Martin Scorsese már a hetvenes években, negyvenéves kora előtt legendává vált. A sokszorosan díjazott, rockzenéért rajongó rendező megismertette a világgal Robert De Nirót, pályája legjobb szerepei közül többet Leonardo DiCaprióra bízott, új lendületet adott az amerikai filmnek, és máig aktívan rendez.

Kora és tekintélye ellenére mindig kapcsolatban maradt a jelennel: véleményezte a Marvel-filmeket – szavai mémmé váltak –, feltűnt színésznő lánya TikTok-videóiban, és saját magát is eljátszotta egy vígjátéksorozatban. Filmjei távolról nagyszabásúnak és súlyosnak látszanak, közelebbről azonban ragyogó látványosságok: finom irónia, kamaszos vagányság és lázadás, sőt néha naiv érzelmesség járja át őket.

Scorsesét gyakran a gengszterfilmek más mestereivel vetik össze, pedig Anton Csehovval is érdekes párhuzamba állítható. Az író egész életében egy meghatározott társadalmi réteg, az értelmiség szokásait és belső konfliktusait vizsgálta, miközben értékeinek és eszményeinek széthullását figyelte. Csehov idealizmusa korán kihunyt; Scorseséé viszont a hasonlóan mély és radikális elemzés ellenére is megmaradt. Filmjeiben máig ott van a folyton csalódó, de reményét el nem vesztő fiatalember keserűsége és szenvedélye. És mindenekelőtt az emberek szeretete: ez tartja életben az Aljas utcákat, az Aviátort és a Megfojtott virágokat is.

## Ezzel érdemes kezdeni: Nagymenők

A legjobb belépő az 1990-es Nagymenők. Henry Hill gyerekkora óta arról álmodik, hogy gengszter legyen: merész, különleges és mindenható. Álma valóra válik, de végül éppen oda juttatja, amitől a legjobban félt: egy láthatatlan átlagember nyomorúságos életébe.

A forgatókönyv Nicholas Pileggi újságíró Wiseguy című könyvén alapul. A kötet egy valódi maffiózó történetét dolgozza fel, aki később az FBI informátora lett, és bekerült a tanúvédelmi programba. A filmben a fiatal Hill először cigarettát lop egy helyi nagyembernek, majd egyre nagyobb ügyekbe keveredik. Megismeri mentorát, Jimmy Conwayt, és lopott árut értékesít, gyilkosságokban vesz részt, valamint kábítószerrel kereskedik.

A rendező őrült vidámparki utazáshoz hasonlította a film stílusát, amely a poklon száguld keresztül. Scorsese közben egy antropológus türelmével és meglepő visszafogottságával figyeli a gengszterélet fonákját: egyszerre vonzó és visszataszító, abszurdul mulatságos és közönyösen kegyetlen, zártságában pedig szinte szürreális.

A Nagymenők látványvilága ma is lenyűgöző. Baljós vörös fények világítják meg a sötét sikátorokat és éjszakai klubokat, a szereplők feltűnő ruhákban feszítenek, a paranoiát szédítő vágás, hirtelen közelítések és a nézőhöz intézett kiszólások erősítik. Ehhez társul a jazzből és rock and rollból építkező filmzene, valamint a Copacabana klubba vezető, egyetlen beállításban felvett híres jelenet.

## A férfiközösségek anatómiája

Scorsese nevét a popkultúra elsősorban a maffiával kapcsolja össze, filmjeit azonban mindenekelőtt a férfiak érdeklik: a mérgező férfiasság, a beilleszkedés nehézségei és a férfiközösségek működése. Ezért fér meg egymás mellett a bűnbandák hétköznapja, a bokszring küzdelme, a Wall Street-i brókerek őrülete és a felnőtté válás előtt álló New York-i fiúk céltalan csavargása.

Az utóbbiakról szól az Aljas utcák (1973). Az éveken át, darabokból összeállított egyetemi bemutatkozás, a Ki kopog az ajtómon? (1967) után Scorsese ismét a New York-i Kis-Itália lakóiról írt forgatókönyvet. Ő maga is ebben a bevándorlónegyedben nőtt fel.

Charlie, a rendező későbbi hőseinek egyik előképe, a saját elvei szerint próbál élni, és mindenkit meg akar menteni, önmagával azonban képtelen őszinte lenni. Szégyelli gyengédségét és engedékenységét. Szereti a barátnőjét és a legjobb barátját, de az érzelmek kimutatását gyengeségnek, egy fekete táncosnő iránti vonzalmát pedig rettenetes bűnnek látja. Úgy érzi, az aljas utcákon csak akkor maradhat életben, ha lemond mindarról, ami gyengéd és gyermeki – még akkor is, ha éppen ezek teszik boldoggá.

