Első látásra filmes trükknek tűnhet, hogy a vezető egyetlen hatalmas kerék belsejében ül. Eduard Melnyikov szovjet mérnök azonban 1970-ben működő prototípust épített az ötletből. Introcycle nevű járműve aszfalton akár 70, földúton pedig 20 km/órás sebességet is elérhetett. Kompakt és terepjárásra alkalmas szerkezetnek látszott, sorozatgyártásba mégsem került: a fizika törvényei és az úttal érintkező egyetlen felület sajátosságai alapvető korlátokat szabtak neki.

## Egy óriási csapágyhoz hasonlított

A jármű két fő részből állt. A külső, mozgó gyűrű lényegében egy hatalmas kerékabroncs volt, amely a talajon gördült. Kívül futófelülettel ellátott gumi borította, belül pedig fogazatot alakítottak ki rajta.

Ezen belül kapott helyet a forgó kerékhez képest mozdulatlan belső váz, rajta a vezető ülésével, a kormánnyal, az üzemanyagtartállyal és a benzinmotorral.

A hajtáshoz nem használtak hagyományos láncot vagy kardántengelyt. A motor reduktorának hajtófogaskereke közvetlenül kapcsolódott a külső abroncs belső fogazatához. Forgás közben a fogakon megtámaszkodva hozta mozgásba az egész kereket.

Álló helyzetben a jármű súlypontja a lehető legalacsonyabban, közvetlenül a talajjal érintkező pont fölött helyezkedett el. Menet közben azonban már összetettebbé vált a helyzet.

## A gyorsításhoz előre kellett billennie a belső váznak

Gázadáskor a hajtófogaskerék felfelé próbált elmozdulni az abroncs belső fogazatán. A motor ezért nem rögtön a külső kereket forgatta meg, hanem először kissé előre és felfelé emelte a belső vázat a vezetővel együtt.

Ezzel előretolódott a súlypont, és erőkar jött létre. A gravitáció folyamatosan vissza akarta húzni a vezetőt a legalsó pontra, ez az állandó súlyeltolódás pedig előregördítette a külső kereket.

## Mozgó ellensúlyokkal lehetett kanyarodni

A hagyományos motorkerékpárok döntéssel és ellenkormányzással fordulnak, az introcycle esetében azonban ez nem működött. Ha a vezető balra dőlt, a kerék alsó pontja jobbra tolódott, a jármű pedig veszélyesen megdőlve, de továbbra is egyenesen haladt.

Melnyikov ezért a kormányhoz kapcsolt, mozgó ellensúlyokat szerelt a gépbe. A kormány elfordításakor a nehéz kiegyensúlyozó elemek a tengely mentén balra vagy jobbra csúsztak. Így oldalirányban elmozdult a teljes szerkezet súlypontja, megdőlt az abroncs, és a jármű ívben kezdett haladni.

A stabilitást a motor is segítette. A főtengely és a lendkerék ugyanabba az irányba forgott, mint maga a kerék. Emiatt 15–20 km/óra felett giroszkópikus hatás lépett fel, amely függőleges helyzetben tartotta a járművet. Ha a lendkerék az ellenkező irányba forgott volna, gyengítette volna a kerék stabilitását, és a gépet már egy kisebb lökés is felboríthatta volna.

## A vezető is körbefordulhatott a kerékkel

A konstrukció egyik legsúlyosabb hibája az úgynevezett „mókuskerék-hatás” volt. Hirtelen induláskor vagy erős fékezéskor a tehetetlenségi erő, illetve a motor nyomatéka meghaladhatta azt a gravitációs erőt, amely lent tartotta a kabint. Ilyenkor a belső váz kimozdult a helyéről, és a vezetővel együtt forogni kezdhetett a központi tengely körül.

Ez az azonnali vészfékezés lehetőségét is erősen korlátozta. A járművet csak addig lehetett lassítani, amíg a kabin nem emelkedett veszélyesen magasra a kerék belsejében.

További gondot okozott, hogy gázelvételkor vagy motorfékezéskor hátratolódott a tömegközéppont. Ebben a helyzetben a kormányzást segítő ellensúlyok alig befolyásolták a haladási irányt. Az irányíthatóság visszanyeréséhez ismét gázt kellett adni – éppen az ellenkezőjét annak, amit az ember veszélyhelyzetben ösztönösen tenne.

## Víz, sár és kövek kerültek a vezető mellé

A nyitott kialakítás gyakorlati kellemetlenséget is okozott. Mivel a vezető a forgó kerék belsejében ült, a centrifugális erő vizet, sarat és köveket ragadott fel az útról, majd közvetlenül a kabinba szórta őket.

A teljesen zárt, légmentes utastér sem kínált egyszerű megoldást. A burkolat akadályozta volna az oldalirányú kilátást és a szellőzést, ennek hiányában pedig kipufogógáz gyűlhetett volna össze odabent.

Az 1970-es évek végén a Szovjetunióban még lendkerekes gyermekjáték is készült az introcycle mintájára. A játék szemléletesen megmutatta a valódi konstrukció fő hibáját: amikor akadálynak ütközött, a belsejében ülő műanyag figura irányíthatatlanul körbefordult, pontosan úgy, ahogyan az a prototípus vezetőjével is megtörténhetett.