A Középső-Andok Peru, Bolívia és Észak-Chile hegyvidékeit foglalja magában. Bár ma országhatárok szabdalják, évezredeken keresztül összefüggő kulturális térségként fejlődött. Története több mint ötezer éve, a világ egyik legkorábbi civilizációjával, a Caral–Supe-kultúrával kezdődött. Ezt követte többek között a Chavín-, a Wari- és a Tiwanaku-kultúra, majd az Inka Birodalom. Tiwanaku és az inkák politikailag és kulturálisan is egyesítették a korábban széttagolt térség jelentős részét.

Így alakult ki a vidék közös kulturális öröksége: a rokon építészeti formák, kerámiák és textíliák, a közös istenvilág és a világról alkotott hasonló elképzelések. A legelterjedtebb nyelvek a kecsua és az ajmara lettek, de különböző korszakokban pukinául, uru, mochika, cholón és más nyelveken is beszéltek.

A 16. századi spanyol hódítás után a területek kapcsolatai még szorosabbá váltak. A gyarmati igazgatás közös politikai és gazdasági rendszerbe szervezte őket, az európai és az andoki hagyományok találkozása pedig sajátos, szinkretikus kultúrát teremtett, amelynek számos eleme máig fennmaradt.

Az egység kialakulásában a természeti környezetnek is meghatározó szerepe volt. Az életfeltételek a száraz csendes-óceáni partvidéktől a mintegy 3800 méter magasan fekvő Altiplanón át az erdős keleti lejtőkig, a tengerszint feletti magassággal együtt változnak. A közös éghajlati viszonyok, a jellegzetes növény- és állatvilág, valamint a hegyi élethez való alkalmazkodás hasonló életmódot és világképet alakított ki a Középső-Andok népei között. Ezt a világot tizenegy szó segítségével mutatjuk be.

## 1. K’umuña – lassan, fájdalmak között gyalogolni

Az ajmara nyelv számos igével különbözteti meg a haladás módjait. Az anqaña jelentése „felfelé menni”, a saraña nagy teher alatt, hullámzó mozgással való haladást ír le, a khathalliña pedig apró, gyors lépteket, mintha az ember térdét összekötötték volna.

A hegyvidéki környezetben alapvető információ, hogy valaki felfelé vagy lefelé tart-e. Az ajmara ezt nyelvtanilag is jelöli: a -qa toldalék lefelé, a -ta felfelé irányuló mozgásra utal. A phusa, vagyis „fújni” igéből így lesz „lefelé fújni”, az apa, azaz „vinni” igéből pedig „felfelé vinni”.

Az Altiplanón élők gyakran használják a k’umuña igét hétköznapi útjaik leírására. A járás itt lassú és fizikailag megterhelő: a térség átlagos tengerszint feletti magassága ritkán csökken négyezer méter alá. Ami másoknak hegymászó-expedíció célja, az a helyiek számára mindennapi környezet.

Az Andokban a gyaloglás sosem pusztán közlekedés volt. Az európaiak érkezése előtt Amerikában alig akadt igavonó állat, így a hosszú, gyakran súlyos teherrel megtett utak a természettel, a pachával való kapcsolat részévé váltak. A pacha kecsua és ajmara nyelven egyszerre jelenti a világot, a földet, a környező természetet és a hozzá kapcsolódó istenséget. Bár a 20. században az andoki falvakban is megjelentek az autók, sokan ma is naponta gyalogolnak a legelőig, a piacig vagy az iskoláig.

A Középső-Andok magassági övei közé tartozik a kecsua – egyik feltevés szerint erről kapta nevét a nép és a nyelv –, a szuni és a legmagasabban fekvő puna, más néven Altiplano. Ez a hegyláncokkal körülvett fennsík kevés csapadékot kap. Zárt medencéiben tavak, köztük a Titicaca és a Poopó alakultak ki, más vízfelületek kiszáradásával pedig sós síkságok jöttek létre. Közülük a legismertebb a bolíviai Uyuni. Neve ajmara nyelven „a gyülekezés helyét” jelenti. A legenda szerint Tanupa könnyei és anyateje öntötték el a völgyet, miután férje, Cuzco elhagyta egy másik nőért; a víz később kiszáradt, és sós pusztaság maradt utána. Uyuni szent hely, ahol a hiedelem szerint ég és föld végtelen határa húzódik.

A punán jobbára kaktuszok és alacsony cserjék élnek. Ezekkel táplálkozik a guanakó és a vikunya, háziasított rokonaikat, a lámát és az alpakát pedig hagyományosan az ajmarák tenyésztik. A magassági övek földrajzi határai részben kulturális és nyelvi határok is: míg a kecsuák inkább földműveléssel foglalkoznak, a magasabban fekvő puna és szuni ajmara lakói állattenyésztéssel.

