Elveszett és újra megtalált remekművek, névtelen mesterek és világhírű alkotók, szigorú akadémizmus és botrányos újítások: tizenhat szobor, festmény és fotómontázs segítségével járjuk végig a magyar művészet történetének fontos állomásait.
## 1. Toporci Madonna I. – ismeretlen szobrász, 1340–1350
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
A kevés fennmaradt középkori magyar faszobor egyik legértékesebb darabját a 20. század elején találta meg Toporcon – a mai Szlovákia területén – Divald Kornél író és fényképész. Divald művészettörténész-detektívnek nevezte magát, barátai pedig „szentek fuvarosaként” emlegették. Bejárta a történelmi Felső-Magyarországot, feltérképezte, lefényképezte és leírta a középkori emlékeket, templomok padlásait és pincéit kutatta át. Amit értékesnek és szállíthatónak ítélt, városi múzeumokba vitte.
Mária zömök, enyhén S alakban hajló alakja a franciaországi fontenay-i ciszterci apátság 12. századi kő Madonnáját idézi. Ez a képtípus Ausztrián keresztül jutott el a Magyar Királyságba. A toporci Madonna arcvonásai nagy hatást gyakoroltak a környék fafaragóira, akik később hasonló szobrokat készítettek.
A mester tudása nemcsak a finom fátyol és a köpeny redőinek megformálásában látszik. A gyermekét maga felé fordító Mária és Jézus mintha saját, zárt világukban léteznének. Bár a gyermek inkább felnőttnek tűnik, keresztbe tett lába mozgalmassá teszi alakját. A külön kifaragott, csavarokkal rögzített kezek elvesztek. A 14. századi hagyománynak megfelelően Jézus inget visel: Közép-Európában csak száz évvel később terjedt el a meztelen kis Jézus ábrázolása.
A szobor az istentiszteleteken „életre kelt”. Jézus fejét külön faragták ki, és a figura mögé rejtőző ember egy zsinórral mozgatta, így a gyermek hol anyjára, hol a hívekre látszott nézni. Egyes kutatók szerint a fejet le is vehették, és vajúdó asszonyok házába vihették, hogy segítsék a szülést.
## 2. Mária és Erzsébet találkozása – M. S. mester, 1506
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
M. S. mester a magyar művészettörténet egyik legtitokzatosabb alkotója: szinte semmit sem tudunk róla azon az iniciálén kívül, amellyel műveit szignálta. Hét fennmaradt táblaképe mind a selmecbányai Szent Katalin-templom egykori főoltárához tartozott. A szétszedett szárnyasoltár darabjai ma magyar és francia múzeumokban, illetve egy szlovákiai templomban találhatók.
A Magyar Nemzeti Galéria jelképévé vált Mária és Erzsébet találkozása a 15–16. századi magyar szárnyasoltárok legismertebb töredéke. Késő gótikus mű, de az északi és a déli reneszánsz hatása is érződik rajta. Még ha a festő nem is járt Itáliában, Andrea Mantegna metszeteit bizonyosan ismerte.
A felirat szerint a kép 1506-ban készült el. A jelenet eltér Lukács evangéliumától: Mária és Erzsébet nem Zakariás házában, hanem virágos réten találkozik. A feltűnően nagy írisz és földieper Krisztus szenvedését és Mária anyai fájdalmát jelképezi. Az írisz légzőgyökerei ugyanakkor a vigaszra utalhatnak, mivel gyökeréből gyógyszert és balzsamot készítettek. A növény Albrecht Dürer műveit idézi; magyar művészettörténészek szerint a két alkotó egy ideig akár ugyanabban a műhelyben is dolgozhatott.
Jézus közelgő szenvedését a sziklák és a göcsörtös ágak is előrevetítik. A két leendő anya arca nem boldog, szépségük pedig nem felel meg a kor szabályos és szinte kifejezéstelen arcokat kedvelő eszményének. M. S. mester valós embereket festhetett meg: Erzsébet modellje az oltár egyik megrendelőjének, a templom egyik elöljárójának a felesége volt. A háttér valóságos részletekből épül fel: hegyi ház, tímárműhely, Selmecbánya várára emlékeztető erőd, vásárra igyekvő kereskedők, valamint egy medvével a város felé tartó mutatványos látható rajta.
Nem tudni, mikor és miért bontották szét az oltárt. Elképzelhető, hogy az oszmán fenyegetés miatt: 1521-ben az Oszmán Birodalom megtámadta Magyarországot, a mohácsi vereség után pedig 1686-ig számos magyar terület került oszmán uralom alá.
A táblaképet a 19. század végén találták meg a Selmecbányától öt kilométerre fekvő Topatak templomának padlásán. A restaurátorok a korom és por eltávolítása után megállapították, hogy a barokk korban nem festették át – pedig a 17–18. században gyakran korszerűsítették a ruhákat, illetve bő köpennyel takarták el a várandós alakokat. Valószínű tehát, hogy a kép nem került vissza a templomtérbe. A megtaláló ács eltulajdonította, majd zálogházba adta; innen vásárolta meg 1902-ben a Szépművészeti Múzeum.
