Ki számított idiótának az ókori Athénban? Miben különbözött a hetéra a pornétól? Hogyan illett bort inni, és miért volt hiábavaló szembeszállni egy jóslattal? Tizenegy ógörög szó és kifejezés segítségével kirajzolódik egy olyan kultúra, amelyben a versengés, a mérték, a vendégbarátság, a színház és a közélet szorosan összetartozott.

## 1. Agón (ἀγών)

**Verseny és versengés a sporttól a színházig**

Az ógörög szótárakban az agón első jelentése gyűlés, különösen a különféle versenyek nézőinek összejövetele. Csak ezután következik maga a verseny, viadal, csata vagy vita. Tengeri ütközet és kocsiverseny, párviadal és per, komédiai szereplők szócsatája és színházi előadás egyaránt lehetett agón. A tragédia- és komédiaszerzők ugyanis szintén egymással versenyeztek.

A görög kultúrát először Jacob Burckhardt kultúrtörténész nevezte agonálisnak. A klasszika-filológus Alekszandr Zajcev szerint az ókori görög arisztokratikus értékrendet nagyrészt a közösség helyeslése és rosszallása szabályozta. A homéroszi hős viselkedését a szégyen és a vele egyenrangúak elutasításától való félelem irányította. Értékrendjének középpontjában az areté, vagyis a vitézség és kiválóság állt, amelyet másoknak – elsősorban a vele azonos társadalmi helyzetűeknek – kellett elismerniük. Ez biztosította számára a hírnevet, amelyre mindenekelőtt törekedett.

Homérosz a harci tetteket énekelte meg, Pindarosz pedig az összgörög sportversenyek – az olümpiai, püthói, delphoi és iszthmoszi játékok – győzteseit. A ma olvasója csodálkozhat, hogy miért maradt fenn ennyi hosszú, összetett és rejtélyes óda ökölvívók és kocsihajtók tiszteletére, miközben Szapphó szerelmi költészetéből olyan kevés. Pindarosz egyik válasza szerint ének nélkül még a nagy erő is homályban marad; Odüsszeusz dicsősége is nagyobb lett annál, amit maga átélt, Homérosz „édes szavának” köszönhetően.

Az agónban aratott győzelem tehát nem önmagában volt értékes. Az istenek kegyének jelét látták benne, hiszen a viadalokat az ő tiszteletükre rendezték, egyúttal halhatatlan hírnevet szerzett a győztesnek, családjának és hazájának. A költészet feladata ennek megörökítése volt.

A versengés a színházban is meghatározó szerepet játszott. A Nagy Dionüszián minden évben három tragédia- és három komédiaszerző mutatta be műveit, a helyezésekről pedig zsűri döntött. A győztes nem pénzt vagy kiváltságot, hanem babérkoszorút és maradandó dicsőséget kapott; eredményét a didaszkáliának nevezett jegyzékben rögzítették a főszereplőkével együtt. Az adatokat Arisztotelész is feldolgozta, Didaszkáliák című munkájának töredékei pedig fennmaradtak. Így miközben számos népszerű dráma elveszett, a versenyek „eredménylistáit” ma is ismerjük. Euripidész máig játszott Médeiája például az i. e. 431-es bemutatóján az utolsó, harmadik helyet szerezte meg.

## 2. Akmé (ἀκμή)

**A testi és szellemi erők virágkora**

Ma egy történelmi személy életének évszámait adjuk meg, az ókori szerzők viszont gyakran azt is feljegyezték, mikor érte el akméját. A férfiak és a nők virágkorát nem ugyanúgy határozták meg: a nőknél elsősorban a gyermekvállalásra alkalmas időszakot jelentette, a férfiaknál pedig a házasság mellett a vitézség, a bölcsesség és az ékesszólás kiteljesedését.

