„Hirtelen megláttam magam, amint egy nagy katódsugárcső előtt ülök. A képernyőn különféle jelek jelentek meg, amelyeket a számítógép vezérelt. Többféle beviteli eszközzel lehetett irányítani, és minden képernyőn látható elemet rugalmasan lehetett kezelni. Másoknak is volt ugyanahhoz a számítógéphez kapcsolódó képernyőjük, így kommunikálhattunk és megoszthattuk egymással a tudásunkat.”

Douglas Engelbart elképzelése a maga korában merész jóslatnak számított. A számítógépek akkor még csak néhány éve léteztek: hatalmasak és drágák voltak, világszerte mindössze néhány tucat működött belőlük, kormányok és nagy egyetemek birtokában. Főként bonyolult számításokra használták őket, például lövedékek röppályájának és égitestek pályájának meghatározására, valamint az időjárás és az elemi részecskék viselkedésének előrejelzésére.

Ezek a gépek még nem mikrochipekre, sőt nem is tranzisztorokra épültek, hanem elektroncsövek ezreire; helyenként elektromechanikus relékkel működő számítógépeket is használtak. Az adatokat lyukkártyákkal és lyukszalagokkal vitték be, az eredményeket pedig kinyomtatták. Programozási nyelvek sem léteztek, így a programozók csak papíron láthatták munkájuk eredményét.

Engelbart azt képzelte el, hogy a számítógép nem csupán számokat, hanem bármilyen információt képes feldolgozni. Tizenhét év kellett ahhoz, hogy az ötletből valóság legyen.

## A radar és a Memex adta az első lökést

Engelbart 1945-ben az amerikai haditengerészetnél dolgozott rádió- és radarkezelőként. Az Oregoni Egyetem villamosmérnök-hallgatójaként került a flottához. A radar mellett találkozott a katódsugárcsővel, az információ megjelenítésére alkalmas első elektronikus eszközzel.

A katódsugárcsövek mára eltűntek a mindennapi használatból, korábban azonban oszcilloszkópokban, televíziókban és számítógépekben jelenítették meg velük az információt. A televíziózás akkor még gyerekcipőben járt, ezért az emberek többsége sohasem látott ilyen képernyőt. Engelbart viszont naponta figyelte, hogyan jelennek meg a repülőgépeket jelképező jelek a radaron. Innen már csak egy lépés volt a gondolat, hogy másfajta információt is lehetne így ábrázolni.

Ugyanabban az évben elolvasta Vannevar Bush „As We May Think” című tanulmányát. Bush az amerikai Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatal vezetőjeként lényegében az ország tudományos munkájának általános irányát hangolta össze. Írásában az információ feldolgozásának különböző módszereit és azok továbbfejlesztését vizsgálta.

Tanulmányának központi eleme a Memex nevű elképzelt eszköz volt, amelynek neve a „memory expansion”, vagyis az emlékezet kiterjesztése kifejezésből származott. Használója szövegeket, képeket és táblázatokat gyűjthetett volna össze, jegyzeteket fűzhetett volna a dokumentumokhoz, és hivatkozásokat hozhatott volna létre közöttük. Az adatokat mikrofotográfiai eljárással tárolták volna.

A Memex sohasem épült meg, mégis jelentősen befolyásolta az információ tárolásáról és feldolgozásáról alkotott elképzeléseket. Bush írása Engelbart mellett Ted Nelsont is megihlette, aki később megalkotta a „hipertext” és a „hiperhivatkozás” kifejezéseket.

## Egy számítógép, amely az emberek együttműködését segíti

Engelbart leszerelése után, 1948-ban fejezte be az egyetemet, majd a NASA elődjének számító Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Bizottságnál helyezkedett el, és megnősült. Hamarosan arra jutott, hogy a munka és a családi élet önmagában nem elég neki: saját megfogalmazása szerint „jobbá akarta tenni a világot”. Ehhez olyan módszert keresett, amellyel sok ember közös munkáját lehet összehangolni, tudásukat pedig széles körben megosztani. Úgy vélte, erre a számítógép alkalmas lehet.

A Kaliforniai Egyetem berkeley-i intézményében mesterdiplomát, majd doktori fokozatot szerzett. Doktoranduszként részt vett a CALDIC, vagyis a California Digital Computer megépítésében, és ekkor dolgozott először számítógéppel. A 680 kilogrammos gép 1300 elektroncsövet és 1000 félvezető diódát tartalmazott, mágnesdobos memóriájának kapacitása pedig mindössze 0,05 megabájt volt.

Miután egy ideig Berkeley-ben tanított, 1957-ben a Stanford Kutatóintézethez került. Az 1946-ban alapított intézet addigra részt vett a Tide mosópor fejlesztésében, tanácsokkal segítette Walt és Roy Disneyt az első Disneyland építésénél, és elektronikus időzítőt készített a színes film előhívásához. Ez utóbbiért az intézet és a Technicolor 1959-ben tudományos-műszaki Oscar-díjat kapott.