## 3. II. Rákóczi Ferenc portréja – Mányoki Ádám, 1712
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Mányoki Ádám a magyar barokk legismertebb festője. Szegény észak-magyarországi falusi fiúként is művészeti képzéshez jutott, tizenkilenc évesen pedig már önálló portréfestőként dolgozott a szászországi Lüneburgban. Német arisztokrata családok egyre több megbízást adtak neki.
Berlinben 1707-ben találkozott Charlotte Amáliával, II. Rákóczi Ferenc feleségével. Rákóczi az Erdélyi Fejedelemség fejeként vezette a Habsburg-ellenes szabadságharcot. Felesége tanácsára Mányokit udvari festővé nevezte ki. A kuruc vezér az európai uralkodókhoz méltó módon kívánta megjeleníteni magát, ezért szüksége volt saját portréfestőre. Mányoki ugyanakkor propagandaanyagokhoz és emlékérmekhez is készített terveket, sőt titkos diplomáciai küldetéseket is teljesített Európában.
Leghíresebb Rákóczi-portréját 1712-ben, Gdańskban festette, miután a szabadságharc elbukott, és a fejedelem száműzetésbe kényszerült. Nem reprezentatív államfői arckép készült, hanem bensőségesebb portré: Rákóczi magyar főúri öltözetet és az Aranygyapjas rend jelvényét viseli, de uralkodói jelvények nélkül jelenik meg.
A művet Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem kapta ajándékba. 1728-ban már a drezdai királyi gyűjteményben tartották nyilván, majd több mint másfél évszázadra feledésbe merült.
1893-ban Nyári Sándor – Sommer – fiatal magyar művészettörténész véletlenül talált rá, miközben egy másik alkotó műveit kereste Drezdában. Lefényképezte a képet, és újságcikkben számolt be róla. A fekete-fehér felvételt meglátva Nemes Marcell műgyűjtő és mecénás elhatározta, hogy hazahozza a portrét. Éveken át tárgyalt a Drezdai Képtár igazgatójával, 1919-ben pedig még egy Édouard Manet-képet is felajánlott cserébe. Az üzlet akkor nem jött létre, később azonban sikerült megvennie a festményt, amelyet személyesen vitt Budapestre.
A képet ünnepélyesen, Horthy Miklós kormányzó jelenlétében adták át a Szépművészeti Múzeumnak; a parlamentben a kultuszminiszter mondott köszönőbeszédet. Mányoki portréját azóta magyar nemzeti ereklyének tekintik.
## 4. Pásztorlányka, avagy A szép mesterségek kezdete – Ferenczy István, 1820–1822
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Ferenczy István 1792-ben született Rimaszombatban, a kovácsairól és lakatosairól híres régi kézművesvárosban. Gyerekként apja műhelyében dolgozott, később Budán rajzot, Bécsben vésnökséget tanult. Szobrász akart lenni, mégpedig Antonio Canova tanítványaként. Miután meglátta Mária Krisztina bécsi síremlékét, mindenáron Rómába vágyott.
1818-ban gyalog indult Itáliába, és egy hónap múlva Canova elé állt. Az idős mester meghallgatta, de nem fogadta tanítványául: fiatalabb kollégájához és vetélytársához, Bertel Thorvaldsenhez küldte. Ferenczy valószínűleg nem sértődött meg, mert Thorvaldsen mellett dolgozva továbbra is csodálta Canovát. Márványszobrán mindkét klasszicista mester hatása felismerhető.
Az 1822-ben befejezett alkotást Ferenczy A szép mesterségek kezdetének nevezte el. Egy ókori történet ihlette: Butadész fazekas lánya, amikor megtudta, hogy kedvese hadba indul, körberajzolta a fiú falra vetülő profilját, hogy megőrizze képmását. A legenda szerint így született a képzőművészet. Ferenczy hősnője azonban nem falra, hanem a földre rajzol. Félig leguggolva fordul modellje felé; kényelmetlen testtartása azt az érzetet kelti, hogy mindjárt felegyenesedik, ami mozgást visz a szoborba.
Ferenczy József nádornak ajánlotta a művet – tőle kapott ösztöndíjat a Thorvaldsennél folytatott tanulmányokhoz –, majd a magyar nemzetnek szánt ajándékként hazaküldte. Útitársul Csokonai Vitéz Mihály márvány mellszobrát adta mellé, amely ma a Debreceni Református Kollégiumban található.
A szobrot Magyarországon kezdték Pásztorlánykának nevezni, feltehetően a lány hátán látható kürt miatt. Harmadik nevét, a Rajzoló leányt Kazinczy Ferenc költőtől, írótól és nyelvújítótól kapta. Kazinczy már azelőtt ódát írt hozzá, hogy élőben láthatta volna – olyan nagy várakozás előzte meg a szobor hazatérését.
