Csónakétterem, szivárványhíd, öszvéren utazó nők, jóslatra váró tudósjelöltek, bajba jutott hajósok és vendégeket csalogató énekesnők: Csang Ce-tuan több mint öt méter hosszú tekercsképe szinte filmszerű utazásra visz a 12. század eleji Kajfeng utcáin.

## A hagyományos Kína képi jelképe

Csang Ce-tuan „A folyó mentén a halottak emléknapján” című alkotása a kínai festészet egyik legismertebb darabja, a hagyományos Kína vizuális jelképének is nevezhető. Kajfenget, az Északi Szung Birodalom 960 és 1127 közötti fővárosát ábrázolja a halottak emléknapján. Feltehetően a 12. század elején készült, nem sokkal Észak-Kína dzsürcsi meghódítása és Kajfeng pusztulása előtt.

A festmény történetéről a tekercs bal oldalához utólag csatolt kolofonok, vagyis gyűjtők és műértők kalligrafikus bejegyzései tanúskodnak. A legkorábbi 1186-ból származik, szerzője Csang Csu, a dzsürcsi Csin állam császári gyűjteményének őre. Ez az egyetlen forrás a festő életéről.

E bejegyzés alapján Csang Ce-tuan a kelet-kínai Santungból érkezhetett Kajfengbe, hogy tudósi fokozatot szerezzen, ám a vizsgán nem járt sikerrel. Hivatalnoki pálya helyett a művészet felé fordult, bekerült a császári festőakadémiára, és feltehetően udvari megrendeléseket teljesített. A főváros 1127-es eleste után valószínűleg az elittel együtt délre menekült, az újjászervezett Déli Szung államba. Erre utalhat elveszett második képének címe, a „Sárkányhajók versenye a Hszihu tavon”: a tó partján feküdt Linan, a Déli Szung fővárosa.

A tekercs kilenc évszázad alatt magán- és császári gyűjtemények között vándorolt, és a városkép műfajának mintájává vált másolók, utánzók és hamisítók számára. Pontosan 528,7 centiméter hosszú. Egyes számítások szerint több mint 500, mások szerint több mint 800 alak látható rajta; az eltérés abból adódik, hogy egyes kutatók csak a teljes figurákat, mások a részben látható alakokat is számolják. A képen ezenkívül 28 hajó és csónak, 30 épület, 20 szekér, nyolc gyaloghintó és 170 fa szerepel.

A vízszintes tekercset nem egyszerre kellett szemlélni. Jobbról balra bontották ki, és mindig csak a panoráma egy kis részlete tárult fel. A néző így nemcsak térben halad a vidéki külterületektől a fővárosi negyedekig, hanem időben is: a hajnaltól a déli órákig.

## Hajnal a város szélén

A tekercs elején a felkelő nap fénye még alig tör át a ködön. Egy folyóág mentén, nádfedeles parasztházak mellett futó földúton rőzsével vagy szénnel megrakott szamárcsapat közeledik.

Az út beletorkollik a városi országútba. Későbbi időpontban itt egy vagyonos család tér vissza a temetőből, miután áldozatot mutatott be őseinek. A családfő lóháton halad, gyalogos szolgák kísérik, feleségét pedig előtte viszik egy fűzfaágakkal díszített gyaloghintóban, az ünnepi szokásnak megfelelően.

Egy szegényebb család éppen ellenkező irányba, a temető felé tart. Két nő öszvéren ül, fejüket kendő takarja; mellettük három férfi viszi az élelmet és a szertartási kellékeket tartalmazó csomagokat.

Az út túloldalán árkokkal tagolt, gondosan kialakított földek húzódnak. A távolban egy kútból juttatják ki az öntözővizet. Az út lassan eléri a folyót, és ezzel megkezdődik a kép második szakasza.

## Reggeli nyüzsgés a folyóparton

A folyó délkeletről északnyugat felé szeli át a külvárost. Ahogy hajnalból reggel lesz, egyre több ember jelenik meg, és elérkezik a reggeli ideje. Az egyik étkezde szolgája bambuszrudat emel a magasba, rajta zászlófüzér jelzi, hogy a hely kinyitott.

A folyó mindkét oldalán étkezdék és előkelőbb fogadók állnak. Utóbbiak bejáratánál csíkos zászló hirdeti, hogy bort is árusíthatnak. Néhány helyen már vendégek ülnek.

