1944-ben két bomba csapódott a roueni Saint-Maclou-templomba. A XV–XVI. századi késő gótikus épület boltozatának egy része beomlott, számos festett üvegablaka pedig darabokra tört. Némelyiket sikerült helyreállítani, másokat modern alkotásokkal pótoltak, néhány ablakot pedig a megmaradt töredékekből összeállított „kollázsokkal” töltöttek ki. Csúcsívek, ruharedők, trónusok talapzatai, arc- és felirattöredékek, imára kulcsolt kezek és repülő angyalok kerültek egymás mellé méretük és formájuk alapján – összefüggő üzenetet azonban már nem közvetítenek.

A teljes épségben fennmaradt középkori üvegablakok is vizuális káosznak tűnhetnek a mai néző számára. A gótikus székesegyházba lépve színes fényár veszi körül, amelyből nehéz elkülöníteni az egyes történeteket. A képek megértéséhez meg kell találni az elbeszélés elejét és végét, valamint fel kell ismerni az ablakot tagoló geometriai formák logikáját.

## Többszintes képrejtvény

A festett üvegablak valójában összetett kirakós. A szereplők és a háttér színes üvegdarabokból állnak össze, amelyeket ólomprofilok fognak össze. A legfinomabb részleteket – például az arcvonásokat vagy a ruharedőket – utólag festették az üvegre.

Az egyes jeleneteket gyakran négyzetek, körök, négylevelű formák, csillagok és más geometriai keretek határolják. Ezek nem pusztán díszítenek: elkülöníthetik a fontosabb epizódokat a mellékesebbektől, illetve a fő történetet annak képi magyarázataitól. Az üvegablakok ezért más olvasási szabályokat követnek, mint a kéziratok miniatúrasorozatai vagy a falfestmények egymás után következő jelenetei.

## Nyugati művészet, korai gyökerekkel

Míg freskókkal a keresztény világban és azon túl is díszítették a templomokat, a mozaikművészetben pedig különösen a bizánci mesterek jeleskedtek, a festett üvegablak jellegzetesen nyugati műfaj. Elsősorban a gótikához kötjük: a XII. században megjelenő mérnöki újítások hatékonyabban osztották el a boltozatok súlyát, így egyre magasabb, szélesebb és áttörtebb csúcsíves ablakok készülhettek.

A műfaj története azonban a kora középkorig nyúlik vissza. 1100 körül, amikor még a romanika uralta az építészetet, a figurális színes üvegek feltehetően már elterjedtek voltak, bár ebből az időszakból nagyon kevés maradt fenn.

Eleinte főként kolostortemplomokat díszítettek velük, később a legnagyobb ablakok a városi székesegyházak számára készültek. A székesegyház az egyházmegye főtemploma és a püspök székhelye volt, rendszerint a város legnagyobb épülete. Egyszerre testesítette meg az egyház hatalmát és a helyi közösség gazdagságát – lehetőleg úgy, hogy a szomszédos városok templomait is felülmúlja.

Idővel a történeteket elbeszélő színes ablakok egyszerű plébániatemplomokban is megjelentek. A késő középkorban vallási és világi témájú kisebb üvegmedalionok kerültek városházák és tehetős polgárok házainak ablakaiba is.

Chartres, Párizs, Bourges, Amiens, Reims, Canterbury, Augsburg és Prága székesegyházai több tucat üvegablakkal büszkélkedhettek, és mindegyik ablak jelenetek tucatjait foglalhatta magába. A chartres-i Notre-Dame őrizte meg a XII. század második feléből és a XIII. század első feléből származó legteljesebb együttest: középkori üvegfelülete meghaladja a kétezer négyzetmétert. Összehasonlításul: Alekszandr Ivanov monumentális festménye, a „Krisztus megjelenése a nép előtt” körülbelül negyven négyzetméteres.

## Valóban a „szegények Bibliája” volt?

Nagy Szent Gergely pápa – aki 590 és 604 között állt az egyház élén – az ikonrombolók bírálataival szemben azt írta, hogy a szentképek az írástudatlanok könyvei. Azoknak tanítják meg a szent történet és a keresztény tanítás alapjait, akik nem férnek hozzá közvetlenül a Bibliához és az egyházatyák műveihez.

