A vietnámi társadalomról, történelemről és hétköznapokról sokat elárul néhány nehezen lefordítható szó és állandósult kifejezés. Segítségükkel érthetőbbé válik az ősök tisztelete, a szülőföldhöz való ragaszkodás, az ország egységének eszménye, de még az is, miért mondják tréfásan: „A szerető phở, a feleség rizs.”

## 1. Quê hương – szűkebb szülőföld, az ősök földje

A vietnámi társadalom felépítését gyakran három szinttel írják le: család, falu, állam – másként ház, közösség, ország. A család és az otthon fogalma szorosan összekapcsolódik a quê hươnggal, vagyis azzal a faluval, tágabb értelemben járással vagy tartománnyal, ahonnan az ember nemzetsége származik. A vietnámi szótagnyelv: összetett fogalmai jelentéssel bíró szótagok összekapcsolásával jönnek létre.

A quê hương az apák és elődök földje, ahol az ősök sírjai találhatók, és ahol a falu szellemi-társadalmi központja, a közösségi ház áll. A vietnámiak ide igyekeznek visszatérni a hold–nap naptár szerinti újév, a Tết Nguyên Đán idején. Az országszerte zajló városiasodás ellenére ezek a kötelékek ma is erősek.

A vietnámi gondolkodásban a város történelmileg a falu ellentéte volt. A quê hương a csendes, évszakokhoz és népi ünnepekhez igazodó életet jelképezte, míg a várfalakon belül és körül kialakult kereskedő- és lakónegyedek, a phố phường, egészen más kulturális és társadalmi világot testesítettek meg. A 19. század végéig a falu volt az élet, és még inkább a halál és a temetkezés helye; a városba többnyire csak átmenetileg mentek hivatalnoknak, kézművesnek vagy kereskedőnek.

A francia gyarmati korszak nemcsak a keleti és nyugati építészeti hatásokat egyesítő városképet változtatta meg, hanem a mindennapokat is. A gyárak, kikötők és utak építése, a bányászat és a paraszti földek kisajátítása létrehozta a vietnámi proletariátust. A falusiak munkát keresve tömegesen indultak a városokba, és egy részük végleg ott maradt.

A phố phường jellegzetességei a sűrűn beépített úgynevezett csőházak, amelyek különösen Hanoi 36 régi utcájáról ismertek. Az utcai homlokzat rendkívül keskeny, mögötte azonban hosszú, lehetőség szerint kiszélesedő és elágazó tér húzódik, gyakran belső udvarral, majd újabb lakórésszel. A földszinten rendszerint családi vállalkozás működik, vagy bérbe adják. A forma egyik oka, hogy egykor a homlokzat szélessége alapján vetették ki az adót. Emellett a hagyományos felfogás szerint az igazi otthon saját földön álló ház: egy emeletes épületben „levegőt venni” sokáig csak végső megoldásnak számított.

A keskeny, kanyargós utcákon, a penészes falak tövében a járdán zajlik az élet: kereskednek, esznek, teáznak, üdítőt isznak, kártyáznak vagy délutáni alvással várják ki a hőséget. A több nemzedék óta városban élő családok is gondosan őrizhetik quê hươngjuk emlékét. Részben ebből a kötődésből táplálkozott a 20. századi felszabadító mozgalmakat hajtó vietnámi hazafiság. Az észak és dél hosszú politikai-kulturális különállása miatt nem mindenkit szólított meg egyformán az ország vagy az állam védelmének jelszava, de saját szűkebb hazáját minden vietnámi óvni akarta.

## 2. Tổ tiên – ősök és elhunyt rokonok szellemei

A szellemekbe vetett hit a vietnámi vallási világkép alapja. A buddhizmus, taoizmus és konfucianizmus hármasa a 15. századra alakult ki az országban, a népi kultuszokat és az őstiszteletet azonban a vietnámiak rendszerint nem tekintik vallásnak. Ezért felmérésekben és népszámlálásokon gyakran ateistaként jelennek meg. A szellemekkel való kapcsolattartás, a tőlük remélt segítség vagy a miattuk elszenvedett bajok gondolata olyan alapréteg, amelyre később a kereszténység és még a kommunista ideológia egyes elemei is ráépültek.