Ferenczy nemcsak szobrászként maradt fontos. Hat római éve alatt kisebb bronzfigurákból álló gyűjteményt hozott létre, amelynek darabjait ókorinak vélte. Egyikük, a Lovas később híressé vált: az egyetlen fennmaradt szobornak tartják, amely Leonardo da Vinci vázlatai alapján még a mester életében készült – esetleg maga Leonardo alkotta.
## 5. Búsuló juhász – Izsó Miklós, 1862
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Izsó Miklós fiatalon részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, amelynek célja a Habsburgoktól független magyar állam létrehozása volt. Megsebesült, előbb a hegyekben bujkált, majd Rimaszombatba került, ahol hat évig dolgozott egy kőfaragó segédjeként. Itt találkozott Ferenczy Istvánnal, aki tanítványául fogadta.
Mestere halála után Pestre, majd egy évvel később Bécsbe ment, végül beiratkozott a müncheni művészeti akadémiára. Münchenben készítette el a Juhász első, gipszből mintázott változatát. Ezt követte a Gschwindt Mihály, Magyarország egyik leggazdagabb gyárosa által megrendelt márványszobor, amelyet a megrendelő hamarosan az állami múzeumnak ajándékozott.
A szobor nagy hatást gyakorolt a kritikusokra. Izsó előtt a magyar szobrászatot az akadémikus, klasszikus témák uralták; nála jelentek meg először hangsúlyosan a népi motívumok. A figura ruházata pontosan követi a pusztai pásztorviseletet. Izsó élő modell után dolgozott, és tudatosan tanulmányozta a pásztorok szokásait, mozdulatait és öltözékét. Kortársai szerint Petőfi Sándor és Arany János költészetét faragta márványba.
Mégsem szakadt el teljesen az antik mintáktól: botjára támaszkodó alakja klasszikus kontraposztban áll, vagyis testsúlyát egyik lábára helyezi. Ez a klasszikus szobrászati nyelv időtlenséget kölcsönöz a műnek.
A kritikusok rögtön búsulónak nevezték a juhászt, és a jelző rajta maradt. Izsó ugyanakkor azt állította, nem akart különösebb szomorúságot kifejezni. Legfeljebb maga a pásztorélet – a magány és a természet szemlélése – kelthet némi melankóliát. Ő egyszerűen Magyar juhásznak nevezte a művet.
## 6. Siralomház – Munkácsy Mihály, 1870
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Munkácsy Mihály a 19. század legismertebb magyar festője. Rendkívüli életútja és sikere lenyűgözte kortársait, képei pedig a bitumen használata miatt is különlegesnek tűntek. Ez a festékanyag ugyanakkor az idők során elsötétedik, ezért a művek részletei fokozatosan elhalványulhatnak.
A Lieb Mihályként született művész korán árvaságra jutott, majd az asztalosműhelytől egy saját párizsi palotáig jutott. Hírnevét a párizsi Szalonban bemutatott Siralomház alapozta meg. Nevét a franciák nehezen ejtették ki, ezért „magyar Goyának”, illetve a mű francia címe után „Utolsó nap úrnak” nevezték.
A képen rokonok és utcai bámészkodók veszik körül a halálra ítélt rabot. Felesége a cella sarkában zokog, anyja rémülten elfordul; az általa hozott Biblia szétszakítva hever a földön. Fiúk kíváncsiskodva érkeztek megnézni a bűnözőt.
A törvényen kívüli ember alakja ekkor különösen népszerű volt Magyarországon. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után férfiak bujkáltak a katonai sorozás és a Habsburg-megtorlás elől. Sokan gazdagokat fosztogattak, ami rokonszenvet keltett irántuk: a betyárokból népi hősök lettek, dalok és balladák szóltak róluk.
Munkácsy Párizsban, magyar modellek nélkül festette meg a korabeli magyar társadalom lelkiállapotát és borúlátását. A gyermekét tartó nő bizonyosan a festő párizsi szomszédja volt. A betyár alakja utolsó előttiként került a vászonra, mert a művész sokáig nem talált megfelelő modellt. Amikor végül meglátott egy alkalmas férfit az utcán, állítólag így szólította meg: „Uram, önnek olyan gyönyörű gazemberarca van, kérem, legyen a modellem.”
Utolsóként a kisleány alakját festette meg, mert befejezetlennek érezte a kompozíciót. Később őt nevezte őrangyalának, és neki tulajdonította szerencséjét. A kislány a festő egyik visszatérő motívuma lett.
Munkácsy tájképeket, portrékat, szalon- és életképeket, vallási műveket és csendéleteket is alkotott, továbbá ő festette A reneszánsz apoteózisa című mennyezetképet a bécsi Szépművészeti Múzeumban. Sok munkája világos, levegős és könnyed. Egy, az 1990-es évek végén végzett felmérésben a magyarok mégis a Siralomházat választották a nemzeti önazonosságot legjobban kifejező festménynek.