Egyes nyelvészek szerint a magashegyi élet a helyi nyelvek hangrendszerére is hatott. A kecsuában és az ajmarában gyakoriak a glottalizált, vagyis a hangszalagzár közreműködésével képzett q’, t’ és p’ mássalhangzók; ez összefügghet a ritka levegőben történő artikulációval. Mindkét nyelvnek mindössze három magánhangzó-fonémája van: a, i és u. A Középső-Andok éghajlata száraz, az észak-chilei Atacama-sivatag pedig a Föld legszárazabb vidéke. Alacsony páratartalom mellett nehezebb zöngés hangokat képezni, mert a hangszalagok rosszabbul működnek, ezért elképzelhető, hogy a hangrendszer egyszerűsödött. Az északi kecsua spanyol jövevényszavai jól szemléltetik ezt: a sombrero alakja sumbriru, a cocodrilo kukudrilu, az espejo pedig ispiju lett, mert az o u-vá, az e i-vé záródott.

## 2. Tayta Shanty – Santiago atya

Július végén tömegek érkeznek a Titicaca-tó partján fekvő bolíviai Guaquiba, hogy részt vegyenek Santiago, vagyis Szent Jakab apostol katolikus ünnepén. A szertartás azonban legalább annyira őslakos, mint keresztény.

A templomban őrzött szobrot katonai egyenruhába öltöztetik, majd kiviszik az utcára, ahol színes jelmezekben és maszkokban morenadát táncolnak. Délben kezdődik a balseada: egy nádhajó fut ki a tóra több tucat, továbbra is táncoló emberrel. A hiedelem szerint balszerencsét hoz, ha valaki a vízbe esik, a helyesen elvégzett rítusokért viszont Tayta Shanty – Peruban tata Santiago – egészséggel és jóléttel jutalmazza a közösséget.

Santiago kultusza annak példája, hogyan fonódott össze öt évszázad alatt a kereszténység az ősi andoki hiedelmekkel. A spanyol hódítás előtti vallásról keveset tudunk, mert az andoki népeknek nem volt írásuk, így a kutatók főként a konkvisztádorok és misszionáriusok feljegyzéseire támaszkodhatnak. Annyi azonban rekonstruálható, hogy a világot élőnek tekintették. A természet nem állt szemben az emberrel: olyan erők népesítették be, amelyekkel kapcsolatot kellett teremteni. A Nap, kecsuául inti, és a Hold, killa, főistenségnek számított. A világ neve pacha volt, megtestesítője pedig Pachamama, a Földanya. A mennydörgést és a villámlást Illapa istenséggel kapcsolták össze: veszélyes, akár halálos, de hatalmas erőnek tartották, amelytől a termés függött.

A 16. században a spanyolok új égi patrónusokat hoztak magukkal, köztük Santiagót. Spanyolországban harcos védelmezőként, „mórölőként”, Matamorosként tisztelték, és fehér lovon, páncélban, karddal és zászlóval ábrázolták. Az Andok meghódításakor a spanyolok az ő nevét kiáltották csata közben; az új környezetben így Mataindios, „indiánölő” lett belőle.

Mégis éppen ez az alak vált érthetővé és elfogadhatóvá a helyiek számára. A keresztény térítés nehezen haladt, a betiltott szokások sem tűntek el: továbbra is barlangokban temették el rokonaikat, és áldozatokat mutattak be az isteneknek. Santiagót viszont viszonylag gyorsan befogadták, talán azért, mert Illapa vonásait látták benne: mindketten büntethettek, de védelmet is adhattak.

Ez a vallási elegy ma különösen jól látható az Altiplanón, Potosí környékén és a Titicaca-tónál. A chilei Belénben fehér szövettel borított emelvényre helyezik Santiago szobrát, mintha felhőkön lovagolna. Guaquiban modern katonai egyenruhát kap, hiszen a bolíviai fegyveres erők patrónusának tartják, és tábornoki rangja is van. A perui Huancayóban csaknem egy hónapig ünneplik. A falusiak megjelölik és szalagokkal díszítik állataikat, oltárokat emelnek, virágot, kokalevelet és ételt ajánlanak fel Pachamamának. Az ünnepet gyakran egyszerre szólítva meg a hegyek szellemét, az aput és Santiagót kezdik: „Pártfogóm, Apu Huamani, nagy uram, Santiago.”

## 3. Apachetas – apacseták

Az andoki utazót meredek emelkedők, magas hágók, mély szurdokok és a ritka levegő próbálják meg. Az ösvény olykor egyszerűen eltűnik a kövek között. E nehéz utakon különös kőrakások jelennek meg: néha csak két-három egymásra tett kő, máskor több méter magas, gondosan kialakított piramis. Ezek az apacseták.

Az apacheta szó a kecsua és az ajmara nyelvből került a spanyolba, és az apa-, „vinni” igével függ össze. Az arra járó egy vagy több követ helyez a rakásra, olykor messziről hozott darabokat, máskor kokalevelet vagy ételt hagy ott. Így épül tovább a halom kőről kőre.