Engelbart 1962-ben térhetett vissza teljes erővel az információfeldolgozás kérdéséhez. Ekkor írta meg „Augmenting Human Intellect: A Conceptual Framework” című kiáltványát, amelyben összefoglalta alapvető elképzeléseit és munkaprogramját. Egy évvel később laboratóriumot alapított az amerikai védelmi minisztérium fejlett kutatási projektekkel foglalkozó hivatalának támogatásával. Ugyanez a szervezet finanszírozta a modern internet elődjének számító ARPANet fejlesztését is.

Az Augmentation Research Center, vagyis az emberi értelem kiterjesztését kutató központ az időosztásos számítógépes rendszerek fejlesztésébe kezdett. A korabeli gépek csak egymás után futtatták a programokat, ezért kihasználtságuk egyenetlen volt: időnként hosszú sorok alakultak ki, máskor a számítógép tétlenül állt.

Olyan rendszert kellett létrehozni, amelyben egyszerre több felhasználó adhat feladatot a gépnek, az pedig folyamatosan feldolgozza ezeket. A többfelhasználós működéssel a számítógép használata először vált interaktívvá, ehhez azonban felhasználói felületre is szükség volt. Engelbart képernyő előtt ülő felhasználóról alkotott víziója ekkor kezdett testet ölteni.

## Egér, ablakok és közösen szerkeszthető dokumentumok

Az 1960-as években a kutatóközpont munkatársai létrehozták az oN-Line Systemet, röviden az NLS-t. A rendszerben egyetlen számítógép akár 16 munkaállomást is kiszolgált.

Fejlesztése során jelent meg szinte minden olyan eszköz és megoldás, amely ma az ember és a számítógép közötti kapcsolat alapjának számít: a monitor, a számítógépes egér, amelynek feltalálójaként Engelbart világhírű lett, az ablakos felület és a hiperhivatkozás. A rendszer prezentációk készítésére is alkalmas volt, sőt lehetővé tette, hogy többen egyidejűleg szerkesszék ugyanazt a dokumentumot.

## Kockázatos élő bemutató San Franciscóban

1968 decemberében San Franciscóban tartotta számítástechnikai konferenciáját az Association for Computing Machinery (ACM) és az Institute of Electrical and Electronics Engineers (IEEE). Engelbart már márciusban időt kért az oN-Line System bemutatására. Az élő demonstráció komoly kockázatot jelentett, mert a szükséges berendezések az intézetben, San Franciscótól mintegy ötven kilométerre voltak.

A 17 fős csapat hónapokon át készült az előadásra. Kamerákat telepítettek az intézetben és az előadóteremben, a képet pedig külön erre a célra kiépített mikrohullámú összeköttetés továbbította. A teremben vásznat és nagy teljesítményű televíziós projektort állítottak fel; az utóbbit a NASA-tól kellett kölcsönkérni.

Engelbart egy egérből és akkordbillentyűzetből álló munkaállomást kapott a színpadon. Ennek jelei bérelt telefonvonalon jutottak el az intézetben működő számítógéphez. Mivel megfelelő modemek még nem léteztek, a csapatnak azokat is el kellett készítenie.

Engelbart 1968. december 9-én ezzel a kérdéssel kezdte előadását: „Ha az irodájában lenne egy számítógéphez kapcsolt monitor, amely egész nap működne, és minden lépésére azonnal reagálna, mennyire lehetne hasznos az ön számára?”

A másfél órás bemutatón megmutatta a szövegszerkesztőt, az illusztrációkat, a hiperhivatkozásokat, a listákat és ugyanazon dokumentum közös szerkesztését. A bonyolult technikai rendszer végig hibátlanul működött. Amikor az előadás véget ért, a közönség felállva ünnepelte Engelbartot.

## Nem egyszerűen új eszközöket mutatott be

Engelbart később sem feledkezett meg eredeti céljáról: technológiai eszközökkel akarta jobbá tenni a világot. 1968. december 9-én nem pusztán műszaki újdonságokat vonultatott fel, hanem olyan rendszert mutatott be, amely az együttműködést és a tudás terjesztését szolgálta.

Az előadás olyan erősen hatott az információs technológia fejlődésére, hogy Steven Levy 1994-ben „minden demó anyjának” nevezte.

Douglas Engelbart 2013-ig élt. Megérhette a személyi számítógépek, az internet és a közös dokumentumszerkesztést megvalósító Google Docs megjelenését, valamint azoknak a modern technológiáknak az elterjedését, amelyekhez az 1968. december 9-i bemutatója adott döntő ösztönzést.