Minden családban található gondosan ápolt ősök oltára, a bàn thờ. A hiedelem szerint az elhunyt rokonok szellemei három nemzedéken át maradnak az oltárnál, figyelik utódaikat, és segíthetik őket a tanulásban, az üzleti vagy a családi életben. Az oltáron portrék, fényképek, személyes tárgyak és emléktáblák sorakoznak. Régen ezekre feljegyezték az elhunyt nevét, születési és halálozási dátumát, továbbá hivatalnoki rangját vagy tudományos fokozatát, ha konfuciánus képzésben részesült és állami vizsgát tett. E képzés alapja a kínai klasszikus szövegek és magyarázataik tanulmányozása volt; elméletben társadalmi helyzettől függetlenül bárki tanulhatott, az irodalmi, történelmi és jogi tudást mérő állami vizsgák pedig a hivatalnokok kiválasztását szolgálták.

Régi, tehetős házakban egész szobát vagy falat szentelhetnek a családi szentélynek, az ereklyéket és szertartási eszközöket pedig súlyos, emelvényszerű asztalon helyezik el. A modern lakásokban gyakori a mennyezet közelében felszerelt kis áldozati polc. Nincsenek merev előírások az oltár külsejére, helyére vagy felszerelésére: minden család maga választja ki a tisztelt istenségek és szellemek képeit, a rituális edényeket, a füstölőtartókat és a díszeket.

Az oltár körül viszont tabukat kell betartani, hogy ne háborgassák a szellemeket. Nem illik káromkodni vagy kiabálni, szemetet és éles tárgyakat otthagyni. Az oltárt nem érheti szél, eső vagy napsugár, vagyis „élő energia”. Az ősök nem „láthatják” a házastársi ágyat, és a vécé közelsége sem sértheti őket. Úgy tartják, e szabályok, illetve az évfordulók és ünnepek szertartásainak elmulasztása betegséget és szerencsétlenséget hozhat az élőkre.

Az őskultusznak családi, közösségi és állami szintje is van. A helyi védőszellemek, a thành hoàng, falvakra és városnegyedekre vigyáznak, országos szinten pedig uralkodókat és nemzeti hősöket tisztelnek. Fontos a táj fengsujáról alkotott elképzelés is: az utódok sorsa az ősök temetésének megfelelő helyétől és idejétől függhet.

Egy legenda szerint a Tang-dinasztia korában – a 618 és 907 között fennálló kínai birodalom idején – Kao Pien kínai hivatalnok megpróbálta tönkretenni a vietnámi „erőhelyeket”, köztük a sárkány ereit, ahol a csi áramlik. Így akarta megakadályozni, hogy olyan ember szülessen, aki kivívhatja az ország függetlenségét a kínai dinasztiáktól. Egy későbbi történetben egy diák csak azután teszi le sikerrel a konfuciánus vizsgákat és jut magas hivatalba, hogy szülei sírját kedvezőbb helyre költözteti. Ma is akadnak, akik mesés összegeket költenek pompás síremlékre különösen jó fengsujú helyeken, például Huế környékén. A cél nem csupán az ősöktől remélt előny: az idősebb rokonok kényelmes túlvilági életének biztosítása a gyermeki tisztelet, a konfuciánus etika egyik központi értékének megnyilvánulása.

## 3. Con rồng cháu tiên – a sárkány gyermekei, a tündér utódai

A közismert fordulat arra a mítoszra utal, amely szerint a vietnámiak Lạc Long Quân sárkánytól és Âu Cơ tündértől származnak. A történet bekerült a Đại Việt történeti feljegyzéseinek teljes gyűjteményébe, a középkori Vietnám legfontosabb krónikájába.

