A mikrohullámú sütőt egy megolvadt csokoládé, a tépőzárat egy bogáncsos kutya, a szacharint pedig egy rosszul megmosott kéz indította el a világhír felé. Hét olyan találmány történetét mutatjuk be, amelyek eredetileg egészen más célú munkából vagy egy váratlan megfigyelésből születtek.

## 1. Mikrohullámú sütő

Percy Spencer, a Maine államból származó amerikai autodidakta mérnök 1945-ben került a Raytheon Technologies Corporationhöz, ahol az amerikai kormány számára fejlesztett aktív radarokat.

Egy nap észrevette, hogy a kísérleti berendezéséből származó mikrohullámok megolvasztották a zsebében lévő csokoládészeletet. Spencer felismerte, hogy a jelenségben az ellenséges repülőgépek észlelésén túl is lehet fantázia. Pattogatni való kukoricát tett a magnetroncső közelébe, amely hamarosan ropogni kezdett. Egy tojással is próbálkozott, az azonban felrobbant.

Spencer és asszisztense, Raleigh Hanson ezután fémdobozt épített, és magnetront helyezett bele. Így született meg a világ első mikrohullámú sütője, amelynek ironikusan a Speedy Weenie, vagyis „Gyors virsli” nevet adták.

A Raytheon vezetői meglátták az ötlet üzleti lehetőségét: felismerték, hogy a fogyasztói elektronika idővel jövedelmezőbb lehet a katonai megrendeléseknél. Az első készülékek csaknem akkorák voltak, mint egy gáztűzhely, folyadékhűtésük miatt rá kellett kötni őket a vízvezetékre, ezért nem váltak különösebben népszerűvé. Miután azonban megoldották a magnetron léghűtését, a találmány átütő sikert aratott. Az Egyesült Államokban 1975-re már több mikrohullámú sütőt adtak el, mint gáztűzhelyet.

## 2. Tépőzár

Georges de Mestral svájci mérnök 1941-ben kutyájával túrázott az Alpokban. Hazatérve azt látta, hogy az állat bundája tele van bogánccsal. Nem elégedett meg a tüskés termések eltávolításával: néhányat mikroszkóp alá tett, majd a szintén bogáncsos nadrágját is megvizsgálta. Ezután elhatározta, hogy olyan anyagot készít, amely ugyanilyen hatékonyan kapaszkodik más felületekbe.

Kilenc évnyi kísérletezés után figyelte meg, hogy a szintetikus szövet nejlonszálai elvágva a bogáncséhoz hasonló apró horgokat alkotnak. További egy év kellett ahhoz, hogy olyan szövőgépet tervezzen, amely automatikusan létrehozza ezeket a horgokat. Találmányát végül 1951-ben szabadalmaztatta.

A tépőzár kezdetben nem lett sikeres, mert az anyagot nem tartották vonzónak. Az 1960-as évek elején azonban de Mestralt felkérte a NASA, hogy segítsen az űrhajósok szkafandereinek fejlesztésében. Ekkor sikerült a tépőzárat nemcsak praktikussá, hanem tetszetősebbé is tennie.

Később síruhák, búvárruhák és tengerészeknek szánt öltözékek gyártói is vásárolni kezdték az anyagot. De Mestral Németországban, Svájcban, Nagy-Britanniában, Svédországban, Olaszországban, Hollandiában, Belgiumban, az Egyesült Államokban és Kanadában nyitott textilipari központokat, a találmány pedig vagyonossá tette.

Ma tépőzár található ruhákon, cipőkön, orvosi eszközökön, sőt laptopok töltőkábelein is. Mindez azzal kezdődött, hogy de Mestral kutyája 1941-ben beszaladt egy bogáncsos területre.

## 3. Szacharin

A szacharin a világ egyik legelterjedtebb mesterséges édesítőszere: szinte egyáltalán nem tartalmaz kalóriát, miközben négyszázszor édesebb a cukornál. Constantin Fahlberg német vegyész fedezte fel 1878-ban, amikor a Johns Hopkins Egyetemen kőszénkátrányt elemzett.

Egy alkalommal munka után nem mosott rendesen kezet, és otthon észrevette, hogy az ujjai édesek. Visszatért a laboratóriumba, majd sorra megkóstolta azokat a többé-kevésbé biztonságos vegyületeket, amelyekkel aznap dolgozott. Ez természetesen rendkívül rossz ötlet: a reagenseket nem szabad megízlelni.

A próbálkozás során Fahlberg rájött, hogy a benzoesav-szulfimid tette édessé a kezét. A laboratórium alapítójával, Ira Remsennel az 1880-as években több tanulmányt is közölt az anyagról. Fahlberg 1884-ben „szacharin” néven szabadalmaztatta a felfedezést, majd megkezdte az ipari gyártást, amellyel meggazdagodott.

Remsen neve nem került bele a szabadalomba, noha jelentős szerepet játszott az anyag tulajdonságainak vizsgálatában. Emiatt később keserűen úgy nyilatkozott, hogy Fahlberg gazember, és rosszul van attól, ha kettejük nevét együtt emlegetik.