Az andoki világkép szerint a hegyeknek, folyóknak, vulkánoknak és köveknek is lelkük van. Az apacseta egyszerre Pachamamához és a védelmező hegyi szellemekhez, az apukhoz kapcsolódó szentély. Aki követ tesz rá, megköszöni az addig megtett utat, engedélyt kér a továbbhaladásra, és a természetfeletti erők támogatását keresi. Úgy tartják, minél több követ rak valaki az apacsetára, annál gazdagabb lesz a burgonyatermés vagy az állatállomány. Kereszt, gyertya és szentkép is kerülhet rá, de ez nem változtat alapvető szerepén: az ember és az őt körülvevő láthatatlan erők találkozási pontja marad.

Tájékozódási pontként is szolgál, bár nem feltétlenül a hágó legmagasabb részére építik. Fontosabb, hogy jó kilátás nyíljon róla azokra a hegyvonulatokra, ahol az apuk laknak.

A hagyomány gyökerei régiek, végleges formája azonban az Inka Birodalom, a Tawantinsuyu idején, a 15–16. században alakult ki. Az inkák mintegy harmincezer kilométeres úthálózatot, a Qhapaq Ñant építették ki, amelynek egyes szakaszai ma is megvannak. Ezen futárok, a chasquik továbbították az üzeneteket. Egy-egy ember 10–15 kilométert tett meg, majd szóban átadta a hírt a következőnek. Így a Cuzco és Quito közötti mintegy kétezer kilométeres út körülbelül öt napig tartott. A futárok számára az apacseták egyszerre voltak irányjelzők és olyan helyek, ahol az út fölött uralkodó erőkhöz fordulhattak.

A gyarmati korban sok andoki rítust titokban gyakoroltak a katolikus egyházi üldözés miatt, az apacseták építése azonban fennmaradt. Ma az Inka-ösvényen, a Humantay és a Salkantay körüli útvonalakon, a Quelccaya-gleccsernél és a Colca-kanyonban éppúgy találkozhatunk velük, mint elhagyatott hegyi ösvényeken.

## 4. Papa arariwa – a burgonya őrzője

A Középső-Andokban október végén, a hosszú száraz időszakot követő első esőkkel kezdődik a burgonya ültetése. A több ezer méter magasan fekvő földeken a munka vallási jelentéssel kapcsolódik össze, maga a burgonya pedig nemcsak alapvető élelmiszer, hanem mélyen jelképes növény is.

Az ültetést a ch’alla szertartása vezeti be. Mielőtt a gumókat a földbe tennék, kukoricából készült, gyengén alkoholos chichával hintik meg őket, így mondva köszönetet Pachamamának. A földet ma is a hagyományos kézi ekével, a chakitaqllával művelik. Az egyik ember a talajba döfi az eszközt, és megemeli a földet, a másik gumót és trágyát tesz a nyílásba.

A munka alapja az ayni, az andoki világkép egyik központi fogalma. Eszerint minden mindennel összefügg, az embernek pedig fenn kell tartania az egyensúlyt környezetével: amennyit elvesz a földtől, annyit kell visszaadnia. Pachamama ezért cserébe termést, jó időt, egészséget és jólétet adhat. Az ültetéskor a közeli hegyek saját névvel és személyiséggel rendelkező apuinak is köszönetet mondanak. Még a burgonya elültetése előtt is engedélyt kell kérni tőlük, hiszen az ember beavatkozik a természet rendjébe.

A közösség külön papa arariwát, burgonyaőrt választ, aki az egész idényben felügyeli a termést. A 2000-es évek elején Cuzco közelében, a Szent Völgyben még Burgonyapark is nyílt. Itt hivatásos papa arariwák őrzik a hagyományos termesztési módszereket és a térség biokulturális változatosságát.

Az ayni a betakarításnál is érvényesül. A föld megnyitása előtt ismét Pachamamához és az apukhoz fordulnak, ajándékot adnak és engedélyt kérnek. Az első kiásott gumót nem eszik meg, hanem hálából visszaadják a földnek.

A burgonya története 8–10 ezer éve kezdődött az Altiplanón. A növény eredetileg mérgező volt, hosszú nemesítéssel azonban az andoki népek növelték gumóinak méretét, javították ízét és csökkentették mérgező szolanintartalmát. Ugyanilyen fontos volt a tartósítás, hiszen a hegyvidéken egy rossz termés katasztrofális következményekkel járhatott.

A ma is elterjedt chuño készítésekor a burgonyát a szabadban terítik ki, lábbal kinyomják belőle a nedvességet, majd többször hagyják éjjel megfagyni és nappal az erős napsütésben felengedni. Az így kapott termék évekig eltartható, és tartalmas levesek alapanyaga lehet. Az inkák állami raktárakban több évre elegendő burgonyát halmoztak fel, majd innen látták el élelemmel a birodalmat.

Az Andokban több mint négyezer burgonyafajta ismert, többségüket Peruban és Bolíviában termesztik. Ezek összefoglaló neve papa nativa, vagyis „őshonos burgonya”. Lehetnek lilák, vörösek, sárgák vagy kékek, és ízük is eltérő. Sok fajta költői kecsua nevet visel: a Qeqorani „bíbor bőrt”, a Puka Sonqo „vörös szívet”, a Yuraq Llimpi „fehér deret” jelent.