Talán ez Scorsese legszemélyesebb filmje. A főhős teljes neve Charlie Cappa: a rendező apját Charlesnak hívták, a Cappa pedig édesanyja leánykori neve volt. Scorsese ezen a forgatáson dolgozott először Robert De Niróval, aki a következő fél évszázadban kedvenc színésze és legjobb barátja lett. A film féktelen stílusa, széttartó dramaturgiája, komikus jelenetekké bomló szerkezete mögött elveszett emberek fájdalma és magánya rejlik. Ez a nyugtalanság később megszelídült, és Scorsese életművének alapjává vált, az Aljas utcák ereje azonban éppen a céltalanul botorkáló fiatalság zaklatottságából fakad.

## A taxisofőrtől a komédia királyáig

A bűntudat, a magány és az önmagunkkal vívott háború másféle megközelítését kínálja a Taxisofőr (1976). Travis Bickle Vietnámból tér vissza New Yorkba, majd éjszakai taxisofőrként a város mélyére merül. A háborúról soha nem beszél, mégis minden mozdulatába, pillantásába és hangsúlyába beleégett. De Niro a forgatás előtt maga is dolgozott taxisofőrként; játékában állandó a feszültség, mintha bármelyik pillanatban torkon ragadhatná a hátsó ülésen ülő részegek egyikét.

Travis kapcsolatot keres, megpróbál tartozni valahová, de elveszik a békés élet árnyalatai között. Egy lányt pornómoziba visz randevúzni, a társadalom lecsúszását pedig erőszakkal akarja megállítani.

A Taxisofőrben összeér Paul Schrader ragyogó forgatókönyve – amelyet akkor írt, amikor az autójában lakott –, De Niro áttörést jelentő alakítása, a Psycho zeneszerzőjeként ismert Bernard Herrmann melankolikus zenéje és a korszak társadalmi feszültsége. A hetvenes évek elszegényedett, válságtól kimerült New Yorkját gengszterek, prostituáltak és hazug politikusok népesítik be. Az Aljas utcák hőseinek még maradt választásuk; a Taxisofőr már egy katasztrófa előtt megdermedt társadalmat mutat. A végére Travis nem kivételnek, hanem a rendszer saját, egyszerre szánandó és félelmetes gyermekének látszik.

Két későbbi film, a Dühöngő bika (1980) és A komédia királya (1982) az idegenekről és kívülállókról szóló történetek sorát folytatja.

A Dühöngő bika Jake LaMotta bokszoló életrajzán alapul. LaMotta kiváló harcos és őrült paranoiás, aki a ringbeli tökéletesség hajszolása közben családi zsarnokká válik. Idősen, börtönnel a háta mögött, mindenét elveszítve magára marad. Testvérével, az egyetlen emberrel, aki valóban szerette, már csak egy kínos telefonbeszélgetés néhány percét oszthatja meg. A fekete-fehér filmet vakuk és reflektorok fénye járja át; középpontjában ismét egy férfi áll, aki megveti a gyengeséget, de sosem lesz elég erős ahhoz, hogy úrrá legyen rajta. Azért tarol le maga körül mindenkit, mert nem tud védekezni saját érzelmei és öngyűlölete ellen.

A komédia királyának Rupert Pupkinje látszólag éppen az ellenkezője: harsány zakóban vállalja gyengeségeit, és még nevetni is képes rajtuk. Stand-up komikus akar lenni, és megszállottan rajong Jerry Langford esti műsorvezetőért. Amikor példaképe nem segít valóra váltani álmát, Rupert elrabolja, hogy zsarolással szerezzen magának műsoridőt.

A film ironikusan újrajátssza a Taxisofőr történetét: a veszélyes Travis Bickle-ből a szánalmas bohóc, Pupkin lesz, akinek még a nevét is folyton elrontják. Külső ártalmatlansága és különcsége csak még jobban kiemeli belső ürességét és traumáját. Scorsese nem árulja el, mi billentette ki Rupertet: bántalmazó szülők, gyerekkori zaklatás vagy szerelmi kudarcok. A film ereje abból a kínos zavarból születik, amelyet egy idegennek és érthetetlennek tűnő ember láttán érzünk.

