng ugyanis úgy vélte, hogy a földrengéseket a levegő, illetve a szél mozgása okozza. Bár az eszközt néha korai riasztórendszerként emlegetik, valójában a már zajló rengést érzékelte, és annak irányát jelezhette. A fővárosban így nem kellett megvárni a távoli területekről érkező híreket, mielőtt megkezdték volna a segítségnyújtás előkészítését.

## 2. Vízikerekek és az ipari gépesítés kezdetei

A gőzgép, a belső égésű motor és az elektromos akkumulátor előtt a gépeket emberi vagy állati erő, illetve szél és víz hajtotta. A folyókban gazdag ókori Kínában kézenfekvő volt a víz energiájának hasznosítása. A vízszintes és függőleges vízikerekek jelentős előrelépést hoztak a Han-dinasztia ipari lehetőségeiben.

A Han-kori mérnök, Tu Si először kovácsfújtatók működtetésére tervezett ilyen szerkezetet, és vízi meghajtással tökéletesítette a korábban lábbal működtetett emelő- és billenőkalapácsot. A vízszintes kerekek rendszerint fogaskerekekkel és vízszintes gerendával összekapcsolt láncos szivattyúkat hajtottak. Függőleges változataikkal kölest hántoló vagy ércet zúzó kalapácsokat is működtettek.

## 3. Egy ma is olvasható ősi írásrendszer

A göröghöz hasonló fonetikus ábécékkel szemben a kínai írás, a han-ce logografikus rendszer. Elsajátítása hosszadalmas, ám az írott szöveg képes volt áthidalni a nyelvek és nyelvjárások közötti alapvető különbségeket. Olyan közös írott nyelvként szolgált, amelyet az eltérő, szóban akár kölcsönösen érthetetlen változatokat beszélő művelt emberek egyaránt olvashattak és érthettek.

A hagyomány az írásjegyek megalkotását a Sárga Császár mitikus miniszterének, Cang Csie-nek tulajdonítja, aki állítólag madárlábnyomok mintájára formálta őket. A legenda szerint négy szeme volt, ezért többet látott és tudott másoknál.

A legkorábbi teljes kínai szövegek csontokon és bronzedényeken maradtak fenn. Valószínű azonban, hogy az írásjegyek archaikus változatait eredetileg falécekre vagy más, könnyen pusztuló anyagokra is írták. Lehetséges előzményeik a neolitikus Dawenkou-kultúra erligangi korszakának kerámiáin is megjelennek.

A kínai írás legkorábbi biztos emlékei a Sang-dinasztiához tartozó Vu Ting király uralkodásának idejéből, i. e. 1324 és 1266 közül származnak, bár maga a rendszer valószínűleg régebbi. A főként Jin romjainál, a mai Honan tartománybeli Anjang környékén talált feliratok jóslások eredményeit örökítették meg. Mivel politikai összefüggésben rögzített jóslatokról van szó, továbbra sem egyértelmű, hogy az írás eredetileg nyilvántartási eszközként született-e, vagy kifejezetten jóslásra és az ősökkel való kapcsolattartásra.

## 4. A délre mutató kocsi

A délre mutató kocsi olyan mechanikus szerkezet volt, amely a jármű kerekeinek forgását felhasználva mindig déli irányban tartotta a tetején álló, felemelt karú szobrot. Egyfajta korai iránytűként működött, és az ókori Kína egyik legösszetettebb gépének számított.

A legenda szerint először Csou hercege készíttette, hogy megkönnyítse az utazást Közép-Kína hatalmas síkságain, ahol könnyű volt eltévedni. A szerkezet időjárástól függetlenül segített meghatározni az égtájakat. A mai autókéhoz hasonló differenciálművet alkalmazott: kanyarodáskor a jármű két oldalán lévő kerekek eltérő sebességgel forogtak.

Ha elfogadjuk a legendát, az eszköz már i. e. 1030 körül létezhetett. A hitelesebb bizonyítékok szerint azonban Ma Csün, a híres építő és mérnök alkotta meg a Kr. u. 3. században.

## 5. A lakk mint alakítható természetes anyag

A lakk használata sajátosan kínai találmány. Ezt a természetes, műanyaghoz hasonló anyagot a Közép-Kínában honos és elterjedt lakkfa (Rhus vernicifera) megcsapolásával nyert nedvből készítették. Könnyű, tartós, víz- és baktériumálló volt, ellenállt a savaknak és lúgoknak, valamint mérsékelten a hőnek is.