A növényt költők is megénekelték. A perui Hugo Carrillo Cavero élőlényként, gyengéd, szép és csodálatra méltó lényként szól hozzá, amely képes elűzni az éhséget és reményt adni. A hétköznapi spanyolban és kecsuában is sok burgonyás fordulat él: a kecsua papapi, szó szerint „burgonyában”, természetbeni fizetést jelent; a donde las papas queman, „ahol ég a krumpli”, nehéz, kritikus helyzetet ír le; a papa frita, „sült krumpli” pedig naiv, együgyű embert jelöl.

## 5. Poncho – poncsó

A farmer és a póló az Andokban is hétköznapi viseletté vált, de a hagyományos öltözet számos darabját nemcsak ünnepeken hordják. A férfiak egyik legismertebb ruhája a poncsó: egy nagy, fejnyílással ellátott szövetdarab, amely egyszerű és célszerű. Alpaka- vagy lámagyapjúból készül, ezért véd a hegyi széltől és hidegtől.

Színei és mintái az ember származásáról, közösségéről, foglalkozásáról és családi állapotáról is árulkodhatnak. Valóságos szőtt nyelv, bár a jelek értelme vidékenként változik. A cikkcakk jelenthet villámot, hegyi folyót vagy gerincet, a rombusz hegycsúcsot és annak apuját. Gyakran jelenik meg kondor, alpaka, puma vagy kígyó. Az egyik legfontosabb és legáltalánosabb motívum a chakana, az andoki kereszt, amely az égi, földi és szellemi világ egységét jelképezi.

Sok férfi chullót, hosszú fülvédős kötött sapkát visel, amely szorosan fedi a fejet. Élénk színeibe és geometrikus mintáiba szintén a viselőjéről szóló információt kódolnak.

A nőket messziről felismerhetővé teszi a pollera, a bő, többrétegű, csipkével és hímzéssel díszített szoknya. A gyarmati korban megjelent ruhadarab azóta alig változott. Vállukon kecsua nevén llikllát, mellükön megkötött kendőt viselnek. A hímzés, rojt és bojt mellett ennek fő értéke a használhatóság: a kilométereket gyalogló nők élelmiszertől a gyermekig mindent ebben szállítanak. Nem véletlenül nevezik „az élet kendőjének”. Mintája a viselő származási helyét is jelezheti.

A hagyományosan öltözködő, főként ajmara és kecsua nőket gyakran cholitasnak nevezik. A chola egykor sértő szó volt az alacsony társadalmi helyzetű őslakos nőkre, ma azonban büszkén vállalt, a hagyományhoz kötődő elnevezéssé vált.

2015-ben több ajmara nő, akik addig ételt főztek a hegyi turistáknak és csomagjaikat vitték, úgy döntött, maga is hegymászó lesz. Pollerában és llikllában jutottak fel a Huayna Potosí csúcsára, és Cholitas Escaladorasnak, hegymászó cholitáknak nevezték el magukat. Később más hegyeket, köztük Amerika legmagasabb csúcsát, az Aconcaguát is megmászták. Fellépésük egyszerre kérdőjelezte meg a nemi és kulturális sztereotípiákat; nyomukban cholita gördeszkások és birkózók is megjelentek.

## 6. Pushka – orsó

A textilkészítés a Középső-Andokban egyszerre mesterség, művészet és jelképes nyelv. A Chavín-, Moche- és Wari-kultúra régészeti leletei szerint a helyi hagyomány több ezer éves, és történetileg a nők munkájának számított. A partvidéken termesztett, a hegyekbe szállított gyapotból, valamint láma- és alpakagyapjúból szőttek.

A 20. század közepére a globalizáció, a falvak elnéptelenedése és a műszálak terjedése miatt a hagyomány veszélybe került. Fokozatos újjáéledése csak a 21. század elején indult meg. A Középső-Andokban, különösen Cuzco turisták járta környékén textilközpontok nyíltak, ahol a nők újratanulják a régi technikákat, és a látogatóknak is bemutatják azokat.

Maguk gyűjtik és mossák az alpaka- és juhgyapjút, kézzel fonják a szálakat, a festékeket pedig növényekből, virágokból, mohából, sőt rovarokból állítják elő. A természetes festék használata nemcsak visszatérés a hagyományhoz, hanem tiszteletadás Pachamamának is, aki minden szükséges anyagot megad az embernek.

Az orsó, kecsuául pushka, szinte egész nap a kezükben van: munka, beszélgetés és idegenvezetés közben is fonnak. Az eszköz a nők nehéz, megszakítás nélküli munkájának jelképévé vált.

A textilközpontok a mai őslakos közösségekben társadalmi szerepet is betöltenek. Munkát és szerény, de fontos gazdasági függetlenséget adnak a nőknek. Saját keresethez jutnak, angolul tanulnak, turistákkal beszélnek, szakmai közösséget építenek, és nagyobb beleszólást szereznek a helyi ügyekbe – olyan lehetőségeket, amelyekkel anyáik még nem rendelkeztek.