## Kaszinó és Az ír: a maffiatörténetek vége

A Kaszinó (1995) a Nagymenők érettebb, kimértebb változataként is nézhető, De Niro, Joe Pesci és Sharon Stone nagyszerű alakításával. Innen érdemes továbblépni Scorsese utolsó maffiafilmjéhez, Az írhez (2019).

A rendező több mint tizenhárom évig tervezte a filmet. A projekt a 2000-es évek közepén gyártási pokolba került, és csak 2017-ben szabadult ki onnan, amikor a Netflix megvásárolta a jogokat. Az ír alapvetően más, mint Scorsese korábbi gengszterfilmjei: nem színes rohanás a poklon át, hanem lassú és fájdalmas számvetés. Idős férfiak néznek vissza a múltjukra, és szakadékot látnak.

Al Pacino és Robert De Niro kettőse különös szépséget és törékenységet ad a történetnek. Hőseik egymás melletti ágyakon alszanak, titkokat osztanak meg és együtt karácsonyoznak. Ez a megható, már-már szentimentális közelség összeütközésbe kerül a maffia fojtogató rendjével, amelyben minden őszinte kapcsolat elrothad. Scorsesénél újra az emberi értékek teszik méltóvá az életet, Az ír főhőse azonban saját kezével irtja ki őket maga körül. A hajdani nagy hatalmú, könyörtelen gyilkos végül egy idősotthonban marad, és csak arra kéri a távozó papot, hogy hagyja résnyire nyitva az ajtót: „Ne csukja be teljesen. Nem szeretem.”

A Wall Street farkasa (2013) léptékében vetekszik Az írrel. Szintén könyvadaptáció, Jordan Belfort tőzsdeügynök és csaló emlékirataiból készült.

A rendező legutóbbi nagyszabású munkája, a Megfojtott virágok (2023) bizonyos értelemben Az ír újrafogalmazása, és a válogatás leginkább csehovi története. Az első világháborúból hazatérő fiatalember éveken át gyilkosságok sorozatában vesz részt – a saját gyermeke halálában is –, miközben meg van győződve arról, hogy csupán mentora utasításait hajtja végre. Fél szembenézni vele és önmagával.

A filmet egy mai rádiójáték keretezi, amely az Osage megye őslakos asszonyai ellen elkövetett gyilkosságokat meséli el. A rendezőt maga Scorsese alakítja. A gonosz banalitásáról és a teljes igazságtalanságról szóló történetben ez a kilépés a fikció kereteiből fontos záróhang. Az emlékezet mindent megőriz: eltűnnek a gyilkosok és áldozataik, de a történet megmarad. Hogy tanul-e belőle valaki, nyitott kérdés.

## Mesterek, zsenik és a küzdelem az élettel

Scorsese legsötétebb korai filmjeit részben saját tapasztalatai táplálták: a szegény bevándorlóközegben töltött gyerekkor, a papi hivatás iránti vágy, a kábítószer-függőség és a halálközeli élmény. Ugyanilyen fontos volt számára a gyorsan változó New York, a 20. század háborúi és katasztrófái, valamint barátai és példaképei öregedése, halála. Mozija fokozatosan érettebb, epikusabb lett. Az ismeretlen gengsztereket gazdag emberek és zsenik életrajzai követték; hősei már nemcsak fuldokoltak az őrült világban, hanem terveket kezdtek szőni a megszelídítésére.

Ez a fordulat jóval Az ír és a Megfojtott virágok előtt, A pénz színében (1986) megjelent. A filmet méltatlanul ritkán emlegetik, pedig A svindler című, 1961-es kultikus sportdráma folytatása ma is kiváló. Eddie Felson, a valaha legendás biliárdjátékos egy bárban találkozik a csodagyerek Vincenttel, és megpróbálja saját képmására formálni. A fiúval és annak barátnőjével csaló körútra indul Amerika klubjaiban, majd összevesznek és elválnak útjaik, hogy később sportellenfelekként találkozzanak újra.

Scorsese csak 44 éves volt a forgatáskor, A pénz színe mégis meglepően bölcs film. Nem az számít, ki nyeri Eddie és Vincent konfliktusát, hanem az, hogy az idősödő, de még nem öreg mester a múltjában váratlanul megtalálja elveszettnek hitt jövőjét. Újra felfedezi a játék izgalmát, az érzés, az aggodalom és a lelkesedés képességét. A fiatal Tom Cruise közvetlensége és életenergiája beragyogja Paul Newman alakítását; Scorsese mozijának jazzes hangja talán sehol sem ilyen tiszta és derűlátó. Bármi következhet: ha az ember őszinte önmagával és képes szeretni, nyugodtan nézhet szembe vele.