## 7. Majális – Szinyei Merse Pál, 1873
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Szinyei Merse Pált az életöröm festőjeként emlegetik. Munkássága révén a magyar festészet felzárkózott az európai művészet korszerű irányaihoz, az impresszionizmushoz és a barbizoni tájképfestészethez, és felfedezte a szabadban, természetes fényben végzett festést.
A Majális gondtalansága és harmonikus ünnepi hangulata szokatlan volt a 19. század második felének magyar művészetében, amelyet a historizmus uralt. Szinyei beszélgető, lakomázó és flörtölő társaságot festett. Saját magát is elhelyezte a jelenetben, de háttal a nézőnek – mint mondta, így fejezte ki a kritikusokhoz fűződő viszonyát.
A fehér ruhás fiatal nő Probstner Mária, a festő későbbi feleségének testvére. A többi alak nem portré, de feltételezhető, hogy a vörös hajú lány Probstner Zsófia, akinek Szinyei akkoriban udvarolt. Még 1873-ban összeházasodtak.
A festő barátja, Arnold Böcklin svájci szimbolista túlságosan valósághűnek tartotta a képet, és arra biztatta, hogy mitológiai szereplőkkel, holdfényben fesse át. Szinyei elutasította a tanácsot: őt a napfényben életre kelő színek és a különleges árnyékok érdekelték. Böcklin erre csak annyit mondott: „Akkor legalább több zöldet!” Éppen ez a zöld háborította fel legjobban a bírálókat, akik szerint a vásznon „csupa saláta és spenót” látható egy meglehetősen szabados társasággal. A mű Münchenben és Bécsben is megbukott, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig még ajándékként sem fogadta el.
A kudarcok és támadások hatására Szinyei felhagyott a festéssel, családi birtokával és politikával kezdett foglalkozni. Húsz évvel később azonban újra kiállította a képet. Addigra a közönség már az impresszionizmussal és a posztimpresszionizmussal is megismerkedett. A Majális 1901-ben aranyérmet kapott Münchenben, 1905-ben pedig a Nemzeti Szalon életmű-kiállítást rendezett a művésznek. Ugyanebben az évben Szinyei a Magyar Képzőművészeti Egyetem elődjének számító Mintarajziskola igazgatója lett.
Az idős festő a 20. század elején Párizsba utazott, és végre összevethette képeit Manet és Monet műveivel, noha tőlük függetlenül jutott el napfényben fürdő festészetéhez.
Szinyei művészi gondolatait a nagybányai iskola új nemzedéke vitte tovább. A Münchenben tanuló és dolgozó magyar művészek egy csoportja 1896-ban költözött Nagybányára, hogy az akadémizmustól elszakadva a természetben fessen. Jelszavuk Szinyei felhívása lett: „Ki a szabadba!” A festőt gyakran sorolják az impresszionisták közé, pontosabb azonban úgy fogalmazni, hogy a magyar plein air festészet alapjait teremtette meg. Különös módon a legtöbb képét mégis műteremben, emlékezetből festette.
## 8. Vajk megkeresztelése – Benczúr Gyula, 1875
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Benczúr Gyula, a magyar történeti festészet kiemelkedő képviselője tudományos alapossággal készült műveire. Tanulmányozta a korabeli környezetet, portrékat, viseleteket, fegyvereket, sőt még a lószerszámokat is. Részletei annyira kidolgozottak, hogy képei mellett ma történelmi foglalkozásokat is tartanak a múzeumokban.
Az 1875-ben festett Vajk megkeresztelése mégsem tekinthető történelmileg hitelesnek. Vajk – a török eredetű név jelentése „hős” vagy „herceg” – az államalapító István király pogány neve volt. Keresztelésének pontos ideje nem ismert; 994 és 996 közé tehető.
Benczúr a hagyománynak megfelelően erős fiatalemberként ábrázolta Istvánt, meztelen háta antik szobrot idéz. A keresztelést Adalbert prágai püspök végezte, aki 42 évesen halt mártírhalált a pogány poroszok között. A festményen azonban ősz hajú idős emberként jelenik meg – modellje Benczúr József, a művész nagybátyja volt –, ünnepi főpapi öltözetben.
Mögötte két király áll, egyikük valószínűleg III. Ottó német-római császár, Nagy Károly koronájával. Ottó csupán 21 évet élt, a képen mégis negyvenes férfi tekint Istvánra. A festő azért öregítette meg a tanúkat, hogy bölcs férfiakként hangsúlyozzák a magyar történelem egyik legfontosabb eseményét, Magyarország csatlakozását az európai népek közösségéhez.
A márványmedence mögött álló magyar arckifejezése és tartása arra utal, hogy a nyugati út választása nem ment ellenállás nélkül. Az alak talán a keresztelést ellenző Koppány vezette csoportot jelképezi. Koppányt néhány évvel később István parancsára felnégyelték.
A kép 1870-es első változatában az ellenzék még tömegként jelent meg, rosszallóan figyelve a keresztelést. Öt évvel később már csak egyetlen tiltakozó magyar maradt. A közönség kevesebb konfliktust akart látni a történelmi jelenetekben: az 1867-es kiegyezéssel az ország hosszú küzdelem után nagyobb önállóságot kapott az Osztrák–Magyar Monarchiában.