E gondolat nyomán sokáig a középkori templomok képi programjait, köztük az üvegablakokat is a „szegények Bibliájaként”, a laikus tömegeknek szóló vizuális prédikációként értelmezték. Ez részben igaz. A hívők az Ó- és Újszövetség fontos eseményeit, szentek tetteit, valamint ereklyéikhez vagy képmásaikhoz kapcsolódó csodákat láthatták rajtuk. Az ablakok dicsőítették az alattuk lévő kápolnák ereklyéit, új szentek kultuszát terjesztették – ilyen volt például az 1170-ben II. Henrik angol király parancsára meggyilkolt Thomas Becket érsek –, és erősítették a templom szentségének élményét.

Sok kompozíció azonban annyira bonyolult volt, hogy egy középkori hívő aligha értett belőle többet papi magyarázat nélkül, mint egy mai turista idegenvezető vagy útikönyv nélkül. Ez igaz lehetett a képeket hétről hétre látó hívekre és a távolról érkező zarándokokra egyaránt.

A jelenetekhez gyakran feliratok is tartoztak: szereplők nevei, bibliai idézetek és magyarázatok, adományozói ajánlások, mesterek nevei vagy Istenhez intézett fohászaik. Ezeket nem mindig lehetett jól látni, és csak a latinul tudók érthették meg; a finom teológiai utalások megfejtéséhez pedig még ennél is nagyobb műveltség kellett. Az üvegbe foglalt könyv tehát nem feltétlenül volt hozzáférhetőbb a híveknek, mint a pergamenre írt kötet.

## A színes fény mint vallási tapasztalat

A festett üvegablak mindenekelőtt nem üzenet, hanem benyomás. A vörös, kék, zöld és ibolya üvegdarabokon átszűrődő fény drágakövekhez hasonló színfoltokkal borította be a padlót, a boltozatokat, az oltárokat, a fülkék szobrait, a kanonokok székeit és a síremlékeket.

A ragyogás a templomot a mennyei Jeruzsálemhez tette hasonlóvá. János jelenései szerint az idők végén megjelenő város falait jáspis, zafír, karneol, krizolit, ametiszt és más drágakövek díszítik, napra és holdra pedig nincs szüksége, mert Isten dicsősége világítja meg, lámpása pedig a Bárány, vagyis Krisztus.

A középkori teológusok a napfényben és az üvegablakok drágakőszerű ragyogásában a láthatatlan isteni fény jelképét látták. Ez a fény áthatja a teremtett világot, és összeköti az egyházat – valamint minden egyes templomot – a mennyel.

Suger apát, a „gótika atyja” 1122-ben lett a francia uralkodók temetkezőhelyéül szolgáló Saint-Denis apátja. VI. és VII. Lajos közeli tanácsadójaként, majd a második keresztes hadjárat idején a királyság régenseként jelentős politikai befolyással is bírt. Kezdeményezésére a XII. század közepén átépített Saint-Denis-bazilika a gótikus stílus első mintája lett. Suger számos, bonyolult allegorikus témájú üvegablakkal díszíttette az épületet, noha ezek jelentése aligha lehetett világos az egyszerű híveknek. Úgy vélte, a színes üvegen átáramló fény és a drágakövek csillogása segít a léleknek felemelkedni a valódi világosság forrásához, Krisztushoz.

A XIII. századi Pierre de Roissy, a chartres-i székesegyház kancellárja szerint az üvegképek isteni írások, mert az igaz nap, vagyis az Úr sugarait a templom belsejébe irányítják, és megvilágítják a hívek szívét.

A XIII. századi francia ablakokon – Franciaország sokáig meghatározta a gótikus építészet európai ízlését – a telített vörös és a sötétkék uralkodott. A század közepétől terjedt el a grisaille: a színtelen üvegre a szürke árnyalataival festett díszítés. A XIV. század elejétől a mesterek egyes átlátszó részleteket, például a szentek glóriáját vagy az uralkodók koronáját sárgára tudták színezni. Emiatt sok késő középkori üvegablak fehér-szürke-sárga színvilágú.

## Hol kezdődik a történet?

A legegyszerűbb ablakokon egyetlen alak, egymás mellett vagy egymás fölött álló próféták, apostolok és szentek, illetve egyetlen esemény – például Krisztus keresztre feszítése vagy egy ókeresztény vértanú kivégzése – tölti ki a rendelkezésre álló teret.

