A zárójel érzelmeket kifejező használatát már jóval az internet megjelenése előtt felvetette Vlagyimir Nabokov orosz író és gondolkodó. Egy amerikai lapnak adott 1969-es interjújában arról beszélt, hogy hiányzik a tipográfiából egy olyan jel, amely egy hanyatt fekvő zárójelhez hasonlít, és mosolyt jelent. Történeti szempontból ezt tekintik az első dokumentált javaslatnak arra, hogy zárójellel fejezzenek ki érzelmet.

A ma ismert szöveges hangulatjel története azonban 1982-ben, a Carnegie Mellon Egyetemen kezdődött. A hallgatók és az oktatók akkoriban egy helyi elektronikus üzenőfalon – a mai fórumok egyik elődjén – tárgyaltak meg mindent a tudományos kérdésektől a hétköznapi vitákig. Írásban viszont könnyű volt félreérteni a szarkazmust és a tréfát, ami időnként konfliktusokhoz vezetett.

Scott Fahlman, az egyetem akkor 34 éves adjunktusa egyszerű megoldást keresett a humor és az érzelmek jelölésére. 1982. szeptember 19-én 11 óra 44 perckor egy bejegyzésben azt javasolta, hogy a mosolyt a „:-)”, a szomorúságot pedig a „:-(” karaktersor jelölje.

Fahlman nem szabadalmaztatta az ötletet, és az eredeti bejegyzést sem őrizte meg. Az üzenetet csak húsz évvel később sikerült helyreállítani az archívumokból. A „:-)” ugyanakkor gyorsan terjedni kezdett az egyetemi hálózatokon. Eleinte még lassabban hódított: 1983-ra jutott el más intézményekbe, köztük a Stanfordra és a Massachusettsi Egyetemre. A diákok új változatokkal is kísérleteztek: a „-)” a kacsintást, a „:-0” a meglepetést fejezte ki.

Az internet növekedésével a hangulatjelek terjedése még feltalálójukat is meglepte. Az 1990-es években megjelentek az ICQ-ban és az AOL Instant Messengerben, később pedig az e-mailekben is. A lassú modemek és a fekete-fehér képernyők korában különösen praktikus megoldást jelentettek: néhány leütéssel érzelmeket lehetett vinni az egyébként száraz szövegbe.

A kétezres évekre a karakterekből álló hangulatjelek színes emojikká fejlődtek. A Unicode 1993-ban vette fel az alapvető mosolygó jelet, 2010-re pedig már több száz ilyen ikon létezett.

Közben magát a szöveges mosolyt is tovább egyszerűsítették a felhasználók. Elhagyták a szemet és az orrot, így sok helyen már egyetlen vagy több egymást követő zárójel is elég lett a jókedv jelzésére. Ez a minimalista változat éppen egyszerűsége miatt terjedt el.

Fahlman ötlete több mint negyven év után sem tűnt el. Azóta emeritus professzor lett, és továbbra is tanít a Carnegie Mellon Egyetemen. Nem keresi a hírnevet, találmányáról pedig tréfásan azt mondja: „jobb, mint egy Nobel-díj”. Az emojik korában is megmaradt a zárójeles hangulatjel: a digitális érzelemkifejezés egyszerű, klasszikus formája.