Amikor a számítógépek még éppen csak megjelentek a mindennapi életben, a Szovjetunió már egy egész országot behálózó digitális rendszer tervén dolgozott. Az Egyesített Állami Számítóközpont-hálózatot (EGSZVC), amelyet a szakemberek „Vörös könyvként” is emlegettek, az 1950-es évek végén kezdték kidolgozni. A cél az volt, hogy a kibernetika segítségével gyorsabbá és pontosabbá tegyék a tervgazdaság irányítását.
A hálózat több ezer vállalatot, regionális csomópontok százait és egy moszkvai koordinációs központot kapcsolt volna össze, miközben valós időben dolgozta volna fel az adatokat. Számos elképzelése megelőlegezte a későbbi internetet és az elektronikus közigazgatást.
## Kitov terve: közös hálózat a hadseregnek és a gazdaságnak
Az ötlet Anatolij Kitov katonai mérnöktől származott. Az 1920-ban, Szamarkandban született szakember tüzérként harcolt a második világháborúban, majd 1950-ben végzett a Dzerzsinszkij Katonai Akadémián; disszertációját ballisztikai feladatok programozásából írta. 1954-re a szovjet védelmi minisztérium 1. számú számítóközpontját vezette.
Kitov nevéhez fűződött az M–100 számítógép is. A kétezer elektroncsövet tartalmazó gép másodpercenként százezer műveletre volt képes, így teljesítménye az olyan amerikai berendezésekével volt összemérhető, mint az IBM 701.
A mérnök hamar felismerte, hogy a számítógépeket nemcsak ballisztikai számításokra, hanem a gazdaság automatizálására is fel lehet használni. 1956-ban megjelent, elektronikus digitális számítógépekről és programozásról szóló monográfiája már ipari alkalmazásokat is ismertetett. Két évvel később azt javasolta, hogy az ország valamennyi számítógépét kössék össze a gazdasági információk cseréjére. Kidolgozta az ALGEM algoritmikus nyelvet is, amely gazdasági modellek nagy adathalmazait kézi bevitel nélkül tudta feldolgozni.
Kitov 1959 januárjában levélben fordult Nyikita Hruscsovhoz. Matematikára és számítógépekre épülő, tudományos államirányítást javasolt. Ősszel újabb levelet küldött, mellékelve „Az elektronikus számítógépek létrehozásában mutatkozó lemaradás leküzdésének intézkedéseiről” című, kétszáz oldalas titkos jelentését. A vörös borítójú dokumentum rámutatott, hogy a Szovjetunió évente ötven számítógépet gyártott, miközben az Egyesült Államok ötszázat. A tervezett hálózatot békés gazdasági tervezésre és katonai koordinációra egyaránt használta volna. Számításai szerint a rendszer egymillió könyvelői állást válthatott volna ki, felszabadítva a munkaerőt a gyárak számára.
A javaslat botrányt okozott. A Konsztantyin Rokosszovszkij marsall vezette bizottság 1960 februárjában utópisztikusnak minősítette a tervet, és kifogásolta a polgári, illetve katonai feladatok összekapcsolásának kockázatait. Kitovot kizárták a pártból, elbocsátották a számítóközpontból, majd a Gazdasági Intézetbe helyezték át. Ott később egészségügyi informatikai rendszerekkel foglalkozott.
## Gluskov és az OGAS megszületése
Kitov elképzeléseit Viktor Gluskov matematikus vitte tovább. Az 1923-ban született tudós 1955-ben szerzett doktori fokozatot valószínűségszámításból, 1956-ban pedig az Ukrán SZSZK Tudományos Akadémiájának számítóközpontját vette át. 1962-től a kijevi Kibernetikai Intézetet vezette, amely ötszáz alkalmazottal és saját prototípusgyárral működött.
Gluskov 1962 márciusában kezdte kidolgozni az Országos Automatizált Rendszert, az OGAS-t. Az EGSZVC eredeti hálózati tervét folyamatos gazdasági tervezésre alkalmas platformmá fejlesztette tovább.
1963 és 1965 között munkacsoportjai több mint négyszáz vállalatot mértek fel. A donyecki kohászati kombinátban havi 12 ezer ügyviteli nyomtatványt találtak, a Krasznodari terület kolhozaiban pedig a terméshez kapcsolódó szezonális adatáramlást vizsgálták. A felmérések szerint a jelentések akár 45 napot is késhettek, ami egy ágazatban 8 százalékos üzemanyag-túlfogyasztáshoz vezetett.
Gluskov az összegyűjtött adatokból matematikai modelleket épített. 1969-ben vezette be az úgynevezett előrejelzési fa módszerét: a többszintű modell 0,1 és 0,9 közötti valószínűségi ágakon összesítette kétszáz szakértő becsléseit, és 5–15 éves forgatókönyveket készített. A széntermelési tesztadatokon az előrejelzés pontossága elérte a 92 százalékot.