A vizek felett uralkodó sárkánykirály feleségül vette a hegyekből érkező Âu Cơt. A tündér száz tojást tartalmazó zsákot szült, amelyből száz gyermek kelt ki. A pár megosztozott rajtuk; egyik fiuk Hùng királyként kezdett uralkodni a vietek felett, és megalapította az első vietnámi dinasztiát, a Hồng Bàngot.

Bár a mítosz késői, és csak a 15. században jelenik meg a krónikában, a nemzetépítés és a hazafias nevelés erőteljes eszközévé vált. A víz és a hegyek egyesülése az ország tájának metaforája. Lạc Long Quân családfáját kínai istenségekig és a mai kínai Hunan tartományban fekvő Tungting-tó sárkányáig vezetik vissza, a középkori szövegek pedig részletesen meghatározzák a mitikus Hùng királyok uralkodási rendjét. Mindez egyszerre igazolja Vietnám ősi jogát a szuverenitásra, különállását Kínától, valamint kapcsolatát vele az uralkodók és istenek rokonságán keresztül.

A vietnámi uralkodók csak a 10. században tudtak megszabadulni a kínai dinasztiáktól való, mintegy ezeréves függéstől, majd nehéz államközpontosítás következett. Érthető tehát, miért került a történet a hivatalos krónikába.

A mítosz többnemzetiségű értelmezése szerint a száz fiú között nemcsak a vietnámiak, hanem az ország valamennyi népének ősei megtalálhatók. Vietnámban 54 hivatalosan elismert nép él, köztük a többségi viet, más néven kinh. A nemzeti többséget és a kisebbségeket így egyetlen család tagjainak tekintik. A „sárkány gyermekei, a tündér utódai” formula a közéleti beszédekben is gyakran elhangzik: miniszterelnökök és más állami vezetők ezzel fordulnak az ország lakóihoz és a külföldön élő vietnámiakhoz, emlékeztetve őket közös eredetükre. A sárkány, a tündér és a Hùng királyok tisztelete egyszerre az őskultusz állami szintű megnyilvánulása és visszautalás annak legősibb, családi alapjára.

## 4. Phở – tartalmas leves rizstésztával

A lapos rizstésztával, hússal és zöldfűszerekkel készülő phở alighanem a legismertebb vietnámi étel. Olcsó, tápláló városi utcai fogás, amely mai formájában csak az 1920-as években jelent meg Hanoiban és környékén.

Eredete nem teljesen tisztázott. Egy elképzelés szerint dél-kínai gyökerei vannak, és a francia gyarmati konyha is hatott rá. Erre utalhat a marhahús használata, amely akkoriban ritka és drága alapanyagnak számított Vietnámban. A levesnek ugyanakkor csirkés változata is van.

A phởt többnyire a nap első felében fogyasztják, különösen a száraz téli évszakban, amikor Észak-Vietnámban hideg szelek fújnak, és a hőmérséklet 9 Celsius-fokig vagy még lejjebb süllyed. A megfázások és a krónikus betegségek fellángolásának időszakában a vietnámiak szezonális ételekkel igyekeznek óvni egészségüket. A levest sok hagymával és más friss zöldfűszerrel, fokhagymás ecettel, halszósszal, paprikapasztával és gyömbérrel eszik; a marhahúslevest akár 10–12 órán át főzik.

A hús miatt a phở, ha nem is feltétlenül ínyencség, mindenképpen a finomságok közé tartozik. Ezzel szemben a cơm, vagyis a rizs nélkülözhetetlen, de mindennapi táplálék. A két étel szembeállítása a nyelvben is megjelenik. A „rizs” szó az ételt általában is jelentheti, a bữa szóval együtt pedig étkezést. Az Ăn cơm chưa?, vagyis „Ettél már?” hagyományos üdvözlés és udvarias érdeklődés a másik hogyléte felől.

A modern vietnámiak őshazájának tekintett Vörös-folyó deltája az öntözéses rizstermesztés egyik fontos központja. Ennél a módszernél a rizst gátakkal körülvett, 13–15 centiméter vízzel elárasztott parcellákon termesztik. Míg a kínaiak főként kölest és búzát termesztettek, a vietek számára valóban a rizs lett az élet alapja.