## 7. Cóndor – kondor

Az andoki világkép szerint a világ több, egymással összefüggő pachából áll. Legalul található az Ukhu Pacha, a „belső világ”: a hegyek mélye, a vulkánok, barlangok és sziklahasadékok tartoznak hozzá. Fölötte van a Kay Pacha, „ez a világ”, vagyis az ember földi tere, ahol Pachamamával és ajándékaival – növényekkel, vízzel, állatokkal, élelemmel és hegyekkel – találkozik. A legfelső a Hanan vagy Hanaq Pacha, a „felső világ”, amely az éghez, a Naphoz, Holdhoz, csillagokhoz, szélhez és mennydörgéshez kapcsolódik.

A spanyol térítők ezt a hármas rendszert könnyen felhasználhatták a keresztény üdvösség, bűn és büntetés magyarázatára. Az Ukhu Pacha fokozatosan a pokol megfelelőjévé vált, a földi világot a gonosszal vívott küzdelem helyeként, a Hanan Pachát keresztény mennyországként kezdték értelmezni. Eredetileg azonban az andoki népek nem azonosították a fentet a jóval, a lentet pedig a rosszal. Az Ukhu Pacha nem a halál és a szenvedés tere volt, hanem az alapvető természeti folyamatok születési helye: innen csíráznak ki a magok, innen törnek fel a források, itt kezdődik az élet állandó megújulása.

A három világ között nincs éles határ. A halottak az alsó világba kerülnek, a növények magjai onnan emelkednek a felszínre, a villám, a szivárvány és az eső pedig a felső és a középső világot köti össze. A hegycsúcsok az ég és a föld legfontosabb találkozási pontjai, ezért a legjelentősebb áldozatokat ott mutatták be. A világok közötti viszonyt az ayni, a kölcsönösség szabályozza: a Kay Pachában élőknek rítusokkal kell köszönetet mondaniuk a felső és alsó világnak. Minden emberi tett erősíti vagy megbontja az egyensúlyt.

Mindhárom világot egy-egy állat jelképezi. Az alsó világé a kígyó, amely a megújulás, az élet és halál körforgása, a nemzedékváltás és az ősök bölcsességének szimbóluma. Hullámvonalas kígyóábrázolások számos inka templomon és épületen láthatók.

A középső világ állata a puma, amely az inkák számára az erőt, a bölcsességet, a fizikai hatalmat és az ügyességet testesítette meg. A kutatók szerint Cuzco alaprajza egy, a várost védelmező puma alakját követte. Sacsayhuamán erődje adta a fejet és a fogakat, két folyó rajzolta ki a hátat és a lábakat, a birodalom négy fő útjának kiindulópontja, a központi Huacaypata tér – a mai Plaza de Armas – az állat hasában feküdt. A faroknál állt a főtemplom, a legenda szerint teljesen arannyal borított Coricancha. Az inka előkelők a puma körvonalain belül éltek, a közemberek csak azon kívül telepedhettek le.

A felső világ ura a kondor. A világ legnagyobb ragadozó madarának szárnyfesztávolsága eléri a három métert. Venezuelától a Tűzföldig repül az Andok felett, dögökkel és legyengült állatokkal táplálkozik. Az inkák úgy hitték, kapcsolatba léphet az istenek világával, és azok követeként járhat el. Machu Picchuban ma is áll a Kondor temploma: a természetes sziklaalakzat a madár szárnyait formázza, az alatta fekvő oltárkőbe pedig a fejét vésték.

A kondor egyben a szabadság és a spanyol gyarmatosítással szembeni őslakos ellenállás jelképe. Kolumbia, Ecuador, Bolívia és Chile címerén is szerepel. Július 29-én, Peru függetlenségének napján Apurímac régió több falujában rendezik meg a Yawar Fiestát, vagyis a „Vér ünnepét”. A kecsua yawar „vért”, a spanyol fiesta „ünnepet” jelent.

A gyarmati korban kialakult szertartáson a hegyekben befogott kondort kötelekkel egy bika hátára erősítik, majd az állatokat az arénába engedik. Szabadulás közben a kondor karmával és csőrével megsebesíti a bikát. A madár az Andok őslakos népeit, a bika a spanyolokat és a gyarmatosítókat jelképezi. Nem cél a bika megölése: az a fontos, hogy a kondor megsebezze, és ezzel szimbolikusan megmutassa az andoki kultúra győzelmét a gyarmati örökség fölött. A szokás az utóbbi években egyre több vitát vált ki az állatokkal szembeni kegyetlenség miatt, különösen a kondorállomány gyors csökkenése idején.

