1940 januárjában egy különleges jármű érkezett az Antarktisz partjaihoz. Az Antarctic Snow Cruiser nagyjából olyan hosszú volt, mint egy vasúti kocsi, négy, egyenként mintegy három méter átmérőjű keréken haladt, lakóteret és laboratóriumot rejtett, a tetején pedig egy könnyű repülőgépet szállított. A tervek szerint személyzete hónapokig élhetett volna benne, miközben több ezer kilométeren át kutatja a kontinenst.

A kirakodás után azonban az óriási kerekek belesüllyedtek a hóba, és egy helyben forogtak. A kudarcot nem pusztán a csaknem sima abroncsok okozták: a tervezők alapvetően túlbecsülték, mekkora terhelést bír el az antarktiszi felszín.

Az önjáró kutatóbázis terve

Az ötlet Thomas Poulter amerikai kutatótól származott, aki az 1930-as években részt vett Richard Byrd második antarktiszi expedíciójában. A hagyományos vontatók kevés rakományt vihettek magukkal, ezért nem távolodhattak el hosszú időre a bázistól. Poulter olyan önellátó gépet képzelt el, amely egyszerre szolgál járműként, lakóhelyként, műhelyként és laboratóriumként.

A Snow Cruisert az Egyesült Államok 1939 és 1941 között zajló antarktiszi expedíciójára készítették. Feladata az lett volna, hogy kutatókat vigyen feltáratlan területekre, átkeljen a jégrepedéseken, és utánpótlás nélkül több ezer kilométert tegyen meg.

A belső térben vezetőállás, hálóhelyek, konyha, rádióállomás, fotólabor, műhely és készletraktárak kaptak helyet. A helyiségeket a motorok hűtőrendszeréből származó hulladékhő fűtötte. A tetőn szállított könnyű repülőgéppel az útvonalat derítették volna fel, illetve felvételeket készítettek volna a vidékről.

A vöröses narancssárga, hóban jól látható jármű körülbelül 17 méter hosszú és 6 méter széles volt, menetkész tömege pedig meghaladta a 30 tonnát. Négy, mintegy három méter átmérőjű gumiabroncsot kapott.

Bonyolult műszaki megoldások

A Snow Cruiser dízel-elektromos hajtású volt. Két dízelmotor generátorokat forgatott, az általuk termelt áram pedig a kerekek külön villanymotorjaihoz jutott. Így nem volt szükség hosszú kardántengelyekre, a hajtást pedig kerekenként lehetett szabályozni. A kormányozható kerekeket a karosszéria belsejébe is fel lehetett húzni, ahol a gép hője felmelegítette őket.

A futóművet széles jégrepedések leküzdésére tervezték. A jármű hosszú első túlnyúlását a hasadék fölé engedték volna, majd az első kerekeket behúzva a karosszériát a túloldali peremre támasztották volna. Ezután a kerekek váltott leengedésével és felhúzásával híd nélkül húzták volna át a gép hátsó részét.

Az abroncsok szélesek és szinte teljesen simák voltak. A tervezők attól tartottak, hogy a mély bordázat megtelik hóval, és növeli a gördülési ellenállást. A nagy átmérőnek az egyenetlenségeken kellett volna átsegítenie a járművet, az alacsony guminyomástól pedig a tömeg kedvezőbb eloszlását várták. A kerék külső mérete azonban önmagában nem árulja el, hogy az abroncs képes-e megtartani egy ilyen nehéz gépet laza talajon.

A döntő próba elmaradt

A Snow Cruisert 1939-ben, Chicagóban építették meg, nem sokkal az expedíciós hajó indulása előtt. Mély, hideg hóban nem próbálták ki: kemény burkolaton és homokdűnéken tesztelték, majd saját lábán indult Chicagóból Bostonba.

Az út igazolta, hogy a műszaki rendszerek működnek, egyúttal megmutatta, milyen nehéz irányítani a csaknem teljes útszélességet elfoglaló járművet. Ohióban a Snow Cruiser lecsúszott egy kisebb hídról, és orral egy patakba zuhant. Néhány nap múlva kiemelték, majd folytatta útját.

Az aszfalt és a homok azonban nem adott választ a legfontosabb kérdésre: hogyan viselkedik több tíz tonna súly a laza hóban? A homok a kerék alatt gyorsan tömörödik, a hókristályok viszont másként törnek össze és mozdulnak el. Indulás előtt már nem maradt idő arra, hogy ezt valós méretben is megvizsgálják.

