A telefon ma már a kapcsolattartás, a tájékozódás, a munka és a szórakozás egyik legfontosabb eszköze. Megszületése azonban nem köthető egyetlen pillanathoz vagy vitathatatlan feltalálóhoz: a hang továbbításán több kutató dolgozott párhuzamosan, és a ma ismert történetben legalább akkora szerepe volt a szabadalmaknak, mint a műszaki eredményeknek.

## Bellé lett a döntő szabadalom

A telefon olyan készülék, amely hangjeleket továbbít két távoli pont között. Feltalálójaként rendszerint Alexander Graham Bellt említik. Az amerikai tudós 1876-ban kapott szabadalmat a hang távolba közvetítésére szolgáló eszközére, amelyet a távíró továbbfejlesztett változataként írt le.

Bell a távírón dolgozva figyelt fel arra, hogy az elektromos jelek hangokat keltenek a berendezésben. Ebből született meg az az elképzelése, hogy a beszédet analóg elektromos jellé alakítsa, vezetéken továbbítsa, majd a másik végén ismét hanggá változtassa.

Bell azonban elsősorban abban volt első, hogy szabadalmat szerzett a telefonra. A találmány elsőbbségéért mások, köztük az olasz Innocenzo Manzetti és Antonio Meucci is versenyben voltak. Elisha Gray ugyancsak hasonló eszközön dolgozott, ám lemaradt a szabadalomról: Bell és Gray 1876. február 14-én, mindössze kétórás különbséggel jelent meg az Egyesült Államok washingtoni szabadalmi hivatalában.

## A távírótól a beszéd továbbításáig

A telefon közvetlen előde az optikai, majd az elektromos távíró volt. Ezek nem beszédet, hanem fényjeleket, kódokat – például Morse-jeleket –, sőt később képeket továbbítottak, de alapvetően megváltoztatták a nagy távolságú kommunikációt.

A kísérletek már a 19. század első harmadában elkezdődtek. Joseph Henry amerikai kutató mágnesek segítségével kilométeres távolságból mozgatott meg egy fémdarabot, Froment pedig 1852-ben zenét közvetített.

A francia Charles Bourseul 1849-ben kezdett a hang elektromos jelként való továbbításával foglalkozni. Elképzelését nem sikerült működő készülékké alakítania, de 1854-ben a L’Illustration közölte a hang távoli átviteléről szóló tanulmányát. A Francia Tudományos Akadémia tudósai nem vették komolyan, és azt tanácsolták neki, hogy foglalkozzon komolyabb dolgokkal.

Húsz évvel később azonban Théodose du Moncel a „Telefon” című könyvében már a telefonálás úttörőjeként említette Bourseult. Személyes levelek szerint Bell ismerte a francia kutató munkáját, és továbbfejlesztette az általa leírt készüléket.

## Meucci, Reis és a többi versenytárs

Hermann von Helmholtz fizikus 1863-ban több hangvilla egyidejű megszólaltatásával magánhangzókat idézett elő. A telefon feltalálásának másik gyakran említett alakja azonban Antonio Meucci, aki akár egy kilométerre is képes volt hangot továbbítani.

Az ötlet véletlenül született. Egy elektrosokk-kezelés során a páciens az egyik elektródát a nyelvéhez érintette, Meucci pedig egy másik helyiségben, a vezetéken keresztül hallotta meg a kiáltását. 1849-ben tölcsért forrasztott az érintkezőhöz, majd megkért valakit, hogy beszéljen bele. A kísérlet sikerült.

Meucci később „telettrofono” nevű készülékével betegekkel tartotta a kapcsolatot. A találmányról csak 1860-ban jelent meg tanulmánya, a következő tíz évben pedig megpróbálta beindítani a sorozatgyártást. 1871-ben szabadalmat kapott „hangtávírójára”, de az három évvel később lejárt, és nem hosszabbította meg. Később pert indított a készülékhez fűződő jogaiért, ám halálával az eljárás félbeszakadt.