## 8. Wiphala – zászló

Bolívia 2009 februárjában elfogadott új alkotmánya alapjaiban alakította át az ország politikai berendezkedését. Az állam hivatalos neve Bolíviai Többnemzetiségű Állam lett. Az őslakos népek autonómiát kaptak, a legnagyobb közösségek, köztük a kecsuák és az ajmarák pedig önkormányzati lehetőséget és saját ügyeik intézésének jogát. A spanyol mellett további 36 őslakos nyelv kapott hivatalos státuszt, köztük a legelterjedtebb kecsua és ajmara. Mindez az ország soknemzetiségű és multikulturális jellegének elismerését szolgálta.

Az új korszak egyik leglátványosabb jelképe a wiphala hivatalossá tétele volt. A 2009-es alkotmány a hagyományos bolíviai trikolórral egyenrangú, az ország kulturális sokszínűségét kifejező zászlóként ismerte el. Neve az egyik magyarázat szerint az ajmara wipha diadalkiáltásból és a „szélben lobogtatni” jelentésű laphaqiyaña igéhez kapcsolódó tőből ered. A zászló 49 színes négyzetből áll.

Eredete azonban vitatott. Az egyik nézet szerint ősi indián jelképről van szó. A régészek a spanyol hódítás előtti időkből is találtak sokszínű sakktáblamintás tárgyakat. A 7–11. században virágzó Tiwanaku-kultúrából fennmaradt egy szertartási edény és több textiltöredék, amelyek mintája emlékeztet a mai wiphalára. A legtöbb kutató szerint azonban a sakktáblaminta csak egyike volt a sok andoki díszítőmotívumnak, és kevés olyan lelet ismert, amelyet egyértelműen a zászlóhoz lehetne kötni.

Mások gyarmati eredetet feltételeznek. Két 17–18. századi festményen spanyol kori ruhát és fegyvert viselő arkebúzos angyalok láthatók, kezükben a mai wiphalához a tiwanakui mintáknál jobban hasonlító, sokszínű lobogókkal.

Egy harmadik értelmezés szerint maga a zászló egészen új. A 21. század előtt alig van bizonyíték arra, hogy indián közösségek zászlóként használták volna. Az 1952-es nemzeti forradalomban – amely után földet kaptak a gazdák, államosították a bányákat, és az őslakosok választójoghoz jutottak – a felkelők nem használták a wiphalát vagy hasonló jelképet. Fausto Reinaga, a 20. század egyik legjelentősebb bolíviai, őslakos származású gondolkodója és politikusa sem említi írásaiban. Lehetséges tehát, hogy mai formáját baloldali paraszt- és őslakos mozgalmak alkották meg az 1990-es évek végén vagy a 2000-es évek elején, hagyományos andoki motívumokra támaszkodva.

Bárhonnan származzon is, a wiphala szilárdan beépült Bolívia közéletébe. Önállóan és a trikolór mellett is megjelenik állami ünnepségeken, a La Paz-i Murillo téren, városházákon, bíróságokon, az orurói karneválon és múzeumokban. Az Altiplano őslakos ünnepein, andoki esküvőkön, gyermek születésekor, keresztelőkön és az aylluk, vagyis helyi közösségek temetésein is felvonják.

Kecsua és ajmara közösségek Peruban, Ecuadorban, Chilében és Argentínában is használják, de sehol nincs olyan magas hivatalos rangja, mint Bolíviában. Ezért minden ellene irányuló cselekedet erős társadalmi reakciót vált ki. A 2019-es politikai válságban, amely Evo Morales elnök lemondásával ért véget, tüntetők tépték le és égették el a zászlót, rendőrök pedig látványosan eltávolították egyenruhájukról. 2025 végén és 2026 elején, az újabb gazdasági és politikai válság idején ismét a társadalmi konfliktusok részévé váltak a wiphala elleni támadások. A zászló körüli vita így továbbra is arról szól, milyen helyet foglaljanak el az őslakos népek a mai Bolíviában.

## 9. Q’eswachaka – függő kötélhíd

Cuzcótól mintegy száz kilométerre délkeletre, a magas hegyek és a zord puna vidékén fekszik Quehue apró körzete. Néhány faluból áll; lakói nagycsaládokban, vályogból, kőből és szalmából épült, ichufűvel fedett házakban élnek. Az ichu egyike a puna kevés bőségesen termő növényének. Lámák, alpakák és szarvasmarhák takarmánya, de kötél, tetőfedés, tűzgyújtás és sajtformák készítésére is használják.

Quehuét az Apurímac, a Középső-Andok egyik legnagyobb folyója osztja ketté. A vízesésekkel és zuhatagokkal teli, erős sodrású folyó júniusban csendesedik le, és ekkor a helyiek újjáépítik a fölötte átívelő függőhidat.

A hagyomány az inka korból ered. Quehuén át vezetett a Qhapaq Ñan egyik útja, a folyó két partját pedig pillérek nélkül emelt híd kötötte össze. Alapját a szurdok fölött kifeszített, vastag fűkötelek adták. Kecsua neve q’eswachaka: a q’eswa jelentése „kötél”, a chaka szóé „híd”. Bár ma alig száz méterre modern közúti híd áll, a lakók minden évben lebontják a régi függőhidat és újat építenek.