A jelenet középpontjában a folyó és a kikötött vagy mozgó hajók állnak. Itt rakodják ki a keletről érkező, a fővárosnak szánt árut. Az étkezdék és fogadók elsősorban a hajótulajdonosokat és embereiket szolgálják ki. Az első két hajó gabonát szállít: munkások cipelik le a rakományt, miközben a tulajdonos egy étkezde előtt, zsákokon ülve felügyeli őket.

Feljebb egy úszó étterem, egyben feltehetően szórakozóhely horgonyoz. Az ablakokon át asztalok és székek látszanak. A hajó orránál és faránál függöny takarja a nyílásokat, valószínűleg itt voltak a különszobák; az egyikből álmos énekesnő tekint ki.

A túlpartnál egy kis csónakban nő mos ruhát, mit sem törődve a forgalommal. Közöttük egy személyszállító hajónak kellene áthaladnia, amelyet öt, széles karimájú szalmakalapot viselő munkás vontat kötéllel a folyásiránnyal szemben. Ablakainak többségét gyékény takarja, csupán kettőből néznek ki az utasok, akiket nyugtalanít a legénység kiáltozása.

## Hajók, hidak és mérnöki pontosság

Csang Ce-tuan a csiehua, vagyis az építészeti ábrázolás műfajában jeleskedett. Ez a festőtől az épületek szerkezeti részleteinek és a hajók felépítésének olyan pontos ismeretét kívánta meg, amely már-már műszaki rajzolói tudást feltételezett.

A művész például részletesen megfestette a Szung-kor egyik fontos újítását, az állítható merülési mélységű hajókormányt. Ennek segítségével a vízi járművek eltérő vízszintű zsilipeken is áthaladhattak. Az ilyen képek készítéséhez vonalzót és hosszában felhasított bambuszszárat használtak: utóbbi megtámasztotta az ecsetet, így egyenes kontúrt lehetett húzni. A másolatok készítői kevésbé ismerték a hajók szerkezetét, ezért az ő vízi járműveik jóval elnagyoltabbak.

A tekercs legmozgalmasabb pontja a híd. Valamilyen formában minden másolaton megjelenik, de egyedül Csang Ce-tuannál készült fából. A képen jól kivehető a fémpántokkal összefogott gerendarendszer. Az ilyen pillér nélküli, magas ívű építményeket alakjuk miatt szivárványhidaknak nevezték. A Szung-kor újításának számító konstrukció alatt nagyméretű hajók is elfértek.

Éppen itt bontakozik ki a festmény egyik drámai jelenete. Egy személyszállító hajó legénysége nem engedte le időben az árbócot, ezért a gyors sodrás keresztbe fordította a hajót; körülötte örvénylik a víz. A matrózok kétségbeesetten próbálják egyenesbe hozni és átvezetni a híd alatt. A parton és a híd két oldalán kíváncsiskodók gyűltek össze, gesztikulálnak és tanácsokat kiabálnak.

A hídon közben árusok kínálnak harapnivalót, italokat és kisebb háztartási cikkeket. Előtte kétemeletes fogadó áll, jóval elegánsabb a korábban látottaknál. Zászlója borárusítási engedélyt jelez, bal oldali tábláján pedig ez olvasható: „Másodosztályú vendéglátóhely”. Az emeleten hosszú köntöst és fekete sapkát viselő tudósok vagy hivatalnokok ülnek egy asztal körül, baráti ünnepi összejövetelen. A híd után a folyó északnak fordul, a néző pedig belép a kép utolsó részébe, a városba.

## Kajfeng utcáin

A Szung-kori Kajfenget három falsor övezte. A külső városban kézművesek és kereskedők éltek, a belső város az elit lakóhelye volt, a császári városban pedig a palota és a legfontosabb állami hivatalok kaptak helyet. A falakhoz közeledve már minden épület tetejét cserép borítja, nem szalma.

Egy forgalmas kereszteződés sarkán kerékgyártó műhely működik, vele szemben mesemondó körül gyűlik a közönség. Közeledik a déli étkezés ideje, a szolgák harapnivalót visznek az utazóknak. Egy szolgálólány tál tésztát visz gyaloghintóban ülő úrnőjének.