Szolón, akit a görögök következetesen a hét bölcs közé soroltak, hétéves szakaszokra osztotta az emberi életet. Szerinte a férfi testi ereje és vitézsége a negyedik hét évben, 28 és 35 éves kor között teljesedik ki. Hésziodosz is úgy vélte, hogy harminc körül a legjobb megházasodni. Szolón az ötödik szakaszt, a 36 és 41 év közötti időt tartotta alkalmasnak a házasság megfontolására, míg az értelem, a beszéd és a bölcsesség szerinte 42 és 62 éves kor között érik be.

Platón és Arisztotelész szintén nagy figyelmet fordított a gyermekvállalás megfelelő életkorára. Platón Az államban azt írta, hogy a nők húsz- és negyvenéves koruk között szüljenek az államnak, a férfiak pedig futóteljesítményük legjobb időszaka, vagyis harmincéves koruk után, egészen ötvenöt éves korukig nemzzenek utódokat. Ezt tekintette mindkét nem testi és szellemi virágkorának. Arisztotelész a Politikában azzal érvelt, hogy a túl fiatal vagy a már „túlérett” szülők tökéletlen utódokat hoznak világra.

Szolón szerint az akmé után gyengülni kezd az értelem: ez a kilencedik hétéves szakaszban következik be, a tizedikben pedig már elérkezik a halál ideje.

## 3. Hetéra (ἑταίρα)

**Férfiak szórakoztatásából élő nő**

A görög nők helyzete társadalmi státuszuktól és lakóhelyüktől függött. Spártában például az egészséges, erős utódok érdekében az előkelő családok lányai sportolhattak. Athénban ezzel szemben apjuk házának női lakrészéből férjük otthonának női lakrészébe költöztek, és új athéni polgárokat szültek. Azok a nők, akik nem rendelkeztek polgárjoggal, és így gyermekeikre sem örökíthették azt, nagyobb szabadságot élvezhettek.

A hetérák részt vehettek a lakomákon, szórakoztathatták a férfiakat, beszélgethettek velük, sőt tanulhattak is. Nem véletlen, hogy az ókori történetek gyakran emlegetik szépségüket, szellemességüket és férfiakra gyakorolt hatalmukat. Egy előkelő nő számára azonban az efféle hírnév végzetes lett volna: az igazán erényes asszonyról elvileg nem volt mit mondani, ezért sokszor még a nevük sem maradt fenn.

Periklész athéni politikus beleszeretett Aszpasziába, akit a hagyomány művelt és okos hetéraként ábrázol, aki politikai tanácsokat is adott neki. Praxitelész Phrünéről mintázta Aphrodité szobrát, Thaisz pedig a történetek szerint rávette Nagy Sándort Perszepolisz felgyújtására. A források tele vannak hasonló elbeszélésekkel, de a híres és befolyásos hetérák inkább kivételnek számítottak.

A prostitúcióból élő nők és férfiak többsége rabszolga volt. A hetérák mellett léteztek pornénak nevezett prostituáltak, valamint olcsó bordélyházak is. A porné szó feltehetően a „kivinni eladásra”, illetve „eladni” jelentésű igéből származik. Démoszthenész Neaira ellen mondott beszédében így foglalta össze a szerepeket: a hetérákat az érzéki élvezetért, az ágyasokat a mindennapi használatra, a feleségeket pedig a gyermekek világra hozatalára és a háztartás hűséges vezetésére tartották.

## 4. Hübrisz (ὕβρις)

**Gőg és engedetlenség az istenekkel szemben**

A hübrisz az areté, vagyis az erény és kiválóság egyik ellentéte: azt jelenti, hogy valaki túllépi az emberhez illő mértéket. Számos tragédia alapkonfliktusa ebből fakad. Az ember megpróbál túljárni az istenek eszén, ők pedig sorsának kegyetlen fordulataival büntetik.