Azonnal elsüllyedt a hóban

A North Star 1940 januárjában szállította a Snow Cruisert a Bálna-öbölbe, az amerikai Little America III bázishoz. A kirakodáshoz fából rámpát építettek. Ennek egyik eleme beszakadt a jármű súlya alatt, és az egyik kerék lezuhant, Poulternek azonban sikerült a gépet kijuttatnia a jégre.

Szinte azonnal kiderült, hogy a tervezett útvonalakat nem lehet teljesíteni. Az abroncsok csaknem egy méter mélyre süllyedtek a laza hóban, csúsztak és kipörögtek. Ahelyett, hogy előre mozdították volna a gépet, szétroncsolták az alattuk lévő felszínt, és mélyedéseket vájtak, amelyekből a több mint 30 tonnás jármű még nehezebben jutott ki.

A személyzet hóláncokkal próbálkozott, majd a tartalék kerekeket is a fő kerekek mellé szerelte, hogy növelje a felfekvő felületet. Hátramenetben a Snow Cruiser valamivel biztosabban haladt, de az átalakítások után is rendkívül lassú maradt: egyik alkalommal mintegy másfél kilométer megtételéhez körülbelül 15 órára volt szüksége.

Nem csupán a sima abroncsok okozták a bajt

Egy későbbi mérnöki elemzés szerint még teljes rakomány nélkül is körülbelül három-ötször nehezebb volt annál, amit abroncsai ezen a havon elbírtak. Vagyis önmagában egy másfajta mintázat sem oldotta volna meg a problémát. Jelentősen csökkenteni kellett volna a tömeget, növelni a talajjal érintkező felületet, vagy lánctalpat, illetve más, gyenge teherbírású felszínre tervezett hajtási megoldást alkalmazni.

A dízel-elektromos rendszer, a kerékagyba épített motorok, a lakótér és a szállított repülőgép jól illett a mozgó kutatóbázis elképzeléséhez. Csakhogy a nagy hatótávolság, a kényelem, az üzemanyagkészlet, a tudományos felszerelések és a jégrepedések leküzdésére szolgáló szerkezet mind tovább növelték a tömeget.

Közben a kerekek és a hó kölcsönhatását nem ismerték eléggé. Az óriási abroncsok ránézésre jó terepjáró képességet ígértek, ám a felszínre jutó nyomás túl nagynak bizonyult, a teljesítmény egy része pedig a hó roncsolására és tömörítésére ment el.

Mozgó laborból állandó kutatóállomás

A Snow Cruiser végül közlekedési eszközként megbukott, fűtött helyiségként viszont bevált. Állandó helyre állították, majd hóval és fával borították be a védelem érdekében. A személyzet benne lakott, felszerelését pedig szeizmikus megfigyelésekhez, a jégtakaró vizsgálatához és a kozmikus sugárzás méréséhez használta. A mozgó laboratóriumból így állandó kutatóállomás lett.

Az amerikai expedíció 1941-ben véget ért, az ország figyelme és erőforrásai pedig a háború felé fordultak. A Snow Cruiser a bázison maradt. Kutatók 1958-ban ismét megtalálták, mintegy négy méter vastag hó- és jégréteg alatt, de a hatalmas kísérleti jármű helyreállításának már nem látták értelmét.

További sorsa ismeretlen. A Little America bázisokat a Ross-selfjégre építették: ez az úszó jégtömeg lassan a tenger felé mozog, és időnként óriási jéghegyek szakadnak le róla. Később egy törésvonal haladt keresztül az egykori tábor területén. A Snow Cruiser ezért ma is a megmaradt jégtakaróban lehet, de az is lehetséges, hogy egy leszakadt jégtömbbel együtt az óceánba került.

A projekt kudarcát tehát nem lehet egyetlen rosszul megválasztott alkatrészre visszavezetni. A tervezők összetett, önellátó bázist építettek, és számos különálló mérnöki problémát megoldottak, a teljes rendszer viselkedését azonban nem tudták megfelelően kipróbálni a laza antarktiszi havon. A hatalmas tömeg, a sima abroncsok, a gyenge tapadás és az elégtelen vonóerő együtt szinte mozdulatlanná tették a több ezer kilométeres utakra szánt járművet.