A vietnámi nyelv a növény és a feldolgozás egyes szakaszaira külön szavakat használ. A lúa a földben növő teljes rizsnövény, a mạ az elárasztott táblákba átültetett palánta, a thóc a hántolatlan, a gạo pedig a hántolt rizsszem és az árucikként kezelt rizs. Minden formájában falusi termék, a phở viszont a phố phường városi világának gasztronómiai megtestesítője. Így ismét szembekerül egymással a szülőföld és a város, a régi és az új. Ezt foglalja össze a tréfás mondás: „A szerető phở, a feleség rizs” – Bồ là phở, vợ là cơm.

## 5. Thương – szeretet, együttérzés és gondoskodás

A thương jelentései között ott van a szeretet, a gyengédség, a sajnálat, az együttérzés, az érzékenység és a gondoskodás vágya. Gyakran kétszótagú kifejezések része: a yêu thương érett, mindent átfogó szeretetet, illetve szeretett személyt jelöl, a thương xót pedig együttérzést és irgalmasságot.

Önállóan a thương azoknak az érzéseknek egész skáláját fejezi ki, amelyeket az ember szerettei iránt táplál. A tình yêu, a szerelem vagy szeretet emelkedett, oszthatatlan, kissé meghatározhatatlan érzés. A thương ezzel szemben konkrétabb, érthetőbb és hétköznapibb. Ha valaki verseket ír kedveséhez, de tíz évig nem találkozik vele, az tình yêu; ha megfázásakor téli rizskását főz neki borssal és csirkével, az thương.

Thương az anya virrasztása gyermeke bölcsőjénél, az apa szigorú mérlegelése, amikor gazdag, de elkényeztetett udvarló közeledik a lányához, vagy a feleség hallgatása férje gyengeségeiről és kudarcairól. A „cuki” vagy „bájos” jelentésű dễ thương szó szerint azt jelenti: valaki, akit könnyű megsajnálni. A sajnálat itt nem kívülálló részvét, hanem részvétel és tettekben megmutatkozó gondoskodás.

## 6. Bác Hồ – Ho bácsi, vagyis Hồ Chí Minh

A Bác Hồ Vietnám első elnökének egyszerre szeretetteljes és tiszteletteljes elnevezése. A vietnámi megszólítások rokonsági kifejezésekkel vonják képzeletbeli családi körbe a beszélőt és partnerét. Aki például apja nővérének korú asszonyt üdvözöl, mondhatja: „Az unokaöcs köszönti az idősebb nagynénit.” Idős férfival vagy nővel beszélve a megszólaló gyakran unokaként utal magára: „Nagymama, az unoka mangót szeretne venni. Mennyibe kerül kilója?” A megfelelő szó az életkortól, a társadalmi helyzettől és a beszédhelyzettől függ.

A bác az apa idősebb testvérét jelöli. Ho bácsi tehát tekintélyes, bölcs idősebb rokon, de nem annyira idős és távoli, mint a nagyapa, az ông.

Az 55 évesen elnökké váló Hồ Chí Minh maga is rendszeresen bácnak nevezte magát kollégákkal, ismerősökkel, idegenekkel és gyerekekkel beszélve. A gyerekekkel mindig kedvesen és figyelmesen bánt. Nem kezdett harcot sem a népi kultuszokkal, sem a Vietnámban hagyományosan erős buddhista szerzetesi közösséggel. Ehelyett a sárkánytól és tündértől származó vietnámiak közös eredetét és az állami léptékű családeszményt hangsúlyozta.

Ő tette közkeletűvé a đồng bào, vagyis honfitársak fogalmát, amely szó szerint „ugyanabból a méhből vagy zsákból származókat” jelent – utalva Âu Cơ száz tojást rejtő zsákjára. Ezzel a szóval kezdődött Hồ Chí Minh 1945-ös, Hanoi Ba Đình terén kihirdetett függetlenségi nyilatkozata is.

