1604. október 9-én Európa és Ázsia lakói, sőt az Újvilágban élő misszionáriusok is rendkívüli égi jelenségre lettek figyelmesek. A Kígyótartó csillagképben új csillag jelent meg: eleinte halvány volt, majd egyre fényesebbé vált, végül a Jupitert is túlragyogta. Még nappal is látni lehetett.

A városokban imádkoztak, az asztrológusok horoszkópokat készítettek, a tudósok pedig vitatkoztak. Sokan égi üzenetet véltek felfedezni a jelenségben. Johannes Kepler azonban nem előjelet látott benne, hanem lehetőséget arra, hogy többet tudjon meg a világegyetem működéséről.

## Amikor az eget még változatlannak hitték

Kepler olyan korban élt, amikor a Föld éppen kezdte elveszíteni kitüntetett helyét a világegyetemről alkotott képben. Kopernikusz heliocentrikus rendszere már fél évszázada ismert volt, sokan mégis eretnekségnek tartották. Az égboltot tökéletesnek és változatlannak gondolták, szemben az emberek „bűnös” világával.

Az új csillag felragyogása éppen ezt a meggyőződést rendítette meg. Ha az állandónak hitt égi szférákon megjelenhet valami új, akkor a kozmosz sem lehet változatlan. A jelenség komoly csapást mért az arisztotelészi világképre, Kepler pedig felismerte ennek jelentőségét.

## A bolygómozgás törvényeinek megalkotója

A csillagászat későbbi megújítója 1571-ben született egy szegény német családban. Beteges gyerekként sokat nézte az eget: először csodálattal, később pedig azért, mert meg akarta érteni a működését.

Teológiát tanult, de egyre inkább a matematika ragadta magával. A tübingeni egyetemen tanára, Michael Mästlin ismertette meg Kopernikusz heliocentrikus elképzelésével. Az elmélet mély benyomást tett Keplerre, és egész további pályáját meghatározta.

Néhány évvel később Prágába került Tycho Brahe mellé, akinek csillagászati megfigyelései minden korábbinál pontosabbak voltak. Brahe halála után Kepler II. Rudolf császár udvari csillagásza lett. Prágában látta meg az 1604-es szupernóvát, és ott kezdte rendszeresen megfigyelni.

A felvillanás számára nem pusztán látványos égi esemény volt: a káosz mögött rejlő harmónia jelképét látta benne. Később azt írta, hogy a világegyetemben minden a számnak és a formának engedelmeskedik. Ebből a meggyőződésből született meg a bolygómozgás három Kepler-törvénye, amely megalapozta az égi mechanikát.

## Egy csillag pusztulása

Ma már tudjuk, hogy az SN 1604 nem csoda, hanem fizikai folyamat eredménye volt. Egy fehér törpe – vagyis üzemanyagát felélt, kis méretű csillag – anyagot vont el kísérőcsillagától, amíg el nem érte a határtömeget. Ezután termonukleáris reakció indult meg a belsejében, és néhány másodperc alatt az egész csillag felrobbant. A felszabaduló energia több milliárd Nap energiájával volt összemérhető.

A robbanás fénye húszezer évig haladt a Föld felé. Mire ideért, az emberiség éppen csak kezdte elfogadni, hogy bolygónk a Nap körül kering. A szupernóva így nemcsak az eget világította be, hanem egy korszak gondolkodását is.

Kepler 1604 októberétől 1606 márciusáig figyelte a jelenséget, és gondosan feljegyezte fényességének minden változását. A távcső létezéséről még nem tudott – Galilei csak négy évvel később fordította saját műszerét a csillagok felé –, optikai segédeszköz nélkül is olyan következtetésekre jutott, amelyek évszázadok múltán is helytállónak bizonyultak.

## A robbanás nyoma négyszáz évvel később

Kepler csillagának maradványát ma a Hubble, a Spitzer és a Chandra űrtávcsővel vizsgálják. A felvételeken forró plazmafelhő látható: kicsiny, de hatalmas energiájú köd, amely másodpercenként több ezer kilométeres sebességgel tágul.

A röntgenmegfigyelések megmutatják a robbanás során keletkezett elemek – köztük a vas, a nikkel és a szilícium – eloszlását. Az ilyen csillagok olyan anyaggal gazdagítják a galaxist, amelyből később új világok és élőlények alakulhatnak ki. Ebben az értelemben minden földi anyag ősi szupernóvák porából származik.

## Miért nem láttunk azóta hasonló „új csillagot”?

Az elmúlt négy évszázadban több szupernóva is felrobbant a Tejútrendszerben, de egyik eseményt sem figyelte meg ember közvetlenül. Ennek egyszerű oka a por: a csillagközi felhők elnyelik a látható fényt, különösen a galaktikus korongban, ahol a legtöbb ilyen robbanás történik.

A csillagászok megtalálták a körülbelül 1680-ban felrobbant Cassiopeia A, valamint az 1868 táján keletkezett G1.9+0.3 maradványát, ám mindkettőt gáz- és porfelhők rejtették el. Ha az SN 1604 valamivel mélyebben helyezkedett volna el a galaxisban, talán Kepler sem látta volna.

## Kepler öröksége

A Kepler-szupernóva volt az utolsó, szabad szemmel látható szupernóva, és az első, amelyet tudományos módszerrel figyeltek meg. Megmutatta, hogy az ég változik, ezért meg is ismerhető. Kepler munkája hozzájárult annak a határvonalnak a meghúzásához, amely a középkori asztrológiát elválasztja a modern tudománytól.

Az SN 1604-hez hasonló Ia típusú szupernóvákat ma „standard gyertyaként” használják a kozmológiában. Segítségükkel mérik a távoli galaxisok távolságát, vizsgálják a világegyetem tágulásának ütemét, és keresik a sötét energia nyomait.

Ha napjainkban történne hasonló robbanás, fényét nemcsak távcsövek észlelnék, hanem neutrínódetektorok és gravitációshullám-antennák is. A 17. század elején azonban egyetlen ember kitartó megfigyelése is elég volt ahhoz, hogy egy új tudomány születését jelezze.