Polükratész története jól példázza ezt. A gazdag és hatalmas türannosz maga is felismerte, hogy élete túlságosan szerencsés. Attól tartva, hogy az istenek ezt észreveszik, és túl sok mindent elvesznek tőle, a tengerbe dobta kedvenc gyűrűjét. Az áldozatot azonban az istenek nem fogadták el: a gyűrű visszatért hozzá egy asztalára került hal gyomrában.

Tantalosz azért szenved örök éhségtől és szomjúságtól az alvilágban, mert kifecsegte az istenek titkait. Arakhné Athénét hívta ki szövőversenyre, ezért pókká változott. Phaethón azt hitte, képes elhajtani a Nap szekerét, de nem tudta megfékezni a lovakat, és elpusztult.

Aiszkhülosz Perzsák című tragédiájában Xerxész hidat építtet a tengeren. Apjának árnya ebben látja minden baj forrását: fia láncokkal akarta megkötözni a szent Hellészpontoszt, mintha engedetlen rabszolga volna, és halandóként magával Poszeidónnal kívánt versenyre kelni.

A jóslattal való szembeszegülés is hübrisznek számított, hiszen az emberi lehetőségek határának átlépését jelentette. A prófécia úgyis beteljesül, a lázadót pedig súlyos büntetés éri.

A fogalom ugyanakkor nemcsak mitológiai és irodalmi helyzetekre vonatkozott. Arisztotelész a Rétorikában az öncélú megalázást is a hübrisz megnyilvánulásának tekintette. Szerinte aki nem megtorlásból, hanem saját örömére hoz szégyent másra, az azért teszi, mert ettől magasabb rendűnek képzeli magát. Ebben is a mérték átlépése és az emberhez illő helyzet fölé emelkedés vágya jelenik meg.

## 5. Kalokagathia (καλοκαγαθία)

**A külső szépség és a belső kiválóság egysége**

A kalokagathia a görög nevelés egyik alapfogalma volt. A kalosz, vagyis „szép”, valamint az agathosz, azaz „kiváló, vitéz” szavak összekapcsolásával a testi szépség és a belső erény harmóniáját fejezte ki.

A harmonikusan fejlett ember eszménye egyszerre volt vonzó és elérhetetlen. A görög nevelés különböző korszakokban hol a testi, hol a szellemi oldal felé tolódott. Henri-Irénée Marrou francia történész ezt a „nemes harcosok kultúrájától az írnokok kultúrájáig” vezető átmenetként jellemezte. A kalokagathosz jelzőt csak férfiakra alkalmazták.

Arisztophanész a Felhőkben mutatja be az előkelő ifjú régi eszményét: sportos, fegyelmezett és tiszteli az időseket. Ugyanakkor kigúnyolja azokat, akik testi fejlődésüket teljesen feláldozzák az ész pallérozásáért: az új szokások követőjét sápadt arccal, keskeny vállal, gyenge mellkassal és vég nélküli fecsegéssel ábrázolja.

Az ókori Athénban nem volt szokatlan, hogy valaki a politika és a hadviselés mellett művészettel is foglalkozott. Aiszkhülosz Szalamisznál és Plataiainál harcolt, Szophoklészt kétszer választották sztratégosszá, Euripidész pedig ifjúkorában tornázott, később pedig részt vett az athéni diplomáciában. Xenophón szerint Szókratész célja az volt, hogy hallgatóit erkölcsi tökéletességre, vagyis kalokagathiára vezesse.

Az eszmény a szobrászatban is testet öltött. Az archaikus, meztelen atlétákat ábrázoló kuroszok, valamint a klasszikus kor remekművei – Mürón Diszkoszvetője és Polükleitosz Lándzsavivője – szimmetrikus, arányos és fizikailag tökéletes alakjaikkal a test és a lélek harmóniáját jelenítették meg.