1969-es halála után a nemzet védőszellemeként kezdték tisztelni, Trần Hưng Đạo hadvezér mellett, akinek vezetésével a vietnámiak háromszor álltak ellen a mongol hadseregnek. A hadvezér 1226-ban vagy 1228-ban született, és 1300-ban halt meg. Hồ Chí Minh alakjának szakralizálódása mára lezárult: a megszokott „bácsi” helyett mind gyakrabban nevezik cụnak, azaz ősnek.

## 7. Thống nhất – egység, egyesített

A thống nhất fogalma mindenekelőtt Észak- és Dél-Vietnám 1975-ös egyesítéséhez kapcsolódik. Ekkor bukott meg a Nyugat-barát saigoni rendszer, az Egyesült Államok pedig ténylegesen elveszítette a vietnámi háborút. Észak és dél ekkorra több mint két évtizede külön politikai rendszerben élt: az 1954-es genfi megállapodások mesterségesen, a 17. szélességi kör mentén osztották ketté az országot.

A genfi egyezmények a francia indokínai gyarmati háborút zárták le, és Vietnám megszabadult a 19. század második felében kezdődött francia uralomtól. A gyarmati időszakban az ország három eltérő jogállású régióra tagolódott: délen a gyarmatként kezelt Kokinkínára, középen Annam, északon Tonkin protektorátusára. Már korábban, a 16–18. században is egymással ellenséges katonai klánok uralták északot és délt, miután a császári dinasztia kiszorult a tényleges hatalomból. Az egyesítés kérdése tehát már a középkor óta élesen jelen volt.

A mai Dél-Vietnám és a középső országrész nagy része eredetileg nem a vietnámiak őseinek lakóterülete volt. Csámok, khmerek, edék és más népek éltek itt, akik ma az 54 hivatalosan elismert nemzetiség közé tartoznak. Az öntözéses rizstermesztésre alkalmas föld hiánya és a Vörös-folyó deltájának sűrű népessége már a 11. században elindította a „déli előrenyomulást”, a Nam tiếnt. A déli területek fokozatos elfoglalása részben háborúval, részben természetes asszimilációval ment végbe.

Sem kezdetben, sem az északi és déli klánok későbbi háborúinak idején nem mindenki hagyta volna ott a Vörös-folyó deltájában kialakított életét. Többnyire határozott, vállalkozó szellemű, gyökértelen emberek költöztek, illetve olyanok, akiknek már nem volt vesztenivalójuk.

Mindez jelentős kulturális és nyelvi különbségekhez vezetett az északiak és déliek között. Az északiak szabálykövetőbbek, hazafiasabbak, és hűségesebbek a Vietnámi Kommunista Párthoz; erősebben kötődnek a konfuciánus értékek által formált hagyományos kultúrához. A déliek mozgékonyabbak, vállalkozóbbak, és gyakrabban vesznek részt a nemzetközi üzleti életben. A különbségek társadalmi-politikai gondot okozhatnának, ha nem ellensúlyozná őket a párt és a kormány politikája, valamint az állami vezetők kinevezésének íratlan szabálya: a hagyomány őrzőinek tekintett északiak rendszerint a kulcsfontosságú állami döntésekhez kapcsolódó tisztségeket töltik be, a déliek gyakrabban felelnek a gazdaságért.

Az egységet a szabadság, a tự do és a függetlenség, a độc lập mellett Vietnám legfontosabb védendő értékei között tartják számon. A kis ország története során kínai dinasztiákkal, mongol hódítókkal, majd Franciaországgal és az Egyesült Államokkal szemben védte önállóságát. Kína közelsége napjainkban is állandó figyelmet követel, legalább a gazdasági kapcsolatokban. A thống nhất gyakran szerepel állami jelentőségű épületek, városrészek és közterek nevében, például Hanoi Egység parkjáéban vagy Ho Si Minh-város Egység stadionjáéban.