Távolabb, egy fallal körülvett, fa- vagy bambuszkarókkal megerősített hivatal előtt nyolc katona pihen ebéd után. Négyen a napon el is aludtak. A hivatal előtt csatorna köti össze a folyót a vízzel teli városárokkal. Az árkon átvezető hídon a várost elhagyó utazók szekerei torlódnak, a két oldalon néhány ráérő fiatal tudós a vizet nézi és beszélget.

## A titokzatos városkapu

A kapu alsó része döngölt földből épült, és téglaburkolatot kapott. A fő boltív mellett két terasz áll, lépcsőkkel. Fölöttük kontyolt tetős, fából készült kapupavilon magasodik, tetejét több sor konzol tartja. Belül jelződob látható.

Sem kívül, sem belül nincs őrség. A kaputorony galériáján álló egyetlen ember feltehetően látogató, aki a városi utcát szemléli. Nem a főkapuról lehet szó, mert a császári út a belső és a külső város déli kapuján vezetett át. Az ábrázolt építmény ráadásul nem hasonlít jól védett külső kapura: a kijárat védtelen, a kétoldali vályogfalat nem borítja tégla, egyszerű, fákkal és bokrokkal benőtt földsáncnak tűnik. Inkább a védelmet kevésbé igénylő belső város falára és kapujára emlékeztet.

A tető alatt névtábla látható, de rajta csak írást utánzó jelek vannak. Mivel Csang Ce-tuan a boltok tábláit egyébként olvashatóan festette meg, elképzelhető, hogy szándékosan nem akarta valós helyszínnel azonosítani a kaput.

A falakon belül elsőként egy vám- vagy ellenőrzőépület következik. Egy hivatalnok asztalnál rögzíti a beszedett illetékeket, segédei pedig a kereskedő által bejelentett árut vizsgálják. Egy másik kereskedő megrakott kocsija mellett vár. Miután a formaságokat elintézték, nyugat felé induló tevekaraván viszi ki a város áruit.

## Fogadók, énekesnők és kereskedők

A festmény leggazdagabb vendéglátóhelye egy háromszintes étterem, amely tehetős utazóknak szállást is adhatott. Bejárati tábláin a „Első osztályú vendéglátóhely” és az „Illatos…” felirat olvasható; utóbbi valószínűleg „illatos borra” utalt. A csíkos zászló szerint ez „A Szun család birkahúsos ételekre szakosodott étterme”.

Kínában hagyományosan a sertés volt a legfontosabb húsállat, ezért a választás szokatlannak tűnhet. Az étterem azonban a birodalmi főváros kozmopolita kereskedőnegyedében állt, ahová más országokból, köztük muszlim területekről is rendszeresen érkeztek kereskedők.

A bejáratnál fűzfaágakkal teli kosarak mellett énekesnők csalogatják a vendégeket. Két sötét köntösös, sapkás tudós udvariasan egymást invitálja befelé. A kaput vörös és zöld szövetekkel, rojtokkal, jókívánságokat hordozó függőkkel és szalagokkal díszített fa- vagy bambuszépítmény emeli ki. Hasonló díszek más fogadók, egyszerűbb változatban pedig gazdag üzletek előtt is feltűnnek.

Az étterem előtt lóháton távozó tudós vagy hivatalnok halad, feleségeit előtte viszik gyaloghintókban. Lehet, hogy vidéki kinevezést kapott, és családjával új szolgálati helyére tart.

Az utca túloldalán hosszabb tartózkodásra berendezkedett fogadó áll, mellette tábla hirdeti a Li család fuvarozóvállalkozását. Az egyik ablakban írással vagy olvasással foglalkozó tudós látható.

## A tekercs utolsó kereszteződése

A festmény utolsó, egyben legforgalmasabb kereszteződésének egyik távoli sarkán mesemondó köré gyűlik a közönség. Vele szemben vallási tárgyakat – szobrocskákat, füstölőket és amuletteket – árusító boltnál vásárolnak.

Az út észak felé vezet tovább. A Liu család füstölőszereket kínáló üzlete után selyembolt következik. A Szung-korban a selyem drága árunak számított, ezért mindössze két vevő tartózkodik bent.

A közelebbi sarkokon illatos italokat árusító pult, illetve fedett stand előtt várakozó tudósok tömege látható. A tábla írásjegyének értelmezésétől függően ez lehet zálogüzlet vagy jövendőmondó helye. A halottak emléknapja után két-három héttel tartották a fővárosban a tudósi vizsgákat, így a fiatal jelöltek valószínűleg tudni akarták, milyen esélyük van a sikerre.