## 6. Kükeón (κυκεών)

**Sűrű ital árpalisztből, vízből vagy borból**

Homérosznál a kükeón borból, kecskesajtból, mézből és lisztből készül. Más források hagymát, vadmentát és további fűszernövényeket is említenek. Nevét feltehetően a „keverni” jelentésű kükaó igéből kapta: az italban üledék képződött, ezért fogyasztás előtt fel kellett kavarni.

A kükeón hétköznapi helyzetekben is gyakran megjelenik. Az Iliász szereplői haditanács közben isszák; Arisztophanész Béke című darabjában Hermész erősítőként ajánlja egy földművesnek. Theophrasztosz olyan faragatlan embert ír le, aki kükeóntól vadmentaszagúan megy a népgyűlésre, és ebben semmi kivetnivalót nem lát. Az Odüsszeiában Kirké varázsszert kever az italba, amely disznóvá változtatja a hős társait.

A legfontosabb történet azonban a Démétérhez szóló homéroszi himnuszban olvasható. A lányát, Perszephonét gyászoló istennő Eleuszisz uralkodója, Keleosz vendége lesz. Perszephonét Hadész, az alvilág ura rabolta el, ezért az év felét anyjától távol kell töltenie; ekkor köszönt be a földön a tél. Démétér eleinte ételt és italt sem fogad el. A szolgáló Iambé durva tréfákkal ugyan felvidítja, ám az istennő a bort továbbra is elutasítja, és vízzel készült kükeónt kér.

Démétér példáját követték az eleusziszi misztériumok résztvevői is: az istennő és Perszephoné tiszteletére rendezett ünpen a böjtöt kükeónnal törték meg, mielőtt beavatták őket a titkos szertartásokba.

A beavatás pontos menetét és a résztvevők előtt feltárt titkokat nem ismerjük, mert mindent szigorúan bizalmasan kezeltek. Augustus császár, aki görög származás nélkül is átesett a beavatáson, különösen tiszteletben tartotta a hallgatási tilalmat. Suetonius szerint egy Rómában tárgyalt ügyben, amikor az attikai Ceres – vagyis Démétér – papjainak kiváltságai kapcsán szóba kerültek a titkok, elküldte a bírákat és a hallgatóságot, majd egyedül hallgatta meg a feleket.

A kutatók sokat vitatkoztak az eleusziszi rítusokról és a kükeón szerepéről. Egyesek szerint a beavatás valamely szakaszában pszichedelikus anyagokat fogyaszthattak, akár az ital részeként. Carl Ruck klasszika-filológus, Robert Wasson etnomikológus és az LSD-t elsőként szintetizáló Albert Hofmann Az út Eleusziszba című könyvükben azt feltételezték, hogy az anyarozzsal fertőzött árpából ma tiltott anyagok kerültek a kükeónba, és ezek segítették elő a transzállapotot.

A feltevés vitatott. Nicholas Richardson brit történész nemcsak a bizonyítékokat tartotta elégtelennek, hanem azt is kifogásolta, hogy a szerzők szerinte a vallási élményt pszichedelikumokkal kívánták helyettesíteni. Az ókori, megváltozott tudatállapothoz kapcsolódó rítusokban alkalmazott pszichoaktív anyagokról mégis folytatódik a vita. Ide tartozik a delphoi jósda esete is: Püthia transzban jövendölt, de nem tudjuk biztosan, hogyan került ebbe az állapotba.

## 7. Médén agan (Μηδὲν ἄγαν)

**„Semmit se túlságosan”**

A mondást a delphoi templom falára vésték, szerzőségét pedig több híres bölcsnek is tulajdonították. A mérték és a megfelelő arány gondolata a görög élet minden területét áthatotta a kereskedelemtől az államszervezeten át a kultúráig és a filozófiáig. Ami átlépi a határt, az rossz.

Hésziodosz a Munkák és napokban arra inti testvérét, hogy szavaiban és tetteiben egyaránt tartson mértéket: ne rágalmazzon, és ne rakja túl a szekeret, mert eltörhet a tengely. „Mindenben a mérték a legjobb” – tanítja.