Németországban Johann Philipp Reis fizikatanár olyan berendezést épített, amely a beszéd egyes hangjait elektromos impulzusokká alakította, és vezetéken akár száz méterre továbbította. Teljes értékű telefont nem sikerült létrehoznia, további terveit pedig a tudományos közösség elutasította, kéziratait a folyóiratok sem közölték.

A Reis által telefonnak nevezett készüléket 1872-ben Wanderwide professzor mutatta be Amerikában. Az előadást Thomas Edison, valamint Bell és Elisha Gray csapatának tagjai is hallották. Edison 1875-ben Reis néhány cikkét is megtalálta, és ezekre támaszkodva alkotta meg saját, szénmikrofonos telefonját. Ez jobb hangminőséget és praktikusabb kialakítást tett lehetővé, így a készülék tömegesen is elterjedhetett. Egyes példányait még az 1990-es években is széles körben használták, sőt némelyik ma is működik.

## „Mr. Watson, jöjjön ide”

A tudományos közösség általánosan elfogadott álláspontja szerint Bell alkotta meg azt a telefont, amelynek elve hosszú időre meghatározta a készülékeket. Bell és Gray prototípusa feltűnően hasonlított egymásra, ami tovább táplálta az elsőségről szóló vitákat.

Bell három nappal a szabadalom megszerzése után kipróbálta készülékét, majd a philadelphiai világkiállításon is bemutatta. Az első híres telefonüzenet a hagyomány szerint így szólt: „Mr. Watson, jöjjön ide. Szükségem van önre.”

Bell 1870-ben kezdett a távíróval foglalkozni, és Reis kéziratainak tanulmányozása után folytatta kísérleteit. Segédjével, Thomas Watsonnal 1875-ben halk visszhangot hallottak a hangszórókból, egy évvel később pedig már egymás hangját is érzékelték.

Az első készülék csaknem nyolc kilogrammot nyomott. Kezdetben 25 kilométerre tudta továbbítani a beszédet, később már 225 kilométerre is. A hangminőség gyenge volt, ezért egyes mondatokat többször meg kellett ismételni. Csengő helyett kiáltással jelezték a hívást, olykor pedig a telefonáló a készülék házát ütögette, hogy a vonal másik végén meghallják. Néhány évvel később Watson csengőt készített hozzá; ennek továbbfejlesztett változatait mintegy száz éven át használták.

## Milyenek voltak az első telefonok?

Bell 1876-os telefonja egyszerű szerkezet volt: faházában fémalkatrészek és vezetékek kaptak helyet, felső részén pedig a hang rezgéseit közvetítő hangszóró és a beszéd rögzítésére szolgáló mikrofon ült. Nem volt rajta sem gomb, sem kijelző.

A használó egy tölcsérbe beszélt, a füléhez pedig egy hosszúkás, kúpszerű hallgatót tartott. A beszélgetés kezdetben nem lehetett egyidejű: amíg az egyik fél beszélt, a másiknak hallgatnia kellett. Hívóhang helyett fémes csikorgás hallatszott, később pedig sípot szereltek a hallgató gyűrűjére.

A telefon hamarosan a gazdag otthonok divatos berendezési tárgya lett. A gyártók ezért egyre többet kísérleteztek a megjelenésével: a 19. századi modelleket díszes mintákkal és domború elemekkel látták el.

## A telefon megjelenése az Orosz Birodalomban

A telefon 1879-ben jutott el az Orosz Birodalomba. Moszkvában, Szentpéterváron, Odesszában, Rigában és Varsóban 1881-ben fektették le az első hálózatok vezetékeit.

Pavel Golubickij műhelyében többpólusú telefont épített, amellyel Párizst és Nancyt is összekapcsolták. A hívás távolsága harmincszorosan meghaladta Bell készülékének teljesítményét. Golubickij később szénmikrofonos modellt is bemutatott, amely nagyobb hálózatok kiépítését tette lehetővé. Telefonját a vasúton is használták, és a forrás szerint a kapcsolótábla ugyancsak az ő találmánya volt; továbbfejlesztett változatai sokáig szolgáltak a Szovjetunióban.