A helyszín viszont viszonylag hiteles: Benczúr a velencei Szent Márk-bazilika egyik mellékhajóját vette mintául, amely emlékeztethetett István korának templomaira. A bársony, brokát, arany, márvány és virágok érzékletes megfestése, a bonyolult kompozíció és a több fényforrás használata lenyűgözte a kortársakat. A kritikusok méltatták Benczúrt, amiért nem engedett a divatos irányzatok csábításának, és hű maradt az akadémikus stílushoz.
Különös, hogy Benczúr és Szinyei Merse 1872–73-ban ugyanabban a müncheni műteremben dolgozott: a klasszikus, monumentális Vajk megkeresztelése és a forradalmian gondtalan Majális karnyújtásnyira készült egymástól.
## 9. Mi lesz? – Csavargófej, Mednyánszky László, az 1900-as évek eleje
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Báró Mednyánszky Lászlót a magyar művészettörténet egyik legmagányosabb alkotójának tartják. Régi nemesi családból származott, Münchenben, Párizsban és Olaszországban tanult, majd tájképfestőként gyorsan híressé vált. Arisztokraták és polgárok gazdag otthonaiban egyaránt megtalálhatók voltak művei.
Mintegy kétezer olajfestménye ismert, de a művészettörténészek szerint ez csak az életmű egy része. Mednyánszky folyton úton volt, és egyik országból vagy városból a másikba költözve gyakran hátrahagyta elkészült képeit, amelyek már nem érdekelték.
Az 1890-es években a csavargók új témaként jelentek meg művészetében. Hogy közelről tanulmányozhassa őket, a báró rongyokba öltözve járta Párizst. Figurái sem hagyományos portrék, sem életképek. Naplójában azt írta, úgy szemléli az embereket, mint akváriumban a halakat. Azt kutatta, miként fejezhet ki egy pillantás vagy mozdulat félelmet és agressziót, illetve hol húzódik ember és állat határa.
Párizsi kiállítása nagy sikert aratott, Rembrandthoz is hasonlították, Magyarországon azonban csavargói meghökkentették a közönséget, és elutasításban részesültek.
A Csavargófej eltér a sorozat többi darabjától. A sötétből tűzfénnyel kiemelt fiatal arcot gondosan dolgozta ki a művész, és nyilvánvalóan együttérzéssel fordult modellje felé. A kép egész felületét beborító sárga foltok, a tűz szikrái fátyolként lebegnek az arca előtt, eltávolítják a nézőtől, és misztikus hangulatot teremtenek.
A titokzatosság nem véletlen. Mednyánszky egyszerre vett részt Európa kulturális életében, találkozott filozófusokkal, művészettörténészekkel és írókkal, érdeklődött a teozófia és a buddhizmus iránt, miközben magányosan vándorolt, és gondosan titkolta szexuális irányultságát. Életről és művészetről szóló gondolatait csak titkosírással vezetett naplójára bízta, amelyet fiatalon elhunyt szerelmének ajánlott. A feljegyzéseknek mindmáig csupán kis részét sikerült megfejteni; a naplót a Magyar Nemzeti Galéria 2003-ban adta ki.
## 10. Fürdőző nő – Lotz Károly, 1901
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Lotz Károly síremléke a budapesti Kerepesi temetőben munka közben ábrázolja Budapest aranykorának egyik legkeresettebb festőjét. Ecsetet és festőállványt tart, mögötte pedig félmeztelen fiatal nő áll, kezét finoman a vállára téve. Ő Lotz Kornélia, a művész nevelt lánya, aki a sírfelirat szerint „eszményképe, ihletője, mindene” volt.
Kornélia alakjával Budapest számos épületében találkozhatunk: az Országházban, a Magyar Tudományos Akadémián, a bazilikában, a Nemzeti Múzeumban és az Operaházban. Hol Szűz Máriaként, hol történelmi alakként vagy antik istennőként jelenik meg. A városi szóbeszéd szerint Lotz a fővárosi középületek falaira festett meztelen bacchánsnőkben, táncosnőkben és odaliszkokban is nevelt lányát örökítette meg.
A vázlatok alapján azonban Kornélia nem állt meztelenül nevelőapja előtt. Lotz nőalakjai inkább a 19. század végi szépségeszményről, az érzéki és emelkedett női szépségről szólnak, mint egyetlen konkrét modellről.
A Fürdőző nőt 1901-ben rendelték meg a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítására. Lotz egyik utolsó és egyben legjellemzőbb munkája. A festő Ingres A forrás című képének ikonográfiáját használta, kompozíciójában pedig népszerű római freskókat követett. A nézőre természetesen a gyönyörű Kornélia tekint: ő lehelt életet a szoborszerű testbe.