## 8. Số đỏ – szerencse, jó lapjárás, vörös sors

A số đỏ két elemből áll: a số számot vagy sorshúzást, a đỏ vöröset jelent. Szorosan kapcsolódik a végzet, a số phận vagy số mệnh fogalmához. A konfuciánus tudósok a sorsot rendszerint az ég akaratának tekintették: egy elvont felsőbb erő határozza meg az ember jellemét, képességeit és életútját. Az ég mindentudó és igazságos, ezért ajándékai és az értük fizetendő ár egyensúlyban állnak.

Nguyễn Du 1765 és 1820 között élt költő Kieu története című eposzában, a vietnámi élet valóságos enciklopédiájában a szép és tehetséges nőkre szükségszerűen baj vár: a sors és a tehetség kegyetlen harcban áll, az egyikből kapott bőségért a másik hiányával kell fizetni.

A sorsról alkotott elképzelések ugyanakkor ellentmondásosak. A số đỏ, a szerencsés „vörös sors” és a số đen, a szó szerinti „fekete sors” lehet előre elrendelt, de az ember döntéseitől és tetteitől is függhet.

A 20. század első felében a số đỏ új jelentésárnyalatokat kapott. Ezt a címet adta szatirikus regényének Vũ Trọng Phụng, aki 1912 és 1939 között élt. A könyvet „Szerencse” címmel is fordítják. A Vietnámi Demokratikus Köztársaságban, majd az egyesített Vietnámban 1986-ig tilalom alatt állt, főként intim jelenetei miatt. Ma a gyarmati korszak fontos művének tekintik: részletei bekerültek az irodalmi tananyagba, több fordulata pedig szállóigévé vált.

Főhőse, a Vörös Hajú Xuân, a társadalom legaljáról érkező árva, szédületes karriert fut be. A véletleneket éppúgy kihasználja, mint hízelgőtehetségét és azt a képességét, hogy gazdag, befolyásos emberek bizalmába férkőzzön. Gogol Hlesztakovjára emlékeztet. Felemelkedésén keresztül feltárulnak az átmeneti vietnámi társadalom hibái: a műveletlen, múltban rekedt emberek, a minden nyugati előtt meghunyászkodó új burzsoázia, valamint az üres és kicsapongó városi közeg.

A kicsapongás Vũ Trọng Phụngnél sokrétegű metafora, amelyben a cím is kulcsszerepet játszik. Az újságíróként dolgozó, „a riportok királyának” nevezett szerző jól ismerte a főváros árnyoldalát. Egyes bordélyházak épületszámát – a số szintén „számot” jelent – vörössel, azaz đỏval jelölték meg, feltehetően az egészségügyi ellenőrzés munkatársai. Az ilyen házakban dolgozó nők hivatalos engedéllyel rendelkeztek.

A số đỏ így egyszerre lett a váratlan szerencse ironikus neve és az ábrázolt társadalmi osztály bélyege: egy megvásárolható, romlott, beteg, mégis büntetlenül, mindenki szeme láttára élő rétegé. Ma jelenthet ölbe hulló szerencsét, más gyengeségének kihasználását, de általában véve romlottságot is.

## 9. Áo dài – a vietnámi nemzeti viselet

Az áo dài hosszú, ferdén futó gombsorral záródó felsőrészből és bő, egyenes szabású nadrágból áll. A női változat ma rendkívül népszerű, és gyakran – tévesen – ősi, változatlan vietnámi öltözéknek nevezik. Modern formája valójában Nguyễn Cát Tường, művésznevén Lemur tervező és festő hagyományos viseletekkel folytatott kísérleteinek eredménye.

Az Indokínai Képzőművészeti Főiskola végzettjeként Nguyễn Cát Tường egyaránt ismerte a vietnámi kézművességet, festészetet és az európai formatervezést. Főleg a női viselet érdekelte. Az 1920-as évek közepétől a harmincas évekig a gyarmati Vietnámban élénken vitatták a nők helyzetét. A vietnámi nők egy kezdetben igen szűk köre valamivel nagyobb teret kapott hivatása, lakóhelye és társa megválasztásában. A tervező erre a szabadságról szóló kérdésre olyan öltözékkel válaszolt, amelyben az évszázados örökség a haladó jövő reményével találkozott.