Mihail Frejdenberg és Solomon Bergyicsevszkij-Aposztolov 1893-ban megalkotta az első, 250 előfizetőt kiszolgáló automata telefonközpontot, amelyet „telefonos önkapcsolónak” neveztek. Szentpéterváron nem fogadták el az ötletet, ezért Frejdenberg Londonba vitte, ahol szabadalmat kapott rá. 1896-ban már tízezer előfizetős automata központot épített külföldön.

Sok orosz feltaláló Európában próbálta megvalósítani és szabadalmaztatni elképzeléseit, mert erre otthon nem nyílt lehetőség. Voltak azonban korlátozott helyi eredmények. Grigorij Ignatyev mérnök 1880-ban a Kijevi Katonai Körzet két tábora között olyan vonalat épített, amelyen távírójeleket és beszédet egyidejűleg lehetett továbbítani, legfeljebb 15 kilométerre.

A telefonhálózatok sokáig főként a katonai vezetés számára voltak hozzáférhetők. Jevgenyij Kolbaszjev a 19. század végén az orosz haditengerészetben honosította meg a telefon használatát, Vlagyimir Jakobi pedig a Balti-tenger szigetei között teremtett folyamatos, szintén katonai célú összeköttetést. A városközi telefonálás a Moszkva és Szentpétervár közötti, 660 kilométeres – akkor Európa leghosszabb – vonal megnyitásával lendült fel.

## A mobiltelefontól az érintőképernyőig

Az első mobiltelefon története már jóval egyértelműbb. A Motorola mérnöke, Martin Cooper 1973-ban mutatta be a DynaTAC készüléket, és erről hívta fel Joel Engelt, az Alexander Graham Bell által alapított Bell Telephone Company utódjához, az AT&T-hez tartozó szakembert.

A DynaTAC másfél kilogrammot nyomott, kijelzője még nem volt. Tizenkét billentyűt kapott, amelyek közül kettő a hívás fogadására, illetve elutasítására szolgált. Valamivel több mint félórányi beszélgetést tett lehetővé, feltöltése viszont tíz órát vett igénybe.

A továbbfejlesztett változat 1984-ben került az első vásárlókhoz. Öt évvel később a Motorola piacra dobta a felnyitható telefont is. A forrás szerint a Szovjetunióban az új készülékeket gyártó első vállalat a Delta Telecom volt: egy hívás egy dollárba került, a cég pedig első négy évében több mint tízezer ügyfelet szolgált ki.

1993-ban jelent meg az első órával felszerelt telefon, három évvel később pedig a Motorola bemutatta az Európában és Amerikában különösen népszerűvé váló kagylótelefonokat. A színes kijelzős készülékeket elsőként a Siemens gyártotta, a csúszkás kialakítás pedig 1997-ben jelent meg. Ekkorra egyes telefonok akár háromszáz órát is működhettek feltöltés nélkül.

Az első érintőképernyős telefont a BellSouth készítette. Bár nem hasonlított az Apple egy évtizeddel későbbi eszközére, már volt benne címjegyzék és néhány játék. Kijelzője kicsi volt, maga a készülék pedig inkább rádió adó-vevőre emlékeztetett. Az Apple 2007-ben jelentette be az iPhone-t, az első vezeték nélküli töltést kínáló érintőképernyős telefon pedig 2009-ben jelent meg.

## A modern telefonálás

A telefon a 20. században, a városok és az ipar gyors fejlődésével vált igazán tömegessé: az embereknek egyre kevesebb idejük maradt a személyes kapcsolattartásra. A mai telefonrendszerek már hangot és videót egyaránt továbbítanak.

A korszerű IP-telefóniában a helyi és távolsági hálózatok az interneten kapcsolódnak össze, ezért az előfizető nincs egyetlen földrajzi helyhez kötve. A beszédet tartalmazó analóg jel digitális jellé alakul, majd tömörítve, IP-csomagok formájában jut el a hálózaton a címzetthez.