Theognisz szerint a túlzott borivás ártalmas, de ésszel fogyasztva a bor hasznos. Azt is tanácsolja, hogy az ember a középső úton járjon, és semmiben se buzgólkodjon túlzottan. Arkhilokhosz úgy fogalmaz: a szerencsének és a bajnak is csak mértékkel kell örülni, illetve bánkódni, felismerve az emberi élet rejtett ritmusát.

A mértékhez kapcsolódik a szophroszüné (σωφροσύνη) fogalma is: józanságot, belátást, önuralmat és a határok érzékelését jelenti. Platón és Arisztotelész szerint ez nemcsak az egyén boldogulásához, hanem a társadalom harmonikus működéséhez is szükséges. Platón Az államban azt írja, hogy ha az állam szolgálatában állókat mértékletességre nevelik, képesek lesznek eligazodni az élethez szükséges dolgokban, a polgárok józansága pedig igazságos államhoz vezet.

Arisztotelész az ideális államrend alapját szintén a mértékben látta. A közepes vagyonú emberek nem törnek hatalomra, nem gyötri őket a szegények irigysége, és nem jellemzi őket a gazdagok megvetése, ezért ők hozhatják létre a legjobb berendezkedést. Az élvezetekben is önmérsékletet kell tanúsítani, már csak azért is, mert állatok vagyunk. Aki ismeri a mértéket, elérheti az aretét, a kiválóságot és erényt.

A görögök olykor saját hazájuk kedvező helyzetét is a mérséklettel magyarázták. Az ókori geográfusok szerint Görögország a világ közepén fekszik, ezért éghajlata se nem túl hideg, se nem túl forró, ez pedig lakóinak kiegyensúlyozott jellemet ad. Úgy gondolták, a világ peremén élők inkább szélsőségesek: északon a szkíták túl harciasak, keleten az indusok rendkívül igazságosak, a görögök viszont ideális egyensúlyt képviselnek.

## 8. Proxenia (προξενία)

**A közösségi vendégbarátság rendszere**

Az ókori görög világban a vendég és vendéglátója között a rokonsághoz hasonló, kölcsönös kötelezettségekkel járó kapcsolat jött létre. Ez családjaikra is kiterjedt, sőt örökölhető volt: valaki lemondhatott ősei proxeniájáról, de később fel is újíthatta.

A vendégbarátság már a mítoszokban és Homérosznál is fontos. Oltalmazója Zeusz volt, aki e szerepében a Xeniosz melléknevet viselte. Philémón és Baukisz történetében a szegény phrügiai idős házaspár egyszerű utazónak álcázott Zeuszt és Hermészt fogad be. Hogy megfelelően ellássák ismeretlen vendégeiket, még egyetlen libájukat is fel akarják áldozni. Zeusz jutalmul megengedi nekik, hogy templomában szolgáljanak, és ugyanazon a napon haljanak meg.

Alkésztisz mítosza azt mutatja, hogy a vendégbarátság kötelezettségének alig van határa. Héraklész akkor érkezik Admétoszhoz, amikor annak felesége éppen meghalt. Admétosz gyásza ellenére úgy szórakoztatja vendégét, mintha semmi sem történt volna. Héraklész azonban észreveszi a gyászt, és amikor megtudja, mi történt, megküzd a halállal, majd visszahozza Alkésztiszt a holtak közül.

Az Iliászban két egymással harcoló katona felismeri, hogy családjukat vendégbarátság köti össze. Abbahagyják a küzdelmet, ajándékot cserélnek, majd más ellenfél után néznek.

A magánjellegű vendégbarátságból fejlődött ki a közösségi proxenia. Aki egy másik város valamely lakójának hasznára volt, ott proxenosszá válhatott, vagyis vendégbaráti jogot nyerhetett. Ennek különösen nagy jelentősége volt az összgörög versenyek és vallási ünnepek idején. A jósdához vagy a püthói játékokra érkező idegenek, valamint a Földközi-tenger különböző részeiről jött kereskedők proxenoszoknál szállhattak meg. A rendszer idővel a diplomácia eszközévé is vált.

