A 19. században aligha akadt olyan ember, aki önként lépett volna erre a „futópadra” – legfeljebb akkor, ha a másik lehetőség az akasztófa volt.

1818 egy meleg, napos napján William Cubitt, az akkor még kevéssé ismert és nem különösebben sikeres angol feltaláló ellátogatott a Bury St Edmunds-i börtönbe. Nem tudni, pontosan mi dolga volt ott, de alkalma nyílt megfigyelni a rabok mindennapjait. Megdöbbentette, hogy a szabálysértők, bűnözők és adókerülők látszólag gondtalanul járkáltak az intézményben, sőt meglehetősen jókedvűnek tűntek. Cubitt úgy látta, mintha pihennének a büntetésük alatt.

Még ugyanabban az évben több brit börtön rendelkezésére bocsátotta legismertebb találmányát, a taposómalmot. Ebből az eszközből fejlődött ki a ma futópadként ismert szerkezet, az eredeti gép azonban egészen másként működött.

Cubitt eredeti szándéka nem a rabok kínzása volt. A munkával történő megjavítás híveként olyan gépet tervezett, amelyen a fogvatartottak hasznos munkát végezhettek, például gabonát őrölhettek. Arra nem gondolt, hogy találmánya idővel büntetőeszközzé válik.

A berendezés legfontosabb eleme egy kétméteres, 24 lapáttal felszerelt kerék volt. A lapátok lépcsőfokként szolgáltak: a rabok csoportosan, egymással egy ütemben taposták őket, és ezzel forgatták a kereket. Mozgásuk olyan volt, mintha egy soha véget nem érő emelkedőn kapaszkodnának felfelé.

Kezdetben a Cubitt-féle szerkezetet csak az engedetlen elítéltek büntetésére használták. A raboknak a képzeletbeli lépcsőn 1000–1500 méteres „szintemelkedést” kellett teljesíteniük. A feladat a forrás szerint még a bányamunkánál is kimerítőbb volt.

Néhány éven belül Nagy-Britannia negyven börtönében állítottak fel ilyen gépet. Nem ismert, világszerte hány taposómalom működött, de a brit gyarmatokon is használták őket, így például Jamaicán.

Idővel a „táncolni a taposómalmon” kifejezés a kényszermunka végzésének szinonimájává vált. Az Encyclopaedia Britannica szerint egy tipikus napi penzum 16 630 láb, vagyis 5069 méter megtétele volt hat-tíz óra alatt. Ez több mint a Mount Everest magasságának fele. Mivel az elítélteknek alig jutott pihenő, a munka rendkívül gyötrelmes és kimerítő volt.

A taposómalom egyik legismertebb foglya Oscar Wilde volt. Az író kétéves szabadságvesztéséből fél éven át naponta teljesítette a sehová sem vezető lépcsőn előírt „emelkedést”.

A brit hatóságok 1902-ben embertelen büntetésnek minősítették a taposómalmok használatát, és megszüntették ezt a gyakorlatot. Mindössze tizenegy évvel később Claude Hagen már edzőgépként alkotta újra a továbbfejlesztett „végtelen lépcsőt”.