A háromdimenziós film története nem a mozivászonnal, hanem a fényképezéssel kezdődött. Már a 19. század első felében foglalkoztatta a feltalálókat, miként lehetne térhatású képet létrehozni.

Charles Wheatstone 1832-ben alkotta meg a sztereoszkópot. A készülék két, egymástól kissé eltérő fényképet mutatott külön-külön a két szemnek, így keltve a térbeliség illúzióját.

A technológia 1851-ben vált igazán ismertté, amikor a londoni világkiállításon bemutatták Viktória királynő térhatású képét. A történészek szerint az uralkodónak annyira megtetszett az ötlet, hogy ezt követően minden lehetséges módon támogatta a sztereoszkópia fejlődését.

A következő lépést a mozgókép jelentette. William Friese-Greene angol feltaláló 1890-ben két filmszalagot szinkronizált, majd sztereoszkópon keresztül vetítette őket. Az eljárás azonban – máig tisztázatlan okból – kevés támogatót szerzett.

Az első kísérleti vetítések

A térhatású mozgóképpel csak az 1910-es években kezdtek ismét komolyabban kísérletezni. Edwin S. Porter és William E. Waddell rövid 3D-s felvételeket állított össze, amelyeket zártkörű vetítésen mutattak be a New York-i Waldorf Astoria szállodában.

A meghívott nézők zöld és vörös lencséjű szemüveget kaptak. Két, mindössze néhány másodperces jelenetet láthattak: az egyik táncosokat, a másik a Niagara-vízesést ábrázolta.

Az első egész estés 3D-film

Az igazi áttörés 1922-ben érkezett. Nat G. Deverich és Harry K. Fairall hét évvel kollégáik kísérletei után elkészítette a filmtörténet első egész estés 3D-alkotását, A szerelem ereje című, ötrészes filmet. A premiert 1922. szeptember 27-én tartották a Los Angeles-i Ambassador Hotel színházában.

A forgatáson két kamerát és vörös-zöld anaglif eljárást alkalmaztak. A bemutatón két, egymással szinkronizált vetítő továbbította a képet a vászonra.

Az eljárás különleges lehetőséget kínált: attól függően, hogy a nézők melyik színű lencsén keresztül figyelték a filmet, két eltérő befejezést láthattak. Az egyik történetváltozat boldogan, a másik tragikusan végződött.

Drága és kényelmetlen maradt

Újszerűsége ellenére a 3D-mozi akkoriban nem vált népszerűvé. A technológia bonyolult és költséges volt, ráadásul a világban uralkodó körülmények sem kedveztek az elterjedésének. A szemüvegek kényelmetlensége szintén gondot okozott: filmnézés közben gyorsan elfáradt a közönség szeme. Ez a probléma egyébként számos modern 3D-szemüvegnél is jelentkezett.

A térhatású film iránt csak a 20. század közepén éledt újjá az érdeklődés, amikor a moziknak már a gyorsan terjedő televízióval kellett versenyezniük.

Az utóbbi évtizedekben a filmipar ismét visszafogta a térhatású produkciókkal kapcsolatos törekvéseit. Az Avatar sikere után számos más 3D-film megbukott, és az ágazatban arra jutottak, hogy a jelenség túl drága, kevéssé praktikus és nem kínál tartósan működő modellt. Eközben rohamos fejlődésnek indult a számítógépes grafika, amely gyorsan háttérbe szorította a hagyományos trükktechnikákat, és a modern filmgyártás szerves részévé vált.