A munkát az úgynevezett hídépítő irányítja; tisztsége apáról fiúra öröklődik. A hivatalos kezdés napján a környező falvak mintegy ezer lakója gyűlik össze. A többség teherautóval érkezik, de vannak, akik egész nap gyalogolnak a hegyi utakon. A városokból is hazatérnek a gyermekek és unokák, hogy részt vegyenek a közös munkában. Az építés előtt a hídépítő engedélyt kér az aputól, mert az ember csak a magasabb erők jóváhagyásával avatkozhat be a dolgok rendjébe.

Az előkészület korábban kezdődik. Levágják az ichut, a földön teljesen kiszárítják, majd kővel ütögetik, hogy hajlékonyabbá váljon. Ezután vékony köteleket sodornak belőle. Minden családnak körülbelül hetven méternyi kötelet kell hoznia, az építéshez felhasznált teljes mennyiség pedig eléri a 25 kilométert. A vékony kötelekből vastag kábeleket fonnak. Kettő tartja a járófelületet, kettő korlátként szolgál, közöttük pedig vékonyabb kötelekből hálót alakítanak ki. A folyó két oldalán dolgozóknak pontosan össze kell hangolniuk a kötelek átdobását, kifeszítését és rögzítését.

A munkát végig rítusok kísérik. Az őslakos pap, a paqo tüzet gyújt, amelybe füvet, kokalevelet és ételdarabokat vet az isteneknek. Arra kéri őket, fogadják el az ajándékot, és segítsék sikerre a munkát. Más fontos andoki eseményekhez hasonlóan juhot is áldoznak.

A nők nem mennek le a folyóhoz, mert a hiedelem szerint jelenlétük bajt hozhatna az új hídra. Fent maradnak a hegyoldalban, kötelet fonnak, rituális dalokat énekelnek és táncolnak.

A háromnapos építkezés csak a teljes környék összehangolt munkájával lehetséges. Ez az ayllu, a közösség javára önkéntesen és fizetség nélkül végzett munka.

## 10. Pachamanca – étel és földbe vájt kemence

Peruban 2015 óta február első vasárnapján tartják a pachamanca nemzeti napját. A név egyszerre jelöli a fogást és az elkészítés módját. Kecsuául „földedényt” jelent – pacha: „föld”, manka: „edény” –, ajmarául pedig „földi ételt” – pacha: „föld”, manq’a: „étel”. Az ennivaló valóban a talajban, természetes kemencében készül.

A hagyomány mintegy nyolcezer éves. Létezését a Wari-kultúra időszakából, Kr. u. 500 és 1100 közötti időből régészeti bizonyítékok is igazolják. A pachamanca készítése akkor a föld termékenységét szolgáló rítusok része volt. Az ünnepet eredetileg betakarításkor tartották, hálából a föld ajándékaiért. A perui kormány sem véletlenül tette februárra a nemzeti napot: ekkor jelenik meg az első termés.

Először gödröt ásnak, és az aljára tűzben vagy kemencében felforrósított köveket helyeznek. Erre kerülnek a hozzávalók. A pácolt hús lehet marha, sertés, juh, csirke vagy tengerimalac; andoki huacatay fűszerrel és csípős paprikával ízesítik. Ezután egész burgonyát, kukoricát, édesburgonyát, babot, valamint helyi gumókat, ullucót és ukkut tesznek rá. Újabb réteg forró kő következik, majd illatos növények, szövet, ismét izzó kövek, végül föld. Olykor keresztet és virágokat is tesznek az étel mellé, a keresztény és andoki hiedelmek összefonódásának jeleként. A kis földhalom belsejében az étel több órán át párolódik.

Pachamancát szinte lehetetlen egyedül készíteni, ráadásul túlságosan sok étel lesz belőle. Peruban azt mondják, megosztásra teremtették. Nagy ünnepek fogása, amelynek elkészítése összehozza a családot és a közösséget. Az andoki kölcsönösség ebben is megjelenik: az ember előbb elveszi a termést a földtől, majd a legjavát visszaadja neki, végül ismét kiemeli. Pachamama hálaadó rítusa ez, amelyben a legjobb termények a föld áldásáért adott ajándékká válnak.

A pachamanca Peru számos hegyvidéki régiójában megkóstolható, helyi változatokban. Ayacuchóban például kövek helyett téglát használnak, Cuzcóban pedig alpakahúst sütnek. Ma már a perui csúcsgasztronómiára szakosodott előkelő éttermekben is rendelhető.

## 11. Totora – nád

Peru és Bolívia határán terül el a száraz Altiplano. Ma már csak néhány nagyobb vízfelület maradt rajta, közülük a legismertebb a Titicaca-tó, amelybe a környező hegyek vizeinek nagy része ömlik. Egykor hatalmas tórendszer borította a területet, de az éghajlat változásával fokozatosan sekélyebbé vált.

