A második világháború egyik nélkülözhetetlen nyersanyaga a kaucsuk volt. A tankok lánctalpától a teherautók abroncsán át a katonai csizmákig rengeteg termék készült belőle, vagy tartalmazta valamely összetevőjét. Az addig bőségesen rendelkezésre álló anyag azonban 1941 végére hiánycikké vált a Hitler-ellenes koalíció országaiban, miután Japán megtámadta Délkelet-Ázsiát, a természetes kaucsuk egyik legfontosabb beszerzési térségét.

Az Egyesült Államok takarékossági és újrahasznosítási programmal próbálta enyhíteni a hiányt. Arra kérték az embereket, hogy adják le feldolgozásra régi gumiabroncsaikat, csizmáikat, gyereklabdáikat és más gumitárgyaikat. Azt is igyekeztek megtanítani nekik, miként gondoskodjanak a gumiból készült holmikról, hogy azok minél tovább használhatók maradjanak.

Mindez nem bizonyult elegendőnek, ezért a kutatóktól vártak megfelelő helyettesítő anyagot.

## Ígéretes anyag, amely mégsem váltotta be a reményeket

James Wright mérnök 1943-ban, a General Electric laboratóriumában bórsavat és szilikonolajat kevert össze egy kémcsőben. Az eredmény egy különös, viszkózus massza lett, amely a vizsgálatok során figyelemre méltó tulajdonságokat mutatott.

Ha leejtették, megkeményedett és visszapattant a felületről, meleg kézben viszont a közönséges guminál is jobban nyúlt. Nem penészedett, és rendkívül magas volt az olvadáspontja. Könnyen megmunkálható szintetikus kaucsuk született, ám a természetes anyagot nem tudta teljes értékűen helyettesíteni.

Wright ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy találmányában rejlik lehetőség, bár ő maga nem jött rá, mire lehetne használni. Mintákat küldött belőle a világ különböző pontjain dolgozó tudósoknak, abban bízva, hogy valaki felismeri a nyúlós anyagban rejlő lehetőségeket.

## A tudósok helyett egy reklámszakember talált rá

Hat év telt el, mire a massza megfelelő kezekbe került. A megoldást végül nem egy kutató, hanem egy marketinggel foglalkozó szakember találta meg. Peter Hodgson reklámtanácsadó 1949-ben, egy összejövetelen ismerkedett meg Ruth Fallgatter játékbolt-tulajdonossal. Együtt megvizsgálták és kipróbálták az anyagot, majd arra jutottak, hogy tojás alakú műanyag tokba kellene csomagolni, és felvenni Fallgatter rendszeresen megjelenő játékkatalógusába.

Fallgatter vállalta a kísérletet: két dollárban állapította meg az árat, és meghirdette a terméket a katalógusban. Az áttörés azonban nem jött azonnal, Hodgsonnak még ki kellett találnia, hogyan tegye vonzóvá az újdonságot. Nevet is adott neki: Silly Putty, vagyis nagyjából „bolondos gyurma” lett belőle.

Hodgson 1950 februárjában elvitte a terméket a New York-i nemzetközi játékvásárra, de a látogatók körében nem aratott sikert. Mindössze annyit sikerült elérnie, hogy a Nieman-Marcus és a Doubleday könyvesboltjaiban árusítsák.

Néhány hónappal később az egyik üzletben felfigyelt rá a The New Yorker riportere. Annyira lenyűgözte a játék, hogy cikket írt róla a magazin „Talk of the Town” rovatába; az írás 1950. augusztus 26-án jelent meg. A Silly Putty eladásai még abban az évben meredeken emelkedni kezdtek, Hodgson pedig milliomos lett.

## Először a felnőtteknek szánták

A terméket 1955-ig felnőtteknek való játékként hirdették, amely segíthet levezetni a stresszt és ellazulni egy fárasztó munkanap után. A piac azonban hamarosan megváltozott. A gyerekek is szívesen gyúrták a kézben könnyen nyújtható, alakját változtató, majd eredeti formájába visszatérő anyagot.

A marketingszakemberek felismerték a tömegpiaci lehetőséget, így a Silly Putty többé már nem kizárólag a felnőttek szórakozását szolgáló termék volt. A háborús nyersanyaghiányra választ kereső laboratóriumi kísérletből végül széles körben ismert játék született.