## 11. Anonymus – Ligeti Miklós, 1903
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Ligeti Miklós – születési nevén Lőwy Mór – legtermékenyebb korszaka egybeesett Budapest gyors növekedésével és virágzásával. Külföldön tanult, Párizsban megismerte Rodin műveit és a korszerű szobrászati eljárásokat. Mark Antokolszkij orosz realista szobrász felfigyelt rá, és műhelyébe hívta, Ligeti azonban hazatért: az épülő Budapestnek szüksége volt tehetséges szobrászokra.
Leghíresebb művének története 1897-ben kezdődött, amikor Ferenc József tíz szobrot ajándékozott Budapestnek. A legenda szerint II. Vilmos német császár látogatásakor megjegyezte, hogy kevés a szobor, ezért a város szegényes látványt nyújt.
Ferenc József fontos magyar történelmi személyiségeket akart megörökíteni. Egyikük Anonymus, a Gesta Hungarorum, vagyis A magyarok cselekedetei című latin krónika névtelen szerzője lett. A 12. század végi vagy 13. század eleji mű egyetlen példányát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. A szerző csupán Béla király jegyzőjeként mutatkozik be, feltehetően III. Béla udvarában szolgált.
Mivel még a nevét sem ismerjük, Ligetinek nem volt biztos támpontja. Mindent elolvasott, amit a 12. századi krónikásról talált, de ez sem segített. Végül szerzetesi köpenybe burkolt, homlokába húzott csuklyát viselő alakot tervezett, akinek arca árnyékban marad.
A terv bemutatásakor botrány tört ki. A zsűritagok kifogásolták a padot és azt is, hogy Ligeti rejtvényt alkotott ahelyett, hogy „jellegzetes magyar” vonásokat adott volna Anonymusnak. Érvelésük szerint Árpád vagy Szent István külsejét sem ismerjük, a művészek mégis méltó módon képesek ábrázolni őket. Csak egy zsűritag lelkesedett a magyar szecesszió megszületéséért, de véleményét figyelmen kívül hagyták, Ligetit pedig „magyar fej” készítésére kötelezték.
A szobrász új változatot mutatott be, amelyhez kortársa, Herman Ottó zoológus, régész és néprajzkutató fejét használta. Az eredmény annyira rosszul festett, hogy a zsűri azonnal elfogadta az eredeti tervet. A szobrot 1903-ban bronzba öntötték és ünnepélyesen Budapestnek ajándékozták. Ma is a Városligetben, a Vajdahunyad váránál áll.
## 12. Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban – Csontváry Kosztka Tivadar, 1907
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Csontváry művészete egyetlen iskolába vagy irányzatba sem illeszthető. Ha mégis el kell helyezni a művészettörténetben, a magyar posztimpresszionizmus előfutárának nevezhető. Életéről főként abból tudunk, amit Nagy önéletrajzában leírt. Ha a reinkarnációs elméleteket, látomásokat és misztikus elemeket félretesszük, egy céltudatos, művelt fiatalember története bontakozik ki, aki megtalálta hivatását.
Csontváry 1853-ban született Kisszebenben, orvos-gyógyszerész családban. Jogot, kémiát, geológiát, kristálytant és ásványtant tanult, majd gyógyszerészként dolgozott egy, a Magas-Tátra lábánál fekvő kisvárosban. Egy napon hangot hallott: „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.”
Jól menő patikáját bérbe adta, Németországba ment festészetet tanulni, majd Franciaországban és a nagybányai iskolában képezte magát. Képeit nem adta el, mert nem akarta megbontani saját napút festészetének egységét. Festékeit maga keverte, színei pedig valóban mintha belülről világítanának.
Folyton a „nagy motívumokat” kereste. Ezek egyike a libanoni cédrus volt, amely a kivételesség és az életerő mellett a nyelvét, kultúráját és önazonosságát megőrző magyar nemzetet is jelképezte.
A Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban fái földet és eget, korokat és népeket kapcsolnak össze. Előttük lányok táncolnak körben. Közelebbről nézve a jelenet egy animáció fázisaira hasonlít: minden mozdulat az előzőt folytatja, miközben a lányok arca azonos.
Csontváry magánéletéről keveset tudunk, de ismerjük annak a nőnek a nevét, aki csaknem tíz éven át feltűnt festményein: hol lovagol, hol hintóban ül, táncol vagy titkos találkára érkezik. Isadora Duncanről van szó, akinek 1902-es budapesti fellépése mély benyomást tett a művészre. Csontváry éveken át követte a táncosnőt különböző városokba és országokba.
Magyar művészettörténészek szerint 1905 körül vallhatott neki érzelmeiről, Duncan pedig elutasíthatta; ekkor következett be fordulat Csontváry művészetében. A cédrusok előtt táncoló Isadorát 1907-ben festette meg. Egy évvel később a képet nem ismerő táncosnő a párizsi Füvészkertben hasonló módon táncolt – Csontváry történetéből tehát nehéz teljesen kizárni a misztikumot.
