A korai Rómában veszély esetén akár a teljes férfilakosságot mozgósíthatták. Ha az ellenség a várost fenyegette, az idősek és a fiatalok is részt vettek a védekezésben, hiszen egy vereség után a túlélőkre rabszolgaság várhatott. Rendkívüli helyzet híján azonban csak a 20 és 46 év közötti, teljes jogú polgárok vonultak hadba. Fegyvereiket és páncéljukat maguk vásárolták meg, a sereget pedig csak a háború idejére hívták össze, majd a harcok végén feloszlatták.

A köztársaság korában még maga a „veterán” kifejezés sem létezett: a latin nyelvben csak a Kr. e. 1. században jelent meg. Korábban az evocatus szót használták, amely érdemes, tapasztalt harcost jelentett. Ilyennek számított az a légionárius, aki hat éven át folyamatosan szolgált, vagy több ütközetben vett részt. Leszerelése után azonban még az sem kapott külön állami juttatást, aki felnőtt életének nagy részét a légióban töltötte.

A helyzet Caius Marius reformjai után változott meg. Ettől kezdve olyan szegényebb polgárokat is felvettek a hadseregbe, akik nem tudták saját pénzükből megvásárolni a szükséges fegyverzetet és felszerelést; ezek költségét immár az államkincstár állta. A kiképzés szigorúbbá és rendszeresebbé vált, a fegyelem erősödött, a behívottak száma pedig jelentősen megnőtt. A történészek becslése szerint a Kr. e. 2. század elején a római polgároknak még csupán a negyede szolgált valamikor a hadseregben, a Kr. e. 1. század közepére viszont már a felnőtt rómaiak fele rendelkezett katonai tapasztalattal.

Ebben az időszakban polgárháborúk sora dúlt, a hadvezéreknek pedig arról is meg kellett győzniük katonáikat, hogy mellettük harcoljanak, ne valamelyik másik római hatalomra törő politikust támogassák. A dezertálás és az átállás mindennapos volt, olykor teljes légiók pártoltak át egyik vezértől a másikhoz.

A katonák hűségét ezért meg kellett vásárolni. Mivel készpénzből rendszerint kevés állt rendelkezésre, a hadvezérek ígéretekkel próbálták magukhoz kötni embereiket: a győzelem után egyszeri pénzjutalmat és földet helyeztek kilátásba. A nagyrészt szegény emberekből álló hadseregben különösen vonzó volt a birtokszerzés lehetősége.

Julius Caesar riválisai legyőzése után súlyos gonddal szembesült. Egyszerre több tízezer olyan katona készült leszerelni, aki megszokta, hogy fegyverrel oldja meg a problémákat. Ha nem kapták volna meg a nekik ígért jutalmat, gyorsan fellázadhattak volna. Elsősorban a földjüket követelték, Itáliában azonban nem volt elegendő szabad terület, ezért távoli provinciákban jelöltek ki számukra birtokokat.

Ez egyszerre több problémára is megoldást adott. Caesar egykori bajtársai, akik fegyverükkel hatalomra segítették Róma diktátorát, hozzájutottak a megígért jutalomhoz. Mivel azonban messze telepedtek le a fővárostól, már nem tudtak közvetlenül részt venni a római politikában. Ha tömeges elégedetlenség tört volna ki közöttük, a lázadás a provinciákban maradt volna, így kisebb veszélyt jelentett volna Rómára.

A leszerelt katonák családjukkal és – ha voltak – rabszolgáikkal költöztek új otthonukba. Nemcsak a nemrég meghódított területek benépesítésében és kiépítésében vettek részt, hanem a környező barbár népek támadásaival szemben is védelmet nyújtottak.

A császárkorban a római hadsereg fokozatosan hivatásos haderővé alakult. A légiókat már nem oszlatták fel egy-egy háború végén: ott ütöttek állandó tábort, ahol szükség volt a római katonai jelenlétre. Szolgálati idejük alatt a légionáriusok a parancsnokság engedélye nélkül nem házasodhattak meg. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy kapcsolatot létesítsenek helyi nőkkel, így leszerelésük idejére akár családjuk is lehetett, még ha hivatalosan nem is ismerték el azt.

Veteránként törvényesíthették kapcsolatukat társukkal, gyermekeik pedig törvényes születésűnek minősültek, és római polgárjogot kaptak. A leszerelő katonának 50 iugerum, vagyis 15 hektár föld járt. Bárhol telepedett le, a helyi közösségben decurio lett, tehát bekerült a városi vagy falusi tanácsba.

A föld mellett pénzbeli juttatást is kaphatott, amely elérhette a 3000 dénárt. Családját minden adó alól felmentették, beleértve az út- és kikötői díjakat is. Nem terhelték őket azok a közmunkák és egyéb kötelezettségek sem, amelyek a helyi lakosság többi tagjára vonatkoztak, például az utak vagy vízvezetékek javításában való részvétel.

A római császárok megtartották, sőt bővítették ezeket a kiváltságokat. Így biztosították a hadsereg hűségét: a légionáriusok abban a tudatban szolgálhattak, hogy bárki kerül is hatalomra, leszerelésük utáni megélhetésük nem kerül veszélybe.