Az üvegablakokhoz ritka kivételektől eltekintve nem imádkoztak úgy, mint egyes oltárképekhez, szobrokhoz vagy freskókhoz. A portrészerűen megjelenő szent alakokat azonban valószínűleg szintén a mennyei hatalmak megszólításának eszközeként értelmezhették. Erre utalnak az olyan feliratok, mint: „Szent N., imádkozz értünk.”

Más ablakok elbeszélő jellegűek. Különálló mezőikben bibliai vagy szentéletrajzi történet bontakozik ki: Krisztus szenvedéstörténete, Tamás apostol indiai prédikációja vagy Nagy Károly hadi tettei, akinek szentté avatását ugyancsak szorgalmazták. Az epizódok azonos négyzetekben, körökben, négylevelű keretekben vagy más alakzatokban jelenhetnek meg. A történet ritmusát váltakozó formák – például négyzet, kör, majd ismét négyzet – vagy összetettebb geometriai rendszerek jelzik.

A kéziratokban is léteztek hasonló, képsorokra tagolt megoldások. A Canterbury-zsoltároskönyv lapjait kilenc, feliratokkal kísért négyzetre osztották. A Vencel-zsoltároskönyv jelenetei körökbe, félkörökbe és körnegyedekbe kerültek. Az előbbiben a teremtés és az első emberek története balról jobbra, fentről lefelé halad: a hatnapos teremtést Éva megalkotása, a bűnbeesés, a kiűzetés és a büntetés követi, majd Káin és Ábel áldozata vezeti fel az első testvérgyilkosságot. A Vencel-zsoltároskönyvben viszont oszloponként, felülről lefelé és balról jobbra következnek a jelenetek: Isten megtiltja a tiltott fa gyümölcsének elfogyasztását, az emberpár megszegi a parancsot, majd a kerub kiűzi őket; a történet Káin gyilkosságával zárul.

Az elbeszélő üvegablakokat a könyvekkel ellentétben rendszerint alulról felfelé kell olvasni. A néző a hozzá legközelebbi jelenettel kezd, majd egyre feljebb emeli tekintetét. A sorokon belül a legegyszerűbb rend balról jobbra halad. Előfordul azonban, hogy minden sorban megfordul az irány: az alsó balról jobbra, a következő jobbról balra, majd ismét balról jobbra olvasandó. Ezt a cikkcakkos rendet busztrofédonnak nevezik; a görög eredetű szó az ekével szántó ökrök forduló mozgására utal.

Néhány történet kivételesen felülről indul, rendszerint tudatos teológiai okból. A chartres-i passióablakon például a legfelső, kiinduló kép a megdicsőült Krisztus. Ez azt hangsúlyozza, hogy Isten emberré lett, „alászállt” a világba, hogy szenvedésével megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől.

Egy teljes ablakot – gyakran a mellette lévőkkel együtt – egyszerre foghatunk át tekintetünkkel, ezért szemünk tényleges útja nem feltétlenül követi a történet előírt sorrendjét. Könnyen ugrálunk alakról alakra, felismerhető szereplőről ismerős epizódra.

## Ószövetségi előképek és újszövetségi beteljesedések

Az egyszerű elbeszélő ablakoknál jóval bonyolultabbak a tipologikus kompozíciók. Ezek több történetet kapcsolnak össze, vagy más forrásokból vett jelenetekkel magyarázzák a fő cselekményt.

A tipológia a Szentírás értelmezésének olyan módszere volt, amely az Ószövetség eseményeiben, szereplőiben és tárgyaiban az Újszövetség előképeit látta. Nem pusztán kimondott próféciákról volt szó: a teológusok szerint maguk az ószövetségi események jelezték előre Isten megtestesülését és Krisztus megváltó küldetését. Az Ószövetség az Újban teljesedik be, az Újszövetség pedig feltárja az Ó valódi értelmét.

Az ószövetségi előképet típusnak, újszövetségi beteljesedését antitípusnak nevezték. Ábrahám majdnem végrehajtott áldozata, amelyet Isten végül megállított, és Izsák helyett bárányt rendelt levágni, Krisztus önkéntes keresztáldozatának előképe lett. Jónás, aki megmenekült a nagy hal gyomrából, a sírba helyezett, az alvilágba leszálló, majd feltámadó Krisztust jelezte előre. A népet a maró kígyóktól megmentő rézkígyó szintén a kereszten felemelt Megváltó előképe volt.