Körülbelül százezer éve az őstó két részre szakadt. Északi részéből idővel kialakult a Titicaca, délen pedig a Minchin-tó, amelynek mára alig maradt nyoma. A Titicacától délre a 2010-es évekig még létezett a magashegyi Poopó-tó, de 2016-ra sivatagos síksággá változott. Az egykori tórendszer további maradványai ma sós síkságok.

E tavak körül jöttek létre az Altiplano ősi Chiripa- és Pukara-kultúrái. A 7–11. század között itt virágzott Tiwanaku nagy hatalmú kultúrája, amely monumentális megalitikus építményeket hagyott hátra. A civilizáció 1000 körül hirtelen hanyatlásnak indult. A leggyakrabban említett ok a tartós szárazság és a térség életét fenntartó Titicaca vízszintjének csökkenése.

Amikor a 15. században megérkeztek az inkák, Tiwanaku nagyvárosa már évszázadok óta romokban állt. Egyes helyi törzsek el akarták kerülni az összecsapást, ezért a tóra költöztek. Eleinte csónakokban éltek, így veszély esetén gyorsan más területre húzódhattak. Később megtanultak egész úszó szigeteket építeni. Így alakultak ki az uruk közösségei, amelyek ma is a Titicaca-tavon és az Altiplano más vidékein élnek.

Idővel a parton állatokat kezdtek tenyészteni, és kereskedtek a környék ajmara lakóival. A kapcsolatok kultúrájukat és nyelvüket is megváltoztatták: saját uru nyelvük eltűnt, helyét az ajmara vette át, amelyet ma a nép többsége beszél.

Valószínűleg az „uru” eredetileg alacsony társadalmi helyzetű emberekre használt, megvető elnevezés volt, hiszen a nép sokáig elkülönülten és rejtőzködve élt. Saját nevük qot zoñi, vagyis „a tó emberei”. Ma mindössze mintegy ötezren vannak, jóval kevesebben, mint a kecsuák vagy az ajmarák.

A Titicaca perui, nyugati partján fekvő településeik kedvelt turisztikai célpontok. Különleges életmódjuk alapja a totora, a nádra emlékeztető növény. Levegővel telt száraiból egész úszó platformokat építenek, amelyeken élni is lehet.

A sziget alapjához először totoragyökereket gyűjtenek. Ezekről le kell tisztítani a földet, különben a platform elsüllyedne. A gyökéralapra sok réteg szárított szár kerül, míg körülbelül három méter vastag úszó sziget jön létre. Hogy ne sodródjon a tó közepére, kötelekkel a tófenékbe vert eukaliptuszkarókhoz rögzítik.

A legtöbb sziget ma Punótól néhány kilométerre található; számuk 80 és 100 között van. Egy-egy sziget viszonylag kicsi, körülbelül ezer négyzetméteres, elkészítése mégis nagyjából egy évig tart, és több család nehéz munkáját igényli. Az épületek is totorából készülnek. Egy szigeten rendszerint öt-hét család él, ezért több ház áll rajta. Mindegyik egyetlen helyiségből áll, falát, tetejét és bútorait egyaránt nádból készítik.

Az úszó sziget állandó gondozásra szorul. Alsó rétegei fokozatosan elrohadnak, ezért felülről rendszeresen új nádat kell ráteríteni. Az esős évszakban ezt körülbelül hetente, a száraz időszakban havonta végzik el. A házak olyan faszerkezeteken állnak, amelyeket meg lehet emelni és odébb lehet vinni, hogy alattuk kijavíthassák a megsüllyedt részeket. Egy sziget átlagosan 30–50 évig használható, utána szétszedik, a családok pedig újra költöznek.

A szigetek között szintén nádból készült, kenu alakú csónakokkal járnak. Felhajló orrukat és farukat gyakran pumafej díszíti. Ma már napelemeket is telepítenek, így a lakók naponta néhány órán át elektromos áramot használhatnak.

A Titicaca-tavi uruk ma elsősorban a turizmusból élnek, a délebbi közösségek helyzete azonban sokkal súlyosabb. Az uru-chipaya nép a Coipasa-tóba ömlő Lauca folyó mentén, az uru-muratók a Titicacától mintegy négyszáz kilométerre délre fekvő Poopó-tó környékén telepedtek le. Egykor halászatból és más vízi erőforrásokból éltek, de mára mindkét tó csaknem eltűnt. Az esős évszakban vékony vízréteg borítja medrüket, majd hamarosan kiszáradt föld – a Poopó esetében – vagy sós síkság – a Coipasánál – marad utána.

A folyamat a 21. században felgyorsult. Két fő oka a globális éghajlatváltozás és a szennyezés. A Középső-Andokban számos bányából termelik ki a világgazdaság számára értékes nyersanyagokat, a szennyvíz pedig szennyezetten kerül a környezetbe. A túlélésért az emberek mély kutakat ásnak, de ezek vize sem biztonságos. Miközben az uruk igyekeznek megőrizni hagyományos életmódjukat, víz és totora helyett egyre inkább csak kiszáradt föld és sós síkság marad körülöttük.