## Párbeszéd a számítógéppel
A fejlesztések egyik központi eleme az 1971-ben elindított DISZPLAN interaktív alrendszer volt. Ezt az intézetben tervezett MIR, vagyis mérnöki számításokra szolgáló gépeken futtatták. Az 1966-ban száz példányban gyártott MIR–1 katódsugárcsöves kijelzővel, billentyűzettel és négyezer szavas memóriával rendelkezett.
A közgazdász valós időben vihette be például az acél árának változását, majd 150 ágazat egyensúlyi mutatóit láthatta a képernyőn. A DISZPLAN a Leontief-féle ágazati kapcsolatokat kétezer változóra átdolgozott modellekbe építette be. Az Ukrán SZSZK állami tervbizottságán végzett próbák során a negyedéves terv elkészítési ideje három hónapról tíz napra csökkent.
Gluskov az 1963-ban létrehozott Tárcaközi Kibernetikai Tudományos Tanácson keresztül hangolta össze a munkát. A testületben 15 minisztérium vett részt, és ötven kísérleti projektet szervezett. A harkivi traktorgyár automatizált irányítási rendszere 22 százalékkal csökkentette a készleteket, a kijevi távközlési kutatóintézetben pedig hálózati protokollokat teszteltek.
1972-ben ötvenezer példányban jelent meg Gluskov Bevezetés az automatizált irányítási rendszerekbe című könyve. Három évvel később a makrogazdasági modellekről és az OGAS felépítéséről szóló munkájában már az elosztott számítás algoritmusait részletezte. Intézete 1977-ig háromszáz, kibernetikából tudományos fokozatot szerző szakembert képzett ki.
## Háromszintű országos hálózat
A rendszert napi 1,5 milliárd műveletre méretezett, háromszintű hálózatként tervezték. Az alsó szinten mintegy hatezer számítóközpont működött volna gyárak, kutatóintézetek és állami gazdaságok mellett. Egy-egy központ 10–20 alárendelt egység adatait kezelte volna; ilyen lehetett például egy ötszáz szerszámgéppel dolgozó üzemrész.
A központokban többek között az 1965-től gyártott, másodpercenként húszezer műveletre és 16 ezer szavas memóriára képes Minszk–22, illetve a harmincezer műveletes örmény Nairi–3 dolgozott volna. Az adatokat lyukkártyákkal — óránként legfeljebb ezer darabbal — vagy egymillió bites mágnesdobokon vitték volna be.
A középső szintet a terv változataitól függően 50–200 regionális csomópont alkotta. Novoszibirszk például Szibériát szolgálta volna ki egy másodpercenként negyvenezer műveletet végző Ural–14-gyel, Szverdlovszk pedig az Urált egy BESZM–4-gyel. Egy-egy csomópont 100–300 vállalat adatait összesítette, bolgár gyártású IZOT–0201 mágneslemezeket használva. A moszkvai főközpontban az egymillió művelet/másodperc teljesítményű, 128 ezer szavas memóriájú BESZM–6 dolgozott volna, dubnai tartalékgéppel.
A tervezett napi bemenet 500 milliárd bit volt, ami tízmillió lyukkártyának vagy ötven kilométernyi szalagnak felelt meg. Ugyanekkora archívumhoz két másodperc alatt kellett volna hozzáférni, miközben jelentések és parancsok formájában napi 230 milliárd bit hagyta volna el a rendszert.
Az adattovábbítást a postaügyi minisztérium egységes automatizált távközlési rendszerére bízták. A 2400 baudos csatornák multiplexelést és az X.25-höz hasonló protokoll szerinti csomagkapcsolást használtak volna. A közvetlen fizikai adatcserében egy Vlagyivosztokban feladott mágnesszalag 24 óra alatt jutott volna Moszkvába. A védelmet az 1970-ben kifejlesztett Granyit hardveres titkosítás és az 1965-től pályára állított Molnyija–1 műholdakon futó tartalék kapcsolatok biztosították.
A szoftveres alapot a többfeladatos Dubna operációs rendszer és gazdasági célú, COBOL-szerű nyelvek adták. A rendszer 1975-ig tervezett beindítását 4,7 milliárd rubelre becsülték: 1,5 milliárdot ötezer számítógépre, 1,2 milliárdot százezer kilométernyi vezetékre, egymilliárdot pedig kétszáz légkondicionált épületre szántak. A fennmaradó összegből perifériákat, például Konszul–254 nyomtatókat vásároltak volna.