A használatára utaló nyomok már a Sang-dinasztia idejéből ismertek: faragott fatárgyakat vontak be vele, és a Csou-kori sírkamrák falait is tartósították általa. Elképzelhető, hogy bronzedények bemélyedéseit ugyancsak lakkal díszítették. Az 1970-es években Anjangban feltárt Fu Hao úrnő, a Sang-dinasztia „királynéja” sírja gazdag lakkgyűjteményt rejtett. A legrégebbi bizonyíték azonban az i. e. 17. századi Erlitou lelőhelyéről származik.

A keleti Csou-korszakban, i. e. 771 és 256 között már jóval nagyobb mennyiségben készítettek lakktárgyakat, a mesterség pedig a Han-dinasztia idején érte el csúcspontját. Az i. e. 3. században dobozokat és edényeket díszítettek embereket és állatokat ábrázoló, gyakran bronztárgyakat utánzó motívumokkal. A Han-korban a lakk a sírmellékletek között is igen értékesnek számított: a mawangdui Jai márki három sírjából több mint négyszáz ilyen tárgy került elő.

Az iparágat szigorúan ellenőrizték. Egyetlen lakkozott fa borospohár elkészítésében hét művész és öt hivatalnok is részt vehetett. Az anyagból konyhai eszközök, meleg ételek készítésére és felszolgálására alkalmas edények, bútorok, paravánok, párnák, dobozok, fejfedők és cipők készültek, de fegyvereket is díszítettek vele. A bronznál értékesebbnek tartották, alakíthatósága pedig nagy művészi szabadságot adott.

## 6. Bronzöntés darabokból álló formával

A kínai bronzművesség jellegzetes eljárása a több részből összeállított öntőforma használata volt. Az első kínai bronztárgyak viszonylag későn, i. e. 3000 körül jelentek meg. Az ónnal vagy ólommal ötvözött bronz elterjedése egybeesett a Sang-dinasztia felemelkedésével. I. e. 1500 körül Erlitou területén már nagy mennyiségben készítettek gazdagon díszített rituális bronztárgyakat.

Az eljárás során agyagból faragták ki a forma részeit, felületükbe pedig a díszítést is belemetszették. Ezután a részekből összeállított formába öntötték az olvadt bronzot. Több Sang-kori lelőhelyen nagyszabású öntőműhelyek maradványait tárták fel, köztük cserélhető elemekből álló, összetett formákat. A módszerrel bonyolult díszítésű tárgyakat lehetett nagy mennyiségben előállítani, miközben a réz–ón–ólom ötvözeteket nem lehetett lemezzé kalapálni.

A több részből álló formát valószínűleg azért részesítették előnyben más technikákkal, például a viaszveszejtéses eljárással szemben, mert az ókori kínai bronzötvözetek rosszul alakíthatók voltak. A választás ugyanakkor tudatos esztétikai döntés is lehetett: az arzén és az ón eltérő arányaival különböző bronzszíneket érhettek el.

## 7. Sárkányok a hadviselésben

A ma kedvelt szabadidős eszköznek számító repülő sárkány története több ezer évre nyúlik vissza. A félig legendás Lu Pan állítólag már az i. e. 5. században olyan madárszerű szerkezeteket készített, amelyek napokig repültek, sőt bukfencezni is tudtak. A mohista filozófia alapítója, az i. e. 4. század körül élt Mo-ce a hagyomány szerint három éven át épített egy sárkányt. A konfucianizmus jelentős vetélytársainak számító mohista gondolkodók jártasak voltak a fizikában és a matematikában, és az ostromfegyverek is érdekelték őket.

A papír feltalálása előtt valószínűleg a nagy szakítószilárdságú selymet, valamint az erős, mégis könnyű bambuszt használták. A források szerint a sárkányok kommunikációra, távolságmérésre és a szél vizsgálatára is szolgáltak. Han Hszin, a Han-dinasztia hadvezére egy sárkány segítségével mérte fel, milyen hosszú alagutat kell ásniuk katonáinak a táborból a város palotájáig. Háborún kívül horgokkal felszerelve halászatra is alkalmazták őket.

## 8. A Han-kori számszeríj

Az első kínai császár sírjának terrakotta hadserege mellett is találtak számszeríjakat. Ez a fegyver évszázadokon át a kínai hadviselés egyik legelterjedtebb eszköze volt.

A legkorábbi leírásai az i. e. 4. századi mohista értekezésekben és Szun-ce A háború művészete című munkájában olvashatók. Közép- és Észak-Kína számos pontján azonban már i. e. 650 körül készült, öntött bronz elsütőszerkezeteket is találtak. Későbbi művek, például a Huajnan-ce arra is figyelmeztettek, hogy a számszeríjászok puha, mocsaras terepen kevéssé hatékonyak.