A tipologikus ablakok geometriája ezeket a kapcsolatokat teszi láthatóvá. A fő újszövetségi jelenet rendszerint középen található, az ószövetségi előképek pedig a szélén: kisebb körökben, félkörökben, négylevelű alakzatok külső mezőiben vagy csillagok sugaraiban. A chartres-i passióablakon például a keresztre feszítés a központi négyzetben szerepel, míg balra lent egy nagy félkörben Mózes látható a rézkígyóval. A keresztről levétel jelenete fölött Jónás imádkozik, alatta pedig egy pelikán táplálja vérével fiókáit.

A pelikán nem bibliai előkép. A középkorban úgy hitték, saját vérével eteti fiókáit, ezért a keresztény hagyomány Krisztus önként kiontott vérének jelképévé tette. Emiatt gyakran szerepelt a keresztre feszítés közelében.

## A jó szamaritánus ablaka

A chartres-i székesegyház egyik összetett üvegablaka a jó szamaritánus példázatát kapcsolja az első emberek történetéhez. Lukács evangéliuma szerint egy törvénytudó azt kérdezte Jézustól, kit kell felebarátjának tekintenie. Jézus válaszul elmondta annak az embernek a történetét, akit a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton rablók fosztottak ki és sebesítettek meg. Egy pap és egy lévita elment mellette, egy szamaritánus azonban bekötözte a sebeit, olajat és bort öntött rájuk, szamarára ültette, fogadóba vitte, majd pénzt adott a fogadósnak az ápolására.

Az ablak három nagy, egyenként öt részre tagolt négylevelű formából, valamint a közöttük elhelyezett, kisebb körökből és fél négylevelekből áll. A történet a legalsó négylevelű forma alsó mezőjében kezdődik, ahol Krisztus két farizeushoz beszél. Ezután belépünk magába a példázatba: balra az utazó elindul Jeruzsálemből, középen a rablók lesnek rá, jobbra megverik és levetkőztetik. Fölöttük a sebesült a földön fekszik, miközben a pap és a lévita érzéketlenül áll mellette. A további jelenetekben a szamaritánus fogadóba viszi, és a fogadós gondjaira bízza.

A példázat vége után látszólag váratlanul Ádám és Éva története következik: megteremtésük, bűnbeesésük és kiűzetésük az Édenből, majd Káin és Ábel története. A legfelső mezőben a szivárványon trónoló Krisztus bal kezében a teremtett világot jelképező gömböt tartja, jobbjával pedig megáldja az emberiséget.

A két történetet egy ókeresztény eredetű értelmezés fűzi össze, amelyet többek között Lyoni Iréneusz, Milánói Ambrus, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely és Beda Venerabilis is képviselt. Eszerint a kifosztott utazó a bukott emberiség, Ádám bűnös utódainak jelképe, a jó szamaritánus pedig Krisztus, aki eljött megváltani az embert az eredendő bűntől és megnyitni előtte a mennyek országába vezető utat.

A latin evangéliumszöveg egyszerűen „egy embernek” nevezi az áldozatot, az üvegablak feliratai viszont „vándorként” vagy „zarándokként” említik. A szó itt allegorikus: a Jeruzsálemből Jerikóba tartó út az Édenből kiűzött, a világban bolyongó és a sötétség erőinek kitett emberiség útja.

Ebben az értelmezésben a segítséget megtagadó pap és lévita a zsidó törvényt jelképezi, amely nem képes megmenteni az emberiséget. A fogadó az egyház, a bejáratnál kikötött négy ló pedig a négy evangélista szimbóluma.

## A részletek vezetik a szemet

Az üvegablakok megfejtéséhez nem elég a jelenetek sorrendjét felismerni. Figyelni kell a több, olykor távoli képen ismétlődő mozdulatokra, testtartásokra, tárgyakra és formákra is. Az azonos vagy hasonló részletek további kapcsolatokat teremtenek az epizódok között, és segítik az értelmezést.

Chartres-ban például a jó szamaritánus fogadója – vagyis az egyház jelképe – magas épület, vörös kapunyílással. Fölötte ugyanolyan vörös kapu előtt űzi ki a kerub Ádámot és Évát az Édenből. A templom mint a mennyország kapuja így vizuálisan azonosul a paradicsommal: Krisztus jóvátette Ádám bűnét, és ismét megnyitotta az üdvösséghez vezető utat.