## 13. Zorka fekete ruhában – Rippl-Rónai József, 1919
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Rippl-Rónai József Munkácsy Mihály műtermében kezdte pályáját. Tökéletesen elsajátította mestere stílusát, számos másolatot készített műveiről, közben azonban a posztimpresszionizmus érdekelte, és titokban saját képein dolgozott. Munkácsy károsnak tartotta az új festészetet, és dühbe gurult, amikor meglátta Rippl-Rónai légies, álomszerű alkotásait.
A fájdalmas szakítás mégis új utat nyitott a fiatal művésznek. Megismerkedett Gauguinnel, Toulouse-Lautreckel és Maillollal, valamint a Paul Sérusier által 1888-ban alapított Nabis posztimpresszionista csoporttal, amelynek kiállításain többször részt vett. Ő lett az első magyar modernista.
Saját, pointillizmusra emlékeztető eljárást is kialakított. Ezzel készült képeit „kukoricásnak” nevezik: az ecsetvonások szorosan sorakoznak, akár a kukoricaszemek a csövön, a színek pedig élénkek, olykor szinte bántóan erősek.
1915-ben az 54 éves, addigra híres, gazdag és házas festő megismerkedett a 17 éves Bányai Elzával. Ezzel elkezdődött pályájának utolsó, csaknem 1927-ben bekövetkezett haláláig tartó szakasza. A gimnazista lány és a művész viszonyt kezdett. Rippl-Rónai Zorkának nevezte múzsáját – szerbül ez hajnalt jelent –, és tíz év alatt mintegy háromszáz portrét festett róla: iskolás lányként, kalapban, szomorúan, vidáman, prémben, sőt félvilági nőként is.
A Zorka fekete ruhában című portrén affektáló nő néz kihívó és kellemetlen tekintettel a szemlélőre, miközben mintha éppen le akarná húzni válláról a ruhát. Bal keze ragadozó madár karmára emlékeztet. A kép festésének évében Zorkának viszonya volt Szabó Lőrinc költővel. Rippl-Rónai tudott róla, de nem rendezett jelenetet: fájdalmát és féltékenységét ebben a portréban fejezte ki.
Több szélütés után, 1925-ben visszatért családjához. Zorka, a modern magyar művészet egyik leghíresebb múzsája Belgiumban ment férjhez egy konzervgyár tulajdonosához. Az 1970-es években újságírók találtak rá. Belga lakásában adott interjút, amelynek falait Rippl-Rónai tizenhat róla készült portréja díszítette. Halála után a képek eltűntek, és ma sem tartják őket nyilván sem múzeumi, sem magángyűjteményben.
## 14. Féltékenység – Moholy-Nagy László, 1925
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
A fény mestereként ismert avantgárd művész 1895-ben Weisz László néven született. A Nagy vezetéknevet az őt felnevelő nagybátyjától, a Moholy nevet pedig gyerekkora helyszínéről, a ma Szerbiában található Moholról vette fel. Az első világháborúban félbehagyta jogi tanulmányait, és rajzolni kezdett. 1919-ben elhagyta Magyarországot, Berlinbe költözött, ahol megismerte későbbi feleségét, Lucia Schulzot, és az ő hatására kezdett fényképezni.
Malevics és El Liszickij műveinek hatására különböző anyagokból absztrakt konstrukciókat készített. Kiállításai olyan sikeresek voltak, hogy Walter Gropius, a Bauhaus alapítója meghívta az iskola fémműhelyének vezetésére.
Érdeklődése azonban nem korlátozódott a fémre. Kísérletezett festészettel, szobrászattal és fényképezéssel, vezette a fotóműhelyt, reklámmal foglalkozott, filmeket forgatott, tanulmányokat írt, és részt vett a Bauhaus színházának kialakításában. Kísérleteinek központi témája a fény, annak változása, illetve a fénnyel létrehozott átalakulás volt. Fotogramokat – fényképezőgép nélkül, fényérzékeny papírra helyezett tárgyakkal készült képeket – alkotott.
Egyik találmánya a fotóplasztika, a fotómontázs sajátos változata, amellyel 1925 és 1927 között foglalkozott. Formájában a képzőművészetet kapcsolja össze a fényképezéssel, tartalmában intellektuális humor és groteszk jelenik meg, szürreális jelleget adva a műveknek. Moholy-Nagy sok üres teret hagyott, alakjai a levegőben lebegnek, kompozíciói könnyedek és súlytalanok. Mintegy húsz fotóplasztikája ismert, és elképzelhető, hogy nem is készült több.
A Féltékenységen ismétlődő női és férfialakok jelennek meg: feketék és fehérek, valóságosak és tükörképek. A háttérben álló fehér férfi szívében mintha egy sötét, guggoló nő rejtőzne. Egy egyenes vonal kapcsolja őt az előtér vidám nőjéhez. A fürdőruhás nő mögött férfiárnyék áll, amelyen ugyanez a vonal halad át.