A kereszteződés után három munkás vizet húz egy városi kútból. Minden kerületben volt ilyen kút, és külön szolgák hordták szét a vizet a környező házakba.

A tekercs utolsó boltja a patika. Táblái gyomorfájás elleni orvosságot és alkohol okozta bajokra szolgáló szereket hirdetnek. Két nő van odabent; egyikük kisgyermeket tart a karjában, és láthatóan aggódik.

A patika mögött egy feltehetően a gyógyszerészhez tartozó birtok kapuja áll. Ez a kép leggazdagabb magánrezidenciája. Több épületből álló együttese nagyrészt rejtve marad, csupán két belső udvar kis részlete látszik. A bal oldaliban kalligrafikus feliratú kőfal előtt faragott szék áll, a jobb oldaliban bambusszal és díszkövekkel kialakított mesterséges kert húzódik.

A tekercs itt véget ér. Egy ideje már csak szembejövő alakokkal találkozunk; utolsóként úti öltözetet és széles karimájú kalapot viselő tudós lovagol ki a városból. A festő és a művelt néző egyaránt azonosulhatott vele. Innen képzeletben vissza lehet fordulni, és az ő szemével újra bejárni a külvárost és a vidéki utakat.

## Hogyan épül fel a festett utazás?

A kínai festészet korai vízszintes tekercsei elbeszéléseket vagy költeményeket illusztráltak. Gyakran szövegrészletekkel elválasztott epizódokból álltak. Később eltűntek a szövegbetétek, a képek pedig egységes történetté álltak össze. Ilyen például a Ku Kaj-csinek tulajdonított „A Luo folyó tündére”, amely Cao Cse azonos című költeményét, a költő és a folyótündér találkozását dolgozza fel.

A monumentális tájkép kialakulásával a vízszintes tekercsek hegyvidéki panorámákat kezdtek bemutatni. A korai művészetelméleti szövegek szerint a festő feladata az volt, hogy bevonja a nézőt a térbe, keretet teremtsen egy képzeletbeli utazáshoz: a szemlélő hegyi ösvényeken járhasson, megállhasson a vízesés fölött, halászhasson a folyókanyarban, vagy egy vándortudóssal együtt kapaszkodhasson fel egy eldugott templomhoz.

Ezt mozgó perspektívával érték el. Több fókuszpont és nézőszög került ugyanabba a képbe, így a néző mintha több oldalról járhatott volna körbe egy hegyet: láthatta a lábától, a szemközti magaslatról és madártávlatból is.

Csang Ce-tuan ugyanezeket az eszközöket alkalmazta. A képnek nincs egységes tere, inkább egymást követő terekből áll, amelyek mindegyikének külön fókuszpontja és 20–40 fok közötti dőlésszöge van. Ez fokozza a jelenlét érzetét. A városkapuhoz közeledve először a gyalogosok szemével, alulról látjuk az építményt, majd szemből, aztán bepillanthatunk a kaputoronyba, végül a kíváncsiskodó látogatóval együtt fentről tekinthetünk a városra. Később a kapu már a távolban magasodik. Maga az épület is több nézőpontból készült: a boltíves alsó részre felülről, a felső pavilonra alulról látunk rá.

A folyó kanyarulatát a hajók, a part és a házak nézőszögének változásával érzékelteti. A tájtekercseken a különböző perspektívák illesztését gyakran köd rejti el; itt egy fa lombja takarja a kanyarban azokat a házakat, amelyek máskülönben természetellenesnek hatnának. A kompozíciót előbb a földút, majd a folyó, végül a kapun átvezető városi utca fogja össze.

## A virágzó főváros dicsérete?

A legkorábbi kolofonok szerzői úgy vélték, hogy Csang Ce-tuan az Északi Szung utolsó előtti császára, Huj-cung uralkodása alatt, 1100 és 1126 között készítette a tekercset. Huj-cung műgyűjtő és tehetséges festő volt, aktívan irányította a festőakadémiát, vizsgafeladatokat szabott meg, és az őt érdeklő témákban rendelt képeket.

Mindenekelőtt a természetet rendkívüli részletességgel visszaadó festészetet kedvelte. Ez nem volt általános a kínai műértők között, akik közül sokan a gondolat festészetét a természet másolása fölé helyezték. Huj-cung korában azonban kedvelt témáját, a madarakat is hasonló pontossággal ábrázolták. Csang Ce-tuan aprólékos városképe ezért elnyerhette az uralkodó tetszését.