## 9. Szümposzion (συμπόσιον)

**Lakomát követő borozás és férfitársasági szórakozás**

A boroskupák mellett töltött idő fontos része volt a görög életnek. A hagyomány szerint a vak Homérosz hőstettekről szóló történetekkel szórakoztatta hallgatóit, ahogyan Odüsszeusz tette Alkinoosz király lakomáján. Az athéni bölcsek bor mellett filozofáltak, Szapphó tanítványai virágfüzérekkel és illatszerekkel ékesítve saját költeményeiket énekelték.

A spártai ifjak is közösen étkeztek, és rossz ízű levest fogyasztva edzették lelküket, ez azonban nem szümposzion, hanem szüsszitia, vagyis közös étkezés volt. Cicero egy története szerint Dionüsziosz türannosz képtelen volt megenni a spártai fekete levest. A szakács azt mondta neki, hiányzik hozzá a megfelelő fűszerezés: a vadászat fáradsága és verejtéke, az Eurótaszban való fürdés, a szomjúság és az éhség.

A szümposzion a főétkezés után, a bor felszolgálásával kezdődött. Ekkor következett a zene, a tánc, a hetérák és rabszolgák műsora, a játékok, a költői rögtönzés és a beszélgetés. Platón Lakomájának eredeti címe is Szümposzion: Szókratész és társai a jóról és a szerelemről tanácskoznak benne.

A dialógus a lakoma kezdetét is bemutatja. A barátok kettesével-hármasával elhelyezkednek a heverőkön – a görögök félig fekve ettek –, jóllaknak, majd áttérnek a borra. Mivel előző nap túl sokat ittak, elküldik a fuvoláslányt, és beszélgetni kezdenek, miközben igyekeznek mértéket tartani.

A társaság rendszerint szümposziarkhoszt választott, aki a házigazda vagy pohárnok szerepét töltötte be, és meghatározta, milyen arányban keverjék a bort vízzel. Plutarkhosz Asztali beszélgetéseiben az egyik szereplő szerint az egy rész borból és három rész vízből álló keverék józan és ízetlen, állami ügyekben elmerült arkhónokhoz és komor dialektikusokhoz illik. A két rész víz és egy rész bor mérsékelt mámort ad, míg a három rész vízhez öntött két rész bor a „legzeneibb”: álmot, feledést, világosságot és nyugalmat hoz.

Bár ittak hígítatlan bort is, ezt féktelenségnek és barbár szokásnak tekintették. A „szkíta módra inni” kifejezés éppen a víz nélküli bor fogyasztására utalt. Anakreón egyik költeményében tíz merítőkanál vízhez öt kanál bort kér, hogy ne szkíta módra, zajongva és kiabálva, hanem szép ének mellett ünnepelhessék Dionüszoszt.

Spártában a rabszolgákat állítólag hígítatlan borral itatták le, majd a közös étkezésekre vitték őket, hogy az ifjak lássák a részegség visszataszító voltát. A féktelenséget azonban másutt és más korszakokban is elítélték. Már az i. e. 4. századtól zavarba hozta Homérosz olvasóit és magyarázóit, hogy Akhilleusz erősebb keveréket kér Patroklosztól vendégei számára. Felmerült a kérdés: vajon ez árnyékot vet-e a trójai háború nagy hősére?

## 10. Theórikon (τὰ θεωρικά)

**Színházjegyre adott támogatás a szegény polgároknak**

Athén i. e. 350-től pénzt adott a szegényebb polgároknak, hogy ki tudják fizetni a színházi belépőt. A támogatás oka az volt, hogy a színjátszás Dionüszosz kultuszából nőtt ki, és továbbra is szorosan kötődött hozzá. Előadásokat csak az isten ünnepén, a Nagy Dionüszián tartottak. Az orkhésztrán – amelyet ma nagyjából a színpad részének tekintenénk – Dionüszosz oltára állt, papjai pedig az első sor díszhelyein ültek.