Az Aviátorban (2004) a mester történetét a zsenié váltja fel. A film Howard Hughes életén alapul: az Egyesült Államok egyik első szupergazdag vállalkozója, a repülés úttörője és ambiciózus rendező súlyos mentális betegségekkel élt. Fiatal, jóképű és megalkuvást nem ismerő, ha repülőgépekről, építkezésről vagy filmről van szó, egy apró folt az abroszon vagy egy meghatározott színű kesztyűt viselő férfi láttán azonban kizökken a valóságból.

Az Aviátor a nagyszabású filmek között elsőként mutatta be ilyen részletesen és fájdalmasan az obszesszív-kompulzív zavar tüneteit. A Hughesra nehezedő paranoid rémálom időről időre maga alá temeti: elveszíti szeretteit, elviselhetetlenné válik, megalázó helyzetekbe kerül, majd újra felbukkan, hogy hamarosan ismét alámerüljön. Ezt a harcot nem lehet végleg megnyerni, mégsem lehet abbahagyni. Egy rohama alatt hetekre bezárkózik a stúdióba, hosszúra növeszti a körmét, és üvegpalackokba vizel. Ez a szenvedély és bátorság története hősies példakép nélkül – éppen ezért áll közel az élethez, és ezért olyan fájdalmas.

## A különutas Scorsese-filmek

Az életműben akadnak olyan kísérletek is, amelyek nem illenek könnyen egyetlen tematikus csoportba sem. Ezeket érdemes azután megnézni, hogy a néző már megismerte a „klasszikus” Scorsesét. Több művét a bemutatásakor nem fogadták jól, ma azonban különleges élményt kínálnak.

Ilyen a New York, New York (1977), egy szaxofonos és egy énekesnő tragikus szerelmi története Robert De Niróval és Liza Minnellivel, amely megelőlegezi Damien Chazelle jóval későbbi Kaliforniai álom című filmjét. Az Lidérces órák (1985) freudi hangulatú, szürreális thriller, amely inkább Terry Gilliam filmjeire emlékeztet. A rettegés foka (1991) pedig remake, egyben kétórás mesterkurzus vágásból, feszültségteremtésből és De Niro módszeres színészi játékából.

## Hét felejthetetlen pillanat

A Taxisofőr „You talkin’ to me?”, vagyis „Hozzám beszélsz?” mondata kultikussá vált. Paul Schrader és Scorsese visszaemlékezése szerint De Niro a forgatáson találta ki; többféle ihletforrást emlegettek, egy New York-i komikus fellépésétől Bruce Springsteen egyik dalsoráig.

A Nagymenők „Funny how?”, vagyis „Milyen értelemben vagyok vicces?” jelenete szintén a filmtörténet része lett. Joe Pesci improvizálta agresszív kirohanását Ray Liotta karaktere ellen, ezért Liotta zavara ennyire természetes.

A Dühöngő bikában Jake LaMotta legnagyobb veresége előtt utoljára ellenfelét, Sugar Rayt látja, vakító reflektorok keretében.

A New York bandái utolsó képe egyesíti és egyenlővé teszi az esküdt ellenségeket, William Cuttingot és Vallont: sírköveik egymás mellett állnak, miközben benövi őket a fű, a háttérben pedig zúgva terjeszkedik New York.

A Wall Street farkasában a nagy pénz ízét megismerő Jordan Belfort a jachtján fogadja az FBI ügynökeit, és szó szerint felülről néz le rájuk.

A rettegés fokában Sam Bowden felesége a függetlenség napi tűzijáték előtt pillantja meg először Max Cadyt, férje erőszaktevő egykori védencét. A kép egyszerre hátborzongató és lenyűgöző, akárcsak Cady.

Az Aljas utcák egyik legemlékezetesebb korai Scorsese-hőse, a kis Johnny a „Szerencsejáték tilos” felirat előtt nevet – miközben a film anyuci kedvencei természetesen rendszeresen megszegik a szabályt.

## Mely filmekkel nem érdemes kezdeni?

Nem a női főhősökre épülő korai alkotások a legjobb belépők: az Alice már nem lakik itt (1974) és a Boxcar Bertha (1972). Scorsese nőalakjai kevésbé sikerültek, mint férfiszereplői, ezért történetük nem érinti meg úgy a nézőt, mint az Aljas utcák fiúinak sorsa és a rendező más, szinte kizárólag férfiakról szóló filmjei.

