1991. augusztus 6-án nem tartottak látványos bemutatót, nem készültek diák, és a sajtó sem figyelt az eseményre. Tim Berners-Lee brit szoftvermérnök egyszerűen közzétett egy rövid üzenetet a Useneten: bemutatta benne a World Wide Web projektet, és megadta az első webes erőforrás címét. Az oldal a CERN, az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet egyik NeXT munkaállomásán futott a svájci Meyrinben.
Az első weboldal rendkívül egyszerű volt: néhány sornyi írógépszerű szöveg és kék hiperhivatkozások jelentek meg fehér háttéren. Nem voltak képek, bővítmények vagy látványos formai elemek. Aznap csak kevesen figyeltek fel rá, mégis ez a dokumentum indította el azt a folyamatot, amely a kutatók helyi hálózatából globális infrastruktúrát teremtett.
Az oldalt kezdetben a projekttel azonos nevű WorldWideWeb böngészőben nyitották meg. A történelmi dokumentum ma is elérhető a http://info.cern.ch/hypertext/WWW/TheProject.html címen, alapvető HTML-kódját pedig bármely korszerű böngésző megjeleníti emulátor vagy kerülőmegoldás nélkül. Kevés informatikai projekt mondhatja el magáról, hogy három és fél évtized elteltével is ilyen mértékű visszamenőleges kompatibilitást őriz.
Az internet ekkor már létezett. Az egyetemi és kormányzati számítógépek TCP/IP használatával, telefonvonalakon, modemeken és a korai kábelhálózatokon keresztül cseréltek adatokat. A felhasználók e-maileztek, FTP-n töltöttek le fájlokat, Usenet-konferenciákat olvastak, és a Gophert is használták. Ez utóbbi hierarchikus szöveges menükre épülő hálózati szolgáltatás volt dokumentumok keresésére és olvasására: a tartalmakat egymásba ágyazott listákon át lehetett megnyitni, nem pedig a szövegben elhelyezett, ma megszokott hivatkozásokkal.
Ezek a szolgáltatások azonban elkülönültek egymástól, a különböző szervereken tárolt dokumentumokat pedig nem kötötték össze közvetlen átjárások. Berners-Lee a már működő adatátviteli hálózatra épített új réteget: összekapcsolta a HTML nyelvet, az URI-címzést és a HTTP protokollt.
Az első webszerverként működő NeXT munkaállomás a CERN egyik fizikai központjának irodájában, egy hétköznapi asztalon állt. Berners-Lee figyelmeztetést ragasztott a gépre, nehogy takarítás közben véletlenül kikapcsolják: „Ez a gép egy szerver. NE KAPCSOLD KI!” Ha valaki kihúzta volna a tápkábelt, az egész web leáll, hiszen akkoriban mindössze egyetlen weboldal létezett.
Az első teljes webes erőforrás kisebb volt, mint amekkora manapság akár egyetlen, nagy méretű favicon, vagyis a böngészőben megjelenő webhelyikon lehet.
### A böngésző egyben szerkesztő is volt
A mai felhasználók többsége elsősorban tartalomfogyasztásra szolgáló ablakként gondol a böngészőre. A WorldWideWeb azonban teljes értékű szerkesztő is volt. Berners-Lee nem passzív böngészésre tervezte: a felhasználók HTML-oldalakat készíthettek és módosíthattak benne, majd hiperhivatkozásokkal kapcsolhatták össze őket.
Amikor a böngésző lekért egy oldalt, HTTP-n keresztül kommunikált a szerverrel. A protokoll 0.9-es verziója rendkívül egyszerű volt, gyakorlatilag csak a GET metódust támogatta. Nem voltak fejlécek, válaszstátuszok vagy paraméterek: a kliens elkérte a fájlt, a szerver elküldte a HTML-szöveget, majd azonnal bontotta a kapcsolatot.
A rendszert kutatók szűk közösségének szánták, ezért ebben a korai szakaszban még nem merültek fel a hitelesítés, a titkosítás és a hozzáférés-szabályozás kérdései.
### A statikus oldalaktól a Web3-ig
A világháló első korszakát később Web 1.0-nak nevezték el, bár maga az elnevezés csak évekkel később jelent meg. A legtöbb oldal statikus volt, a felhasználók pedig elsősorban elolvasták a közzétett információkat.
A Web 2.0 kifejezés 2004-ben, az O’Reilly Media első Web 2.0 konferenciája után terjedt el széles körben. Addigra a web már jelentősen átalakult. A statikus oldalaktól fokozatosan mozdult el az interaktív szolgáltatások felé, ahogy fejlődtek a webes technológiák, nőtt a számítási kapacitás, és megjelentek azok a felületek, amelyeken a tartalom jelentős részét már maguk a felhasználók hozták létre.
A 2010-es években a web súlypontja egyre inkább a nagy platformok és ökoszisztémák felé tolódott. Miután Gavin Wood 2014-ben közzétette „What is Web 3.0?” című írását, a Web3 kifejezés újra elterjedt, immár a decentralizáció és a blokklánc-technológiák összefüggésében. A következő években önálló webszolgáltatási irányzat alakult ki e koncepció körül.
A bonyolult háttérfolyamatokat futtató mai webalkalmazások már alig emlékeztetnek az 1991-es oldalra. Azóta megváltoztak a böngészők, a szerverek és a webhelyek fejlesztési módszerei is. A World Wide Web alapgondolata azonban változatlan maradt: nyílt szabványokra építve, hiperhivatkozásokkal összekapcsolni a dokumentumokat. Nagyrészt ez a folytonosság tette lehetővé, hogy a web ilyen hosszú életűvé váljon.