A színház látogatása az athéni polgár közösségi és vallási kötelessége volt: itt összegyűlt a polisz lakossága. A tragédia- és komédiaszerzők gyakran a legidőszerűbb kérdésekkel foglalkoztak. A tragédiák még érthetők lehetnek történelmi háttértudás nélkül, a komédiák azonban könnyen zavarba ejtik a mai olvasót.

A klasszikus görög komédia egyik központi része a parabázis volt, amikor a kar közvetlenül a nézőkhöz fordult. A színészek távoztak, a cselekmény megállt, a kar pedig politikai döntéseket bírált, tanácsokat osztott, és a közönséget is gúnyolta. Arisztophanész Békák című darabjában Dionüszosz megkérdezi, látott-e társa hamis tanúkat, apagyilkosokat és megvesztegethető embereket. Amikor mindketten igennel felelnek, Dionüszosz hozzáteszi: most is látja őket – alighanem az első sorok befolyásos nézőire mutatva.

Maga Dionüszosz sem kerülte el a gúnyt: a komédiaszerző számára nem létezett tiltott téma. A nők csak tragédiákat nézhettek, ezért az obszcén tréfákból is bőségesen jutott a komédiákba.

Nehéz megmondani, mennyire formálták a szerzők a közvéleményt. Sokan mégis úgy tartják, hogy Arisztophanész Felhők című, Szókratészt nevetségessé tevő darabja hatással lehetett a filozófus későbbi perének kimenetelére. Szókratészt istentelenséggel és az ifjúság megrontásával vádolták, mert állítólag nem tisztelte városa isteneit, és új istenségeket talált ki. Méreg általi halálra ítélték.

Minden ünnepre új darabok készültek, amelyeket külön bizottság válogatott ki. Az előadásokat gazdag polgárok finanszírozták, ami megtisztelő kötelességnek számított. Emiatt a nézőknek alig volt alkalmuk kétszer látni ugyanazt a művet: más városban vagy más ünnepen előfordulhatott ismétlés, de ritkán.

## 11. Idiótész (ἰδιώτης)

**A közéletben részt nem vevő magánember**

Az „idióta” szó eredetileg nem volt sértő. Egyszerű katonát, földművest vagy közhivatalt nem viselő embert jelentett; csak később kezdték műveletlen, tudatlan személyekre használni.

Az athéni demokráciában a két legnagyobb intézménybe, az ötszázak tanácsába és a hatezer főből álló esküdtbíróságba sorsolással kerültek be a polgárok. Minden térség és társadalmi réteg képviseletet kapott, a vidéki körzetektől a kézművesnegyedekig.

Az ötszázak tanácsát egy évre választották, és tíz, prütaneia nevű csoportra osztották. Mindegyik más kérdésekkel foglalkozott, munkájukat bárki figyelemmel kísérhette, vezetőjüket pedig naponta újraválasztották.

Voltak szavazással betöltött végrehajtó tisztségek is. A közéletben azonban nem a polisz minden lakója, hanem csak a polgárok vehettek részt: a nők és a rabszolgák ki voltak zárva a rendszerből.

Az ötszázak tanácsának döntései nem voltak véglegesek. A népgyűlésnek, az ekklésziának is jóvá kellett hagynia őket, és ott minden jelenlévő elmondhatta véleményét, sőt a tanács javaslatával teljesen ellentétes indítványt is tehetett.

Egy athéni polgárnak ezért nem volt könnyű úgy leélnie az életét, hogy soha semmilyen közhivatalt ne töltsön be. Idiótésznek maradni – a szó eredeti értelmében – korántsem volt egyszerű.