Évi 800 millió rubeles megtérülést vártak. Ezt a készletek 15–20 százalékos csökkentése és a forgási sebesség 12 százalékos növekedése hozta volna; a gorkiji autógyárban például ötvenezer tonnával kevesebb fémet kellett volna készleten tartani.
## Három fejlesztési hullám
Az első szakasz 1963 és 1965 közé esett. A párt központi bizottságának és a minisztertanácsnak 1963. május 22-i határozata állami bizottságot hozott létre a számítástechnika bevezetésének irányítására. 1964-ben elkészült egy hétszáz oldalas előzetes terv, amely forgalmi modelleket és 150 lehetséges hálózati topológiát elemzett.
A lvivi televíziógyárban 1967-ben bevezetett ASZU Lviv ötszáz szerszámgépet irányított, érzékelőiket egy Minszk–22-vel kapcsolva össze. Az állásidő 20, a selejt aránya 15 százalékkal csökkent, ezért a rendszert ezer további létesítménynek ajánlották.
A második hullám 1966 és 1969 között zajlott, párhuzamosan az 1965-ös gazdasági reformmal, amely visszaadta a minisztériumoknak az önelszámolás jogát. Az EGSZVC-t ekkor Állami Számítóközpont-hálózatra nevezték át. A Leonyid Brezsnyev által aláírt, 1970. október 8-i határozat 1975-ig 1600 automatizált irányítási rendszer kiépítését írta elő, és Dmitrij Zsimerin vezetésével, 500 millió rubeles költségvetéssel létrehozta az erre szakosodott kutatóintézetet.
A kuncevói prototípus 12 moszkvai rádiógyár ötezer alkatrészének szállításait hangolta össze, és 18 százalékkal mérsékelte a hiányt. A Tupoljev tervezőiroda Szigma rendszere pedig a Tu–154 tervrajzainak feldolgozását optimalizálta.
A harmadik hullám az 1970-es évektől az 1980-as évekig tartott. Az SZKP 1971-es XXIV. kongresszusa az OGAS-t beemelte a kilencedik ötéves terv irányelvei közé, 2500 automatizált rendszer kiépítését célozva. 1978-ra 21 regionális központ készült el, amelyek kétezer vállalatot szolgáltak ki, csomópontonként átlagosan kétmillió rubeles eredménnyel. A tomszki, petrolkémiai ágazatot kiszolgáló központ például ötmillió rubelt takarított meg a logisztikán.
1978 decemberében lezajlott az első régióközi kapcsolat: Moszkva, Riga, Kijev, Taskent és Tomszk négy óra alatt száz megabájtot cserélt egymással. 1984-re már 6900 automatizált irányítási rendszer működött, köztük a könnyűipari Aiszt. Az OGAS 1980-as, hétszáz oldalas, vörös borítójú tervdokumentuma részletesen tárgyalta az integrációt, Gluskov azonban a tárcák saját hálózatai miatt kötött kompromisszumok következtében nem írta alá teljes egészében.
## Tárcaharcok, műszaki gondok és ideológiai félelmek
A projektet egyszerre fékezték a minisztériumok érdekei, a technológiai korlátok és az ideológiai előítéletek. A tárcák autonómiájuk elleni támadásnak tekintették a közös hálózatot. Alekszandr Sokin elektrotechnikai ipari minisztériuma az 1960-as években saját megoldásokat támogatott, párhuzamos ágazati rendszereket építve. Ez megkettőzte a munkát és növelte a kiadásokat.
A Nyikolaj Bajbakov vezette állami tervbizottság attól tartott, hogy a valós adatok közvetlen hozzáférhetősége gyengíti szerepét az erőforrások elosztásában. Bajbakov 1971-ben egy központi bizottsági tanácskozáson túl radikálisnak nevezte az OGAS-t, amely szerinte felboríthatta az ötéves tervek egyensúlyát.
Különösen erős ellenfél volt a Vlagyimir Sztarovszkij vezette Központi Statisztikai Hivatal. A minisztertanács elnöksége 1965-ben rábízta az EGSZVC előzetes tervének továbbfejlesztését, a hivatal azonban az integráció helyett kétszáz, Iszkra–124 lyukkártyás könyvelőgépekkel felszerelt adatfeldolgozó állomás korszerűsítését javasolta. Ezzel megtarthatta volna statisztikai monopóliumát. 1970-re a gazdasági adatok 80 százaléka a hivatal ellenőrzése alatt állt. Szakértői az automatizálás pontatlanságától óvtak, noha a tesztek szerint a kézi nyilvántartások hibaaránya egyes nagyüzemekben — például a Krivoj Rog-i acélműben — elérte a 15 százalékot.