A tárgyak alakja is jelentést hordozhat. A bourges-i székesegyház XIII. század eleji, úgynevezett újszövetségi ablakának központi négylevelű mezőjében Krisztus a Golgotára viszi keresztjét. Körülötte négy ószövetségi előkép látható, köztük két jelenet Ábrahámmal és Izsákkal.

Az elsőn Ábrahám késsel a kezében vezeti fiát az áldozat helyére. Izsák vállán két zöld rőzseköteg fekszik, éppen úgy keresztezve egymást, mint Krisztus vállán a kereszt gerendái. A következő jelenetben a megkötözött Izsák már az áldozati kövön fekszik, de az angyal megállítja Ábrahámot, és a közeli bozótba akadt bárányra mutat. A fiú lábai ugyanazt az X alakot formázzák, mint a kereszt és a rőzse. Ezek a részletek tovább erősítik Izsák meghiúsult feláldozása és Krisztus áldozata között azt a párhuzamot, amelyet már az ablak geometriája is kijelöl.

## Hogyan olvassuk a rózsaablakokat?

A gótika legjellegzetesebb elemei közé tartoznak a rózsaablakok: hatalmas, kör alakú nyílások, amelyekben a középpontból szimmetrikusan futnak szét a különféle szerkezetű „szirmok”. Kívülről a bonyolult kőcsipke uralkodik, belül, a templom félhomályában viszont a szerkezet háttérbe húzódik, és a kerék mezőibe foglalt színes üvegek ragyognak.

A rózsaablakokat gyakran nehezebb megfejteni, mint a függőlegeseket. Formájuk kevésbé alkalmas folyamatos történetmesélésre – bár ilyen rózsák is léteznek –, inkább fogalmi rendszereket jelenít meg: mennyei hierarchiákat az angyalok seregeivel, vagy történeti-teológiai szerkezeteket, amelyekben Krisztust az eljövetelét megjövendölő ószövetségi próféták veszik körül. Az értelmezést ezért a középpontban álló alak azonosításával érdemes kezdeni.

A chartres-i székesegyház legrégebbi, a nyugati, úgynevezett királyi kapu fölött elhelyezkedő rózsaablaka 13,5 méter átmérőjű. Témája az utolsó ítélet, így központi, 2,6 méter átmérőjű „szemében” Krisztus, a bíró trónol. Körülötte tizenkét hosszúkás sugárban angyalok és a négy evangélista jelképei láthatók: Mátéé az ember, Lukácsé a bika, Márké az oroszlán, Jánosé a sas. Mögöttük apostolok és kerubok következnek. A külső kerület tizenkét kisebb rózsája az ítélet egyes szakaszait ábrázolja: az egyetemes feltámadást, a lelkeket mérlegelő Mihály arkangyalt, valamint a bűnösök pokolba és az igazak mennybe vonulását.

Az északi rózsa Szűz Máriának és a megtestesülésnek van szentelve. Középen Mária ül a gyermek Jézussal. Körülöttük tizenkét sugárban a Szentlélek négy, galambként ábrázolt ajándéka, négy tömjénező angyal és négy kerub jelenik meg. Tizenkét négyzetben Júda királyai láthatók Dávidtól Manasséig: Krisztus – pontosabban nevelőapja, József – földi ősei. A rózsa szélén tizenkét, félkörökbe foglalt körben ószövetségi próféták sorakoznak, akik a keresztény értelmezés szerint megjövendölték Jézus eljövetelét.

A déli rózsa Istent dicsőíti mennyei fenségében, és szinte teljes képvilágát János jelenéseinek negyedik és ötödik fejezete ihlette. Középen az Úr trónol Krisztus vonásaival. Jobbjával megáldja az emberiséget, baljában áldozókelyhet tart, amelyben az egyházi tanítás szerint a bor Krisztus vérévé változik.

A központi alak körül három gyűrű húzódik. Az elsőben nyolc tömjénező angyal és az evangélisták négy, az Apokalipszisből származó jelképe szerepel. A két külső gyűrűben János jelenéseinek huszonnégy véne látható, mindegyikük edénnyel és hangszerrel – középkori hegedűvel, azaz vielle-lel, vagy hárfával – a kezében.