A férfiárnyék és a háttér sötét alakja feltehetően maga Moholy-Nagy; azonos módon jelenik meg a korszak róla készült fényképein. A vidám nő beköltözött a fehér férfi szívébe, kettejüket szerelmi kötelék kapcsolja össze. De hol a féltékenység? Lehetséges, hogy a fotóplasztika eseményei Lucia képzeletében játszódnak. Ez csak feltételezés, az azonban világos, hogy a művész saját érzéseit, nyugtalanságát és kényelmetlenségét ábrázolta. Az alakok és árnyékaik az üvegépítészethez hasonlóan áttetszővé válnak, talán a kapcsolatok törékenységét hangsúlyozva.
Lucia féltékenységének lehetett alapja. Házasságuk nem tartott sokáig: Moholy-Nagy 1928-ban elhagyta a Bauhaust, egy évvel később pedig a feleségét is.
## 15. Alvó nő fekete vázával – Berény Róbert, 1927–1928
Magángyűjtemény
Berény Róbert Párizsban tanult, ismerte Picassót és Matisse-t, barátságban állt Soutine-nal és Modiglianival. Ideje nagy részét Franciaországban töltötte, de Magyarországon is kiállított, és belépett a magyar modernistákat tömörítő Nyolcak csoportjába.
Nemcsak a festészet érdekelte: operettet írt, komolyan foglalkozott pszichoanalízissel és reklámgrafikával is. Ezt a gazdag időszakot az első világháborús mozgósítás szakította félbe. A frontról hazatérve a Magyarországi Tanácsköztársaságnak dolgozott, többek között ő készítette a híres Fegyverbe! Fegyverbe! című avantgárd plakátot.
Ezután Bécsbe, majd Berlinbe ment. Ott zenét szerzett, alig festett, kvartettben játszott, hegedűórákat adott Marlene Dietrichnek, és megismerkedett Breuer Etelka tehetséges csellóművésszel. Eta a felesége és múzsája lett. Berény újra és újra megfestette: olvasás és alvás közben, macskával, rókával, vázával vagy teáskannával. E képek nagy része a második világháború alatt megsemmisült vagy eltűnt.
Elveszettnek hitték az 1927–28-ban készült Alvó nő fekete vázával című portrét is. Ma ez Berény leghíresebb műve, és talán a világ legtöbbek által látott magyar festménye – csakhogy a közönség nem múzeumban, hanem mozifilmben találkozott vele. Éppen a filmnek köszönhetően került elő.
Barki Gergely művészettörténész 2008-ban a lányával nézte a Stuart Little, kisegér című filmet, amikor a Little család nappalijának falán felismerte a képet, amelyet korábban csak a Magyar Nemzeti Galéria archívumának fekete-fehér fényképén látott.
Hosszú levelezés kezdődött a stúdióval és az 1999-es forgatás munkatársaival. Kiderült, hogy egy berendezőasszisztens vásárolta a festményt egy régiségboltban díszletnek, majd a forgatás után magához vette. Eleinte nem akarta eladni, később azonban meggondolta magát. A művet végül elárverezték, és ma magyar magángyűjteményben található.
## 16. Marsan – Victor Vasarely, 1962
A Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria gyűjteménye
Victor Vasarely, az op-art egyik legismertebb képviselője szerint egész élete megváltozott, amikor 1929-ben bekerült Bortnyik Sándor budapesti Műhelyébe. Bortnyikot a Bauhaus eszméje ihlette: úgy vélte, a romantikus művészet kora lejárt, és elérkezett a hasznos, építő alkotás ideje.
Vasarely otthagyta az orvosi egyetemet és rajztanfolyamait, a Műhelyben pedig alkalmazott művészetet, reklámgrafikát és formatervezést tanult. 1930-ban Párizsba költözött, ahol hamar megrendeléseket kapott reklámügynökségektől. A háború alatt csokoládépapírokat és ajándékdobozokat tervezett, miközben munkahelyén ellenállókat és menekülteket bújtattak.
1944-ben a műhely galériává alakult. Vasarely munkáit bemutatták a párizsi művészeti közegnek, és befolyásos szürrealisták méltatták őket; André Breton is érdeklődött illuzionisztikus képei iránt. Vasarely azonban nem akarta a szürrealisták útját követni. Első, színt, fényt és teret vizsgáló festményeit később tévutaknak nevezte. Nem az álmok és érzelmek érdekelték: azt akarta, hogy a művészet fékezhetetlen örömöt szerezzen, és mindenki számára hozzáférhető legyen.
Úgy gondolta, a művészetnek be kell költöznie az otthonokba, és díszítenie kell a falakat. A színt a levegőhöz, a vízhez és a vitaminokhoz hasonlóan nélkülözhetetlennek tartotta, amely jobbá teheti az életet.
1959-ben azért dolgozta ki „plasztikai ábécéjét”, hogy bárki művésszé válhasson. Felfogása szerint a kompozíció formák és színek átrendezésén alapul; ezek kombinációinak száma végtelen. Ez a művészet örökmozgója, amelyben minden ember részt vehet: csak ki kell választania az összeállítást. A Marsan is ennek a plasztikai ábécének a segítségével készült.