A viszonylag kicsi, de összetett lövedékfegyver a Han-dinasztia hadseregében szabványos felszereléssé vált, és tömegesen gyártották. Bronzhegyű nyilakat lőtt ki, közelről rendkívüli erővel. Lassú újratöltése miatt ugyanakkor főként álló helyzetben, védekezés során használták.

A számszeríjat jelentős részben a Csin- és Han-birodalom katonai sikereivel hozzák összefüggésbe; elterjedése hozzájárult a korábbi dinasztiák harci szekereken alapuló hadviselésének végéhez. Előnyt biztosított, mert előállítása és hatékony harctéri használata egyaránt különleges szaktudást igényelt.

## 9. Öntöttvas nagyolvasztóból

Az öntöttvas kínai technológiája számos fontos fejlesztést tett lehetővé. Az öntéshez magasabb hőmérséklet kellett, mint a vasbuca előállításához, ám kevésbé volt munkaigényes, mint minden egyes tárgy külön kikovácsolása. Az öntöttvasat először a tavasz és ősz korszakában, i. e. 770 és 473 között állították elő. A vízikerék energiája segítette a termelést, de a korai öntöttvas rideg, rugalmatlan és nehezen élezhető volt.

A vas olvadáspontja 1535 Celsius-fok, amit a korai kovácsok tűzhelyei nem tudtak elérni. Ezért alacsonyabb hőmérsékleten redukálták az ércet, anélkül hogy teljesen megolvasztották volna. Így salakkal kevert vasbuca keletkezett, amelyből kalapálással távolították el a szennyeződések nagy részét. A folyamat fáradságos volt, és csak egyszerű formák készítését tette lehetővé.

A kínai vasművesek később felismerték, hogy faszénnel keverve az ércből folyékony vas nyerhető. A vas és szén keverékének olvadáspontja 1130 Celsius-fok, a foszfátban gazdag „fekete föld” használatával pedig ezt 950 fokra csökkentették. A folyékony anyagot könnyen formába önthették, így kemény, de rideg vasat kaptak. A technika i. e. 300-ra széles körben elterjedt, a Han-dinasztia idején pedig már acélt is tudtak készíteni.

Az olcsóbb öntöttvasat továbbra is olyan szerszámokhoz és eszközökhöz használták, amelyeknek nem kellett különösen élesnek vagy ütésállónak lenniük. A munkaigényesebb és drágább kovácsoltvasat, illetve acélt jellemzően fegyverek gyártására tartották fenn.

## 10. Pien-csung: hangolt bronzharangok

A pien-csung bronzharangokból álló, fából készült állványra függesztett hangszer. Valószínűleg jádeharangokból fejlődött ki, és egyszerre tanúskodik magas szintű zenei, kohászati és matematikai tudásról. A forrás szerint a harangokból álló hangszerhez L alakú, lapos köveket is függesztettek fakeretre. Az első, nyelv nélküli harangok i. e. 2100 körül jelentek meg. A Csou-dinasztia idején már 9 és 153 centiméter közötti magasságú darabokból álló együtteseket rendeztek össze.

A harangok lencseszerű keresztmetszetüknek, különleges nyílásuknak és a felületükön elhelyezett 36 szimmetrikus dudornak köszönhetően két különböző hang megszólaltatására voltak képesek.

A Csu állambeli Ceng uralkodója, az i. e. 430 körül elhunyt Ji márki sírjában 65 szertartási harangból álló teljes készletet találtak. Hangterjedelme öt oktáv, ebből három teljesen kromatikus volt. A hangszer ma is megszólaltatható. I. e. a 6. századra a harangok pontos hangolása már különösen fontos feladattá vált. Mindez azt mutatja, hogy az ókori Kínában kifinomultan értették a zenét, a hangrendszereket és ezek matematikai alapjait.

A készítés aprólékos munkát igényelt: pontos ötvözetre, fejlett öntési eljárásra és jó hallásra volt szükség. Egyes darabokon utólagos lecsiszolás nyomai látszanak, ha az öntés után kissé hamisnak bizonyultak. A hangközök pontossága a harangok szigorúan meghatározott méreteitől függött, ezek pedig egy összetett mérték- és szabványrendszer részét alkották. Nem meglepő tehát, hogy a harangegyüttesek az elit nagyra becsült, erős jelképes jelentésű birtokai voltak.