A szovjet számítógépek megbízhatósága is elmaradt az amerikai gépekétől. A Minszk–32 átlagosan kétszáz órát működött meghibásodás nélkül, míg az IBM System/360 esetében ez az érték 1000–2000 óra volt. A kijevi Krisztall gyár 1975-re évente félmillió integrált áramkört készített, de minőségük miatt csak 60 százalékukat lehetett felhasználni.
A COCOM-embargó korlátozta az importot. A brit Emidec–2400 és a francia Iris–50 beszerzése legfeljebb a szükséglet tizedét fedezte, a gépek hazai csatolófelületekhez igazítása pedig hónapokat vett igénybe. Az egységes ESZR számítógép-szabványosítás csak 1972-ben kezdődött meg, addigra azonban 150 egymással nem kompatibilis típus halmozódott fel. Egy 1976-os Moszkva–Leningrád teszt az eltérő adatformátumok miatt hiúsult meg.
A költségek közben megsokszorozódtak. Az 1965 és 1980 közötti időszakra eredetileg öt milliárd rubellel számoltak, ez 1975-re az infláció és a párhuzamos fejlesztések miatt húszmilliárdra, 1980-ra pedig negyvenmilliárdra nőtt. Mintegy kétszáz állami szerv építette a saját hálózatát, köztük a védelmi minisztérium a stratégiai rakétaerők, a közepes gépgyártási minisztérium pedig a nukleáris létesítmények számára. Központi finanszírozás híján a források szétaprózódtak: 1973-ban az igényelt 1,2 milliárd helyett csak 300 millió rubelt utaltak ki az OGAS-ra.
Az 1950-es években a kibernetikát a Pravda cikkei még „burzsoá áltudományként” bélyegezték meg. Bár az 1960-as évekre rehabilitálták, a bizalmatlanság nem tűnt el. Aksel Berg akadémikus egy 1972-es zárt hadiipari szemináriumon arra figyelmeztetett, hogy az OGAS „számítógépes Politikai Bizottságot” teremthet, amely algoritmusokkal helyettesíti a pártvezetést. 1975-ben a Tyekhnika — Mologyozsi folyóirat olyan karikatúrákat is közölt, amelyeken Gluskov lyukkártyákkal „eteti” a Kremlt.
Hruscsov 1964. októberi leváltásával Kitov elvesztette politikai támogatóját, az 1965-ös reform pedig tovább erősítette a minisztériumokat és széttördelte a koordinációt. Az 1980-as években a peresztrojkához kapcsolódó piaci elképzelések végül időszerűtlenné tették az OGAS-t, bár egyes részei ágazati rendszerekben tovább éltek.
## A meg nem valósult hálózat öröksége
Az országos rendszer teljes egészében soha nem készült el, de több ezer automatizált irányítási rendszer született belőle. A honvédelemben a stratégiai rakétaerők számításait támogatták. A bajkonuri Szignal rendszer évente ötven indítás pályáját dolgozta fel 99,8 százalékos pontossággal.
A magnyitogorszki kohászati kombinát rendszere 1975-től optimalizálta a nagyolvasztókat, évente százezer tonna kokszot takarítva meg. A gorkiji autógyárban a GAZ–24 összeszerelési ideje 15 százalékkal csökkent. A forrás szerint 1985-re 6900 rendszer működött, amelyek a nagyipar 70 százalékát lefedték, és ötmilliárd rubeles gazdasági eredményt hoztak.
Gluskov intézetének fejlesztései külföldre is eljutottak. Az 1960-as években továbbfejlesztett ALGEM-et háromszáz egyensúlymodellező rendszerben használták, Bulgáriába is exportálták. A MIR–1 és MIR–2 gépekből 1980-ig ötszáz készült, száz kutatóintézetben álltak szolgálatba. 1985-re az informatikai ágazatban 800 ezer szakember dolgozott, köztük a kijevi Kibernetikai Intézet ötvenezer végzett hallgatója.
A KGST keretében az OGAS elemei a nemzetközi szállításokat is segítették. Az NDK-val 1976-ban folytatott adatcsere húszmillió rubelt takarított meg a Barátság kőolajvezeték csöveinek logisztikáján, Csehszlovákia pedig saját tervgazdasági rendszeréhez igazította a DISZPLAN-t.
Az EGSZVC terve egy évtizeddel megelőzte az ARPANET-et, és az elektronikus közigazgatás egyik korai előképévé vált. Az elosztott irányítás gondolata olyan nyugati kutatókra is hatott, mint Paul Baran. Kitov később az orvosi informatika egyik szovjet úttörője lett: az 1970-es években ötszáz moszkvai rendelő betegkartonjait automatizáló Egészségügy rendszer a diagnosztikai hibákat 25 százalékkal csökkentette. Gluskov 1972-ben az IEEE Computer Pioneer Medal kitüntetését kapta az elosztott rendszerekhez való hozzájárulásáért.