A rózsa alatti keskeny, lándzsaíves ablakokban ószövetségi próféták állnak, vállukon a négy evangélistával. Jeremiás Lukácsot, Ézsaiás Mátét, Ezékiel Jánost, Dániel pedig Márkot tartja. A kompozíció a XII. századi Bernard de Chartres-nak tulajdonított mondást idézi: olyanok vagyunk, mint az óriások vállán ülő törpék, akik nem jobb látásuk vagy nagyobb termetük miatt látnak messzebbre, hanem azért, mert elődeik magasba emelik őket.

A hasonlóság azonban nem teljes. A képen az evangélisták kisebbek a prófétáknál, de a teológiai üzenet nem az, hogy jelentéktelenebbek lennének. Az Ószövetség az Új alapja: a próféták megjövendölték a Messiást, ígéreteik pedig Krisztusban teljesedtek be. Ugyanakkor az evangélisták üzenete felülmúlja, és sok tekintetben hatályon kívül helyezi az ószövetségi törvényt. Olyan igazsághoz férnek hozzá, amelyet elődeik még nem láthattak.

## Az ablakok adományozói

Az üvegablakok legalján gyakran olyan alakok jelennek meg, akik nem tartoznak sem a bibliai történethez, sem a szentek életéhez. Ők a donátorok: uralkodók, nagyurak, püspökök vagy kanonokok, akik az ablakot a templomnak adományozták. A monumentális üvegkompozíciók elkészítése rendkívül költséges volt, ezért kevesen engedhették meg maguknak az ilyen ajándékot.

A donátorok olykor házastársukkal és gyermekeikkel együtt örökíttették meg magukat Krisztus, Mária vagy más mennyei pártfogó lábánál. Ezzel egyszerre fejezték ki alázatukat, kérték a szentek közbenjárását, és mutatták meg a többi hívőnek hatalmukat és gazdagságukat. A XIV. század elején Meister Eckhart német misztikus azt kifogásolta, hogy sokan nevükkel és címerükkel díszíttetik az általuk megrendelt ablakokat és oltárokat: mintha Isten jutalma mellett hiúságukat is ki akarnák elégíteni.

Chartres-ban a négy próféta alatt, akik vállukon az evangélistákat tartják, Bretagne hercege, az 1237-ben elhunyt Pierre Mauclerc, felesége, Alix de Thouars és két gyermekük látható. Mária és a gyermek Jézus központi alakja alatt a herceg címere függ, a család pedig heraldikai színekbe öltözött.

A XII. században megjelenő címereket és a lovagi tornák kultúráját a klerikusok eleinte rosszallással szemlélték. Később azonban a tulajdonos társadalmi „portréjává” váló heraldikai jelek egyre gyakrabban kerültek be az egyházi képvilágba. Néha a donátorok alakja helyett csak pajzsukat ábrázolták, sőt a szentek és maga Isten is kaphatott képzeletbeli címert. Krisztus pajzsán szenvedésének eszközei, a Szentháromságén pedig a hit pajzsa szerepelhetett: egy háromszög, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek viszonyát szemléltette.

Nemcsak uralkodók és főpapok ajándékozhattak üvegablakot, hanem meggazdagodott kézművescéhek is. Chartres-ban számos ablak alatt ácsok, kerékgyártók, szőlőművesek, borkereskedők, kovácsok, kőművesek, pékek és kádárok dolgoznak. A Mürai Szent Miklós életét elbeszélő ablak legalján fűszerkereskedő, mérleget tartó vegyeskereskedő és mozsárban orvosságot törő patikus látható.

A jó szamaritánus ablakának alján cipészek erősítik fel a talpakat, majd ugyanők adják át Istennek munkájuk gyümölcsét: azt a pompás üvegablakot, amelyen saját alakjuk is szerepel. Nem tudni biztosan, hogy valódi adományozókat látunk-e, vagy inkább az engedelmes, bőkezű laikusok eszményített képét, amelyet a székesegyház kanonokjai kívántak népszerűsíteni.

A középkori üvegablak tehát egyszerre képregényszerű elbeszélés, teológiai érvrendszer, fényből épített látvány és az adományozók társadalmi emlékműve. Megértéséhez nem elég felismerni a szereplőket: követni kell a geometriai rendet, a jelenetek irányát, az ismétlődő mozdulatokat és tárgyakat, valamint azt is, ki került a középpontba és ki az ablak legalsó szélére.