A benzoesav-szulfimid sokáig nem volt különösebben népszerű. Az első világháború idején azonban a cukorhiány miatt helyettesítőként kezdték használni. A diétázók és a cukorbetegek is nagyra értékelték, mert nincs tápértéke, és nem emeli meg a vércukorszintet. Ma édességek, kekszek, fogkrémek és rágógumik készítésénél használják, illetve gyógyszereket is édesítenek vele.

## 4. Viagra

A Viagra volt a világ első merevedési zavar kezelésére szolgáló gyógyszere, ám eredetileg nem erre a célra fejlesztették. A Pfizer azért állította elő a szildenafil nevű vegyületet, mert szívbetegségek elleni gyógyszert remélt tőle.

A klinikai vizsgálatokból kiderült, hogy a szer nem gyógyítja a szívet. Volt azonban egy másik, feltűnő hatása: a tablettát kapó férfiaknál erőteljes merevedést váltott ki.

A Pfizer felismerte a lehetőséget, és további vizsgálatokat végzett. Ezúttal négyezer, merevedési zavarral élő férfin tesztelték a szert, kiváló eredménnyel. Így született meg a ma világszerte ismert Viagra.

## 5. Inzulin

1889-ben a Strasbourgi Egyetem két orvosa, Oskar Minkowski és Josef von Mering azt vizsgálta, milyen szerepet játszik a hasnyálmirigy az emésztésben. Ennek érdekében eltávolították egy kutya hasnyálmirigyét.

Néhány nappal később arra lettek figyelmesek, hogy legyek rajzanak az állat vizelete körül. Megvizsgálták a mintát, és magas cukortartalmat mutattak ki benne.

A két kutató felismerte, hogy akaratlanul cukorbeteggé tették a kutyát, és hogy a hasnyálmirigy szabályozza a vércukorszintet. Minkowski és von Mering eredményeire támaszkodva a Torontói Egyetem kutatói 1920 és 1922 között elkülönítették a hasnyálmirigy váladékát. Ezt nevezték el inzulinnak.

## 6. Érzéstelenítés

Joseph Priestley angol természettudós és vegyész 1772-ben állította elő a dinitrogén-oxidot, amelynek az akkori tudományos elképzelésekhez igazodó, bonyolult nevet adott. Ez az elnevezés a flogisztonhoz kapcsolódott: a korszak tudósai e képzeletbeli, „éghető láthatatlan gázzal” magyarázták az égést.

Priestley nem tulajdonított különösebb jelentőséget a felfedezésnek. Thomas Beddoes és James Watt azonban 1794-ben olyan készüléket épített, amellyel be lehetett lélegezni a gázt, és azt remélték, hogy így kezelhetik a tuberkulózist.

A berendezést Beddoes pincéjében helyezték el, a „gyógyító levegővel” végzett kezelések felügyeletét pedig Humphry Davy segédre bízták. Davy észrevette, hogy a dinitrogén-oxiddal kezelt tüdőbetegek feltűnően jókedvűvé válnak.

Másfajta lehetőséget látott a készülékben: az anyagot „nevetőgáznak” nevezte el, és 1799-től összejöveteleket rendezett a brit arisztokráciának, amelyeken a vendégek dinitrogén-oxidot lélegeztek be. A lordok és ladyk nevetni kezdtek, olykor pedig eufóriájukban a földön hemperegtek. Davy étert is kínált azoknak, akik ki akarták próbálni; ez ellenkező hatást váltott ki, álmosságot, nyugalmat és elrévedést okozott.

A dinitrogén-oxidot csaknem 44 éven át főként szórakozásra használták. Horace Wells fogorvos 1844. december 11-én jött rá, hogy segítségével fájdalommentesen húzhatja ki páciensei fogát. Így született meg az érzéstelenítésnek ez az alkalmazása.

## 7. Teflon

A serpenyők tapadásmentes bevonataként ismert anyagot szintén véletlenül fedezték fel. Roy Plunkett, a DuPont vegyésze 1938-ban új hűtőközeget próbált létrehozni. Kísérleteihez többek között gáz halmazállapotú tetrafluor-etilént használt.

A gázt tartalmazó palackot szárazjégbe helyezte, majd egy időre magára hagyta. Amikor visszatért, azt tapasztalta, hogy a lezárt tartályból eltűnt a gáz. Kíváncsiságból felvágta a palackot, és felfedezte, hogy a hideg, valamint a vassal való érintkezés hatására az anyag átalakult, és lerakódott az edény falán. Az új anyag hőállónak, csúszósnak és savakkal szemben közömbösnek bizonyult.

A DuPont 1941-ben szabadalmaztatta, 1945-ben pedig Teflon márkanéven jegyeztette be. Kezdetben urándúsító berendezésekben alkalmazták: a rendkívül reakcióképes urán-hexafluoridot szállító csövek szelepeit és tömítéseit vonták be vele.

Később hétköznapibb felhasználási módja is akadt. Marc Grégoire francia mérnök 1954-ben kíváncsiságból teflonnal vonta be horgászfelszerelését. Felesége, Colette azt javasolta, próbálja ki ugyanezt a serpenyőin is.

Grégoire teflon és alumínium keverékével vonta be felesége serpenyőjét, és Tefalnak nevezte el. Így jelent meg a konyhákban a tapadásmentes bevonat.