A császár azt is szerette, ha a képek kedvező, jó előjelű üzenetet hordoznak. A birodalom nehéz helyzetben volt: északról tangutok, kitajok, majd a náluk is veszélyesebb dzsürcsik fenyegették. Huj-cung nem bizonyult különösebben hatékony uralkodónak, de a köré gyűjtött biztató jelek feltehetően jobb kedvre derítették. Ezért hihető az az értelmezés, hogy az udvari festő a bölcs császári kormányzás alatt virágzó fővárost ünnepelte.

Ezt támogatja a pezsgő kereskedelem, amely a birodalom gazdasági erejét mutatja. A háromrészes kompozíció akár az ország gazdasági kapcsolatainak három elemét is jelképezheti: a vidék az erőforrások forrása, a folyó a kereskedelmi ütőér, a város pedig a piac. Mindegyik rendezett, az utak és utcák elégedett emberekkel telnek meg.

Több részlet az állam gondoskodását hangsúlyozhatja. A folyó és a városárok mentén császári rendeletre ültettek fűzfákat. Ágaikat rendszeresen visszavágták, hogy gyökérzetük jobban terjedjen és megerősítse a partot. A kutak szintén a célszerű igazgatás jelei: minden kerületben volt belőlük, és meghatározott rend szerint szállították vizüket a házakhoz. A kaputorony dobját pedig a különleges szolgálatok többek között tűz esetén használták.

## Konfuciánus rend a városban

A konfuciánus erkölcs szerint férfiak és nők a ház belső helyiségein kívül nem érintkezhettek, a nőknek pedig lehetőleg el sem kellett hagyniuk az otthont. A kép több száz alakja között csupán mintegy húsz nő van. Többségük utazik, arcát kendő vagy fátylas kalap takarja; a többiek énekesnők vagy kisgyermekes dajkák.

A társadalom számos rétege megjelenik: hivatalnokok, tudósok, szerzetesek, kereskedők, szolgák, katonák, rakodómunkások, evezősök, piaci és mozgóárusok. Koldus azonban nincs, ahogy a szegénység vagy az elégedetlenség más nyoma sem. Bár a tekercs nagyrészt monokróm, a tus árnyalataiból arra lehet következtetni, hogy az emberek foglalkozásuknak megfelelő színű ruhát viselnek. A társadalmi csoportok nem keverednek és nem érintkeznek egymással: az utcákon konfuciánus harmónia uralkodik.

Szinte minden épületbe és hajóba bepillanthatunk, a magánrezidencia belsejét azonban a tetők eltakarják. A konfuciánus erkölcs szerint a magánélet nem tartozott a nyilvánosságra, és Huj-cung császár is osztotta ezt a nézetet.

Gyűjteményében volt a 10. századi „Éjszakai mulatság Han Hszi-caj házában” című híres kép, amelyet Ku Hung-csung készített Li Jü, a Déli Tang uralkodójának megbízásából. A hagyomány szerint Han Hszi-caj magas rangú udvari tisztviselő fényűző lakomákat rendezett, ezért a császár – kíváncsiságból vagy minisztere megszégyenítésére – festőt küldött az egyik mulatságra, hogy dokumentálja a történteket. Huj-cung felháborodottan írta, hogy a képet meg kellett volna semmisíteni, nem annyira a vendégek kicsapongása, mint inkább az alattvalója után kémkedő uralkodó méltatlan viselkedése miatt. Csang Ce-tuan tekercse hasonló visszafogottságot tanúsít.

Mindez alapján a mű egy gazdasági virágkorát élő, erényes és elégedett alattvalókkal benépesített eszményi városként is értelmezhető, amelyet a láthatatlan császári hatalom bölcsen igazgat. Létezik azonban ezzel ellentétes olvasat is.

## Vagy burkolt bírálat?

A tekercsen számos finoman jelzett konfliktus és hiba látható. Már a császári hatalom „láthatatlansága” is kérdéseket vethet fel.

A városkaput régóta nem őrizhetik. Kívül két közember üldögél és beszélget, belül egy utcai borbély építette hozzá a napellenzőjét. A külső város kapuinál az őrségnek a főváros biztonságára, a belső város kapuinál a tűzveszélyre kellett volna ügyelnie. Kérdés tehát, mennyire hatékony itt a rendfenntartás.