A császárkori Vietnámban az áo dài több elődje is létezett. Bő szabásuk a konfuciánus illemszabályoknak megfelelően elrejtette a női test vonalait. Nguyễn Cát Tường merész újítása az volt, hogy a felsőrészt a testhez igazította.

Első vázlata 1934. március 23-án jelent meg a Phong Hoá, vagyis „Erkölcsök” című népszerű hetilap 90. számában. A rajzon hagyományos magas frizurát – turbán alá tűzött fonatot – viselő lány állt, hegyes orrú, magas sarkú cipőben. Néhány merész vonal kirajzolta a mell és a csípő körvonalát, a testhez simulóbb ujjat díszes szegély ékesítette, a konfuciánus állógallér helyett pedig a nyakat szabadon hagyó lehajtott gallér jelent meg. Az öltözék szerkezete ismerős volt, és a déli áo ngũ thân viseletre emlékeztetett, szabása és funkciója azonban gyökeresen újnak számított.

A várható bírálatokra válaszolva a tervező azt írta, hogy a „mell nélküli”, vagyis az Omega órához hasonlóan lelapított mellű lány nem nevezhető szépnek. Célja azonban nem a női kép szexualizálása volt. Megfogalmazása szerint az öltözék egyéni stílussal és karakterrel rendelkezik, egyúttal azt hirdeti, hogy az ország belépett a reformok korszakába, és immár ehhez illő viselete van. Emellett megfelel a higiéniai és esztétikai követelményeknek, és nőiesebbé teszi viselőjét.

Az új ruhát kezdetben nem áo dàinak – szó szerint „hosszú ruhának” –, hanem áo mớinak, „új ruhának” nevezték. Megkedvelték a tehetős városi nők, a színésznők és Nam Phương császárné is, aki katolikus volt, kiváló francia oktatásban részesült, és vonzódott az európai öltözködéshez. Az 1930-as évek közepétől az 1940-es évek elejéig mintegy húsz, modernizált viseleteket készítő üzlet és szabóműhely nyílt. Cipőket, fürdőruhákat, európai fehérneműt és fejfedőket is árultak; egy bolt a kambodzsai Phnom Penhben működött.

A konzervatívok elutasították az áo dàit. Viselőit olykor az utcán támadták meg, az erkölcs védelmezői pedig ollóval szabdalták fel selyemruhájuk alsó részét. Nguyễn Cát Tường ennek ellenére újabb változatokat tervezett fodrokkal, szűk nadrággal vagy bő mandzsettával.

Idővel kialakult a ma klasszikusnak tekintett forma: dísztelen ujj, állógallér és testhez simuló szabás. A fehér változat a gyarmati oktatási intézmények egyenruhája lett, a színes, díszített öltözék pedig a városi élet része.

A kommunisták szemében az egyedi szabást és jelentős kiadást igénylő áo dài a polgári kultúra jelképe volt, ezért az 1945-ös forradalom után évtizedekig nem számított különösebben népszerűnek. Az 1990-es évek elején, az ideológiai válság idején a nemzeti identitás keresésének részeként tért vissza.

A mai Vietnám elképzelhetetlen nélküle. Élő kulturális forma, amely a korral, társadalmi helyzettel és színekkel összetett jelentéseket közvetít, miközben követi a divatot. Világos árnyalatokat inkább iskolás lányok és hajadonok viselnek, élénkebb színeket felnőtt nők, fekete vagy lila bársony- és brokátváltozatokat pedig jellemzően ötven év feletti hölgyek.

## 10. Tặng quà – ajándékozás, olykor burkolt megvesztegetés

Az ajándék adása és elfogadása nélkülözhetetlen a társadalmi kapcsolatok fenntartásához: a vietnámi család, közösség és munkahelyi kollektíva működése nehezen képzelhető el nélküle. Egyúttal kiskapu is lehet, amelyen keresztül valaki előnyökhöz és lehetőségekhez jut.