Nem ideális kezdés Az ártatlanság kora (1993) történelmi melodráma, valamint a dalai lámáról szóló Kundun (1997) sem. Scorsese ezekben számára szokatlan műfajokhoz és témákhoz nyúl, ezért jellegzetes stílusa kevésbé mutatkozik meg. Ugyanez igaz A leleményes Hugo (2011) című gyerekfantasyre.

A közönségkedvenc A tégla (2006) és a Viharsziget (2010) is jobb, ha későbbre marad. Mindkettő gyors tempójú, műfaji látványosságokkal teli film; a sodrásuk olyan erős, hogy nehezebb elmélyedni a szereplők drámájában.

## Scorsese állandó alkotótársai

Robert De Nirót Brian De Palma rendező mutatta be Scorsesének. Később mindketten felidézték, hogy egymáshoz közel nőttek fel, és kamaszkorukban is találkozhattak, igazán azonban csak a hetvenes évek elején ismerték meg egymást. De Niro Oscar-díjas alakítást nyújtott Jake LaMottaként, és Scorsese legfontosabb filmjeiben játszott főszerepet az Aljas utcáktól és a Taxisofőrtől Az írön át a Megfojtott virágokig.

Scorsese szerint De Niro az egyetlen élő ember, aki tudja, honnan jött, és milyen volt gyerekként, illetve fiatalként. Fél évszázados kapcsolatuk kulcsszavai számára a bizalom, a félelemnélküliség és a hiúság háttérbe szorítása.

Éppen a bátorság és az új dolgok kipróbálásának vágya vonzotta másik nagy alkotótársához, Leonardo DiCaprióhoz. A rendező és a színész a 2000-es évek elejétől hat egész estés filmet készített együtt. Scorsese úgy érezte, DiCaprióval ugyanazt az érzékenységet osztja, amely De Niróhoz is köti.

Harvey Keitel és Joe Pesci ritkábban jelenik meg Scorsese filmjeiben, de mindig nagy hatással. Pesci mellékszereplőként is könnyen magára vonja a figyelmet, például a Nagymenőkben és a Kaszinóban. A kilencvenes évek végén visszavonult a színészettől, de 2017-ben Az ír kedvéért visszatért.

A Dühöngő bika óta valamennyi Scorsese-filmet Thelma Schoonmaker vágta. A New York-i Egyetemen ismerkedtek meg, amikor Schoonmaker még nem tudta, mivel szeretne foglalkozni; ma a világ egyik legismertebb vágója.

A rendező szülei, Charles és Catherine Scorsese rendszeresen feltűntek fiuk filmjeiben. Catherine legemlékezetesebb epizódszerepe Tommy karizmatikus édesanyja a Nagymenőkben. Scorsese Italoamerikaiak címmel dokumentumfilmet is készített szüleiről: szeretetteljes és kíváncsi beszélgetést a kivándorlásról, a szegény fiatalságról és a paradicsomszósz elkészítésének szigorú szabályairól.

## Ahogyan más rendezők látják

Scorsese hatását pályatársai is kivételesnek tartják. Bong Joon-ho a 2020-as Golden Globe átvételekor azt mondta: sem a teremben, sem a világon nincs olyan rendező, aki ne Martin Scorsese árnyékában dolgozna.

Guillermo del Toro úgy fogalmazott, akár a saját életéből is adna éveket Scorsesének, mert ő érti, védelmezi és megtestesíti a filmet. Mindig azért harcolt, hogy a mozi művészet maradjon, és ne pusztán iparág legyen.

Roger Ebert az Aljas utcák bemutatásakor azt írta, Scorsese tíz éven belül Amerika Fellinije lehet. A rendező később komolyan és izgatottan kérdezte tőle: „Tényleg azt gondolod, hogy ehhez tíz év kell?”

Paul Thomas Anderson azt emelte ki, hogy bár mindenki próbálja utánozni Scorsese kameramozgásait és ellesni fogásait, senkinek sem sikerül igazán. A filmesek által használt vizuális szótár jelentős része közvetlenül tőle ered.

Quentin Tarantino pedig a Taxisofőrt a filmtörténet talán legnagyszerűbb karaktertanulmányának nevezte, amelyhez szerinte alig akad fogható alkotás.