A kapu két oldalán elhanyagolt földsánc húzódik. A későbbi utánzatokon ezzel szemben a városi védelem kifogástalan. Katonákat ugyan látunk az eredeti képen is, de a hivatal előtt ebéd után pihennek, fegyvereiket félretették: aligha nevezhetők fegyelmezett őrségnek.

Az étteremnél, amely borárusítási engedélye révén nagy tételben is kereskedhetett, három férfi nyolc hordó bort vásárol. Egyikük íjat feszít, ezért egyes kutatók szerint valójában fegyverbolt látható. A Szung-kori jog azonban másfél év kényszermunkával büntette a fegyvert – köztük íjat – tartó magánszemélyeket. Az alakok tehát feltehetően katonák. Vajon a helyőrség ünnepségére vagy a parancsnoknak viszik a bort? Ha pedig csupán az árut őrzik, az arra utal, hogy a főváros utcái nem voltak biztonságosak.

Katonáknak és állami hivatalnokoknak inkább a kikötőben lenne helyük, ahol a gabona kirakodását kellene ellenőrizniük, de ott nincsenek. A Szung-korban az állam beavatkozott a gabonakereskedelembe, és megszervezte a főváros ellátását, ám ez idővel hanyatlásnak indult. Huj-cung alatt a Pien folyó medre eliszaposodott, áteresztőképessége csökkent. A gabonaszállító hajók egy részét ráadásul császári célokra foglalták le: Huj-cung díszköveket gyűjtött kertjébe, amelyeket a Jangce alsó folyásánál fekvő Tajhu-tó környékéről szállítottak. Nem meglepő tehát, hogy a tekercsen csak magánhajók visznek gabonát.

## Balesetveszély és utcai összetűzések

Már a kép elején elszabadul egy ló a temetőből hazatérő menetnél. Az állat az étkezdék felé vágtat – a szövet sérülése miatt nehezen látható –, két szolga hiába fut utána. Egy út mentén álló ember a gyerekért rohan, nehogy a ló elüsse, miközben az étkezde vendégei érdeklődve figyelik a jelenetet.

A hídnál bajba jutott hajó szintén a legénység hanyagságát mutatja: nem engedték le időben az árbócot. Magán a hídon újabb konfliktus bontakozik ki. Az árusok mindkét oldalon kipakolták portékájukat, leszűkítve az átjárót, a közelgő hajóbalesetet figyelő tömeg pedig tovább akadályozza a forgalmat. A gyaloghintó előtt utat nyitó szolgák összevesznek a szemből érkező lovasok kísérőivel.

Egyes kutatók ebben a polgári és a katonai hatalom közötti ellentét metaforáját látják. A gyaloghintóban ülő hivatalnok a civil igazgatást, a fegyveres lovasok a hadsereget képviselhetik. Miközben egymással vitáznak, maga a híd kerül veszélybe: a hajó bármelyik pillanatban nekiütközhet.

Az utolsó kereszteződésnél is árulkodó jelenet zajlik. Egy köntösös járókelő, szolgájával a háta mögött, legyezővel takarja el az arcát, hogy a szemből érkező lovas ne ismerje fel. A lovas viszont felé hajol, hogy jobban lássa. A közelben álló étterem énekesnők szolgáltatásait is kínálja; talán a gyalogos nem szeretné, ha ilyen helyen látnák.

## Egyetlen kép, több lehetséges történet

Bármi is volt a tekercs eredeti célja, rendkívül sokat elárul a 12. század eleji Kínáról. Az egymással versengő értelmezések azt mutatják, hogy a sokféle részlet egységes történetté áll össze, de ezt a történetet többféleképpen is lehet olvasni.

A számtalan későbbi változat önálló értékkel is bír, mert saját korának világát örökíti meg, és új jelenetekkel bővíti a városi panorámát: esküvőkkel, színházi előadásokkal, ökölvívással, császári vadászattal, lóversennyel, birtokokkal, parkokkal és palotákkal.

Csang Ce-tuan tulajdonképpen önálló műfajt teremtett a kínai festészetben. Tekercse ablakot nyit az elmúlt századok városi tájaira, bemutatja a mindennapi élet néprajzi részleteit, és azt is megmutatja, miként látták saját korukat az akkori emberek.