A tặng quà önmagában nem jelent megvesztegetést – arra léteznek egyértelműbb szavak, például a chạy ige –, de bizonyos helyzetekben így is értelmezhető. A quà, vagyis az ajándék nem feltétlenül pénzes boríték vagy tárgy: lehet valamilyen szolgáltatás jelképes megjelenítése is.

Mivel az ajándékozás szorosan összefügg a jóindulat megszerzésével, valamint a résztvevők társadalmi és anyagi helyzetével, Vietnámban nem szokás nyilvánosan kibontani az ajándékot. Kellemetlen lenne, ha valamelyik meglepetés feltűnően értékesebbnek vagy olcsóbbnak bizonyulna a többinél. A vendég által hozott ennivalót viszont rögtön az asztalra kell tenni, és megosztani mindenkivel.

A szokásokra a buddhizmus is hatott: úgy tartják, az adakozó eleve több jót kap, mint a megajándékozott, mert a nagylelkűség jó karmát teremt. A vietnámiak ezért egy apró, olcsó ajándékot is úgy igyekeznek kiválasztani, hogy valóban örömet szerezzen, és nagy figyelmet fordítanak a csomagolásra.

A leggyakoribb szerencsés szín a vörös, amely a szerencse, az öröm és az ünnep jelképe, valamint a sárga, amely gazdagságot és jólétet, korábban császári hatalmat jelentett. A rózsaszín és a zöld is jó benyomást kelt. A fekete és fehér csomagolópapírt viszont akkor is kerülik, ha elegáns: e színek a temetéshez, a sötét gyászruhán viselt fehér fejpánthoz és vállkendőhöz kötődnek.

Magukra az ajándékokra is vonatkoznak íratlan tilalmak, amelyek gyakran szójátékból erednek. A kínaiak, japánok, koreaiak és vietnámiak a „négy” és a „halál” hasonló hangzása miatt kerülik a négyes számot. Rossz előjel lehet a negyedik emelet, négy ember egy fényképen, négy virág vagy bármilyen négy darabból álló ajándék.

Egyes vietnámiak szerint poharat vagy csészét sem jó adni: a poharat jelentő ly és a csészét jelentő tách hangzása a chia ly, vagyis „elválni”, illetve a tách rời, „szétválni” kifejezéseket idézi. Régen a cipőt is balszerencsés ajándéknak tartották, mert a kínai eredetű vietnámi szókincsben neve hasonlóan hangzott az „ártalom” és „rossz” jelentésű szóhoz.

## 11. Ngủ trưa – délutáni alvás

A délutáni szunyókálás Vietnámban a forró, párás éghajlatból fakadó szükséglet, és összefügg azzal a törekvéssel is, hogy minden helyzetben találjanak valamit, ami „jót tesz az egészségnek”, cho sức khỏe. Sok külföldön élő vietnámi is ragaszkodik a napi pihenőhöz, vagy legalább gyermekei számára próbálja biztosítani – még idősebb iskolásoknak és egyetemistáknak is.

Vietnámban korán, reggel öt-hat óra körül kelnek, és rögtön nekilátnak az otthoni vagy munkahelyi teendőknek. A legfontosabb és legnehezebb munkákat délig igyekeznek elvégezni, majd pihenni térnek. Egy óráig az ország szinte álomba merül.

Aki teheti, hazamegy, mások a munkahelyükön alszanak. A bolti eladók a raktárban vagy akár a polcokon pihennek, miután lepakolták róluk az árut. A taxisok az autójukban vagy robogójukon szundítanak, a banki alkalmazottak az asztalra hajtják a fejüket. Még a helyi végrehajtó szervként működő Népi Bizottság hivatalnokai is vörös bársonyszékeken pihennek, maguk felé fordítják a ventilátort, és leeresztik a redőnyt – nem azért, hogy ne lássák őket, hanem hogy ne zavarja őket a napfény.