Az udvari bolondokra könnyű ártalmatlan komédiásokként gondolni, pedig akadt köztük párbajhős, diplomata, királymentő és gyilkos is. Mások pedig egészen sajátos előadással szereztek birtokot maguknak.

## 1. Párbajoztak is – és néha győztek

Az alacsony termetű Jeffrey Hudson az 1630-as években Henrietta Mária angol királyné udvari bolondja volt, ahol Lord Minimus művésznéven ismerték. A királyné nagyon kedvelte. Megjelenése mulatságosnak számított a kegyetlen korban, amikor előszeretettel gúnyolták mindazokat, akik eltértek az általánosan elfogadott külsőtől. Még a vörös hajúak is célponttá váltak, az alacsony emberek pedig különösen gyakran.

Hudson ráadásul rendkívül szellemes és gyors észjárású volt, emellett komoly színészi tehetséggel rendelkezett: színdarabokban és álarcos mulatságokon is fellépett. Egyik különleges mutatványában páncélt öltött, majd az ünnepségeken egy hatalmas tortából ugrott elő a királyné előtt. Ma is akadnak hasonló produkciók, igaz, páncél helyett inkább csillogó fürdőruhában adják elő őket.

Hudson kifogástalan modorú volt, tudott lovagolni, és még a gárda kapitányává is kinevezték. Alacsony termete miatt azonban folyamatosan gúnyolták, mígnem egyszer elfogyott a türelme.

1644-ben egy udvari nemes, az első Crofts báró fivére megsértette. Hudson úgy vélte, csorba esett tiszti becsületén, ezért párbajra hívta. Crofts elfogadta a kihívást, de egy hatalmas beöntőfecskendővel érkezett, és vízipisztolyként használva lelocsolta vele ellenfelét.

Hudson nem értékelte a tréfát. Elővette kovás pisztolyát, és megmutatta, hogy a lovasságnál megtanították lőni: fejbe találta és megölte Croftst.

Halálbüntetés fenyegette, de Henrietta Mária közbenjárt érte, így a 25 éves párbajozót csak száműzték a királyi udvarból. A lefokozott kapitány ezután útra kelt. Hajóját berber kalózok foglalták el, ő pedig a következő 25 évet rabszolgaságban töltötte Algírban és Tuniszban. Csak 1669-ben váltották ki, ekkor térhetett haza Angliába.

## 2. Kínában egy bolond tudós és miniszterelnök is lehetett

Az ókori Kínában élt egy Tungfang So Man-csien néven ismert udvari bolond. Eredetileg Csangnak hívták, hosszabb nevét művésznévként használta; jelentése hozzávetőleg „kecses és gyönyörű újhold keleten”. Figyelemre méltó pályafutását egy jól megírt önéletrajznak köszönhette.

Kr. e. 138-ban Vu császár felszólította mindazokat, akik becsületességgel, tisztességgel, tudományos vagy irodalmi tehetséggel, esetleg rendkívüli erővel rendelkeztek, hogy küldjenek magukról ajánlást. Ezek alapján kívánta betölteni a megüresedett hivatalokat.

Tungfang So élete nagy lehetőségét látta a felhívásban. Komédiásként évente mindössze egy zsák rizst és némi aprópénzt keresett, ami alig volt elég a megélhetéshez.

A császárnak küldött levelében nem szerénykedett. Azt állította, hogy 12 éves korára végigolvasta Konfuciusz összes művét, és 440 ezer szót tanult meg. Tizenöt évesen már kiválóan vívott, tizenhat évesen pedig az éneklést és a történelmet is elsajátította.

Elmondása szerint 19 évesen tanulmányozta Szun és Vu hadtudományi munkáit, továbbá profi dob- és gongjátékos lett. Huszonkét éves korára pedig kilenc láb és három hüvelyk, vagyis körülbelül 2,5 méter magasra nőtt. Azt is hozzátette, hogy szeme olyan, mint a gyöngy, foga, mint a kagylóhéj, bátorsága, ügyessége, lelkiismeretessége és hűsége pedig páratlan.

Önéletrajzát azzal az esküvel zárta, hogy sújtsa halál, ha hazudott. A császár jót nevetett a levélen, és úgy döntött, ilyen érdekes embert állásinterjú nélkül is érdemes az udvarba fogadni. Ha pedig a jelentkező mégsem mondott mindenben igazat, később is ki lehet végezni.

Tungfang So előbb a császár személyes bolondja lett, majd egyszerű komédiásból egészen a miniszterelnöki tisztségig jutott. Az udvar egyik legbefolyásosabb hivatalnokaként az uralkodó tanácsadója volt, diplomáciai küldetésekre utazott, és perek elbírálásában is részt vett.

Tudósként, irodalomkritikusként, íróként, költőként és fordítóként is tevékenykedett. Olyan híressé vált, hogy évszázadokkal később a kínaiak „csöhsziennek” nevezték, ami a taoizmusban afféle félistent jelent. Nem mindennapi előrelépés valakitől, aki egyetlen zsák rizses fizetéssel kezdte pályáját.

## 3. Női udvari bolondok is voltak – egyikük királyt mentett

A középkorban nem csak férfiak szórakoztatták hivatásszerűen az embereket. Nők is betöltötték az udvari bolond szerepét, olykor még férfi társaiknál is sikeresebben.

Különösen szívesen alkalmaztak olyan nőket, akiknek valamilyen testi vagy értelmi sajátosságát a kor kegyetlen szemlélete mulatságosnak tartotta. Ilyen lehetett például a törpenövés vagy az értelmi fogyatékosság.

Tudor Mária udvarában az 1540-es években Jane Foole és Lucretia the Tumbler szolgált. Jane valamilyen mentális betegséggel élt, és kopaszra borotvált fejjel járt, ami akkoriban különösen szokatlan volt egy nőtől. Lucretia viszont egészséges, hivatásos előadóművész volt. Ő felügyelt Jane-re, nehogy olyasmit tegyen, ami nem tetszene a királynőnek.

A női udvari bolondok másik nevezetes alakja Mathurine de Vallois, más néven Bolond Mathurine volt. Egymás után három francia királyt szolgált: III. Henriket, IV. Henriket és XIII. Lajost. Amazonnak öltözött, páncélt, pajzsot és fakardot viselt. Sértő mellékneve ellenére józan gondolkodású nő és remek humorú előadó hírében állt.

Egy fogadáson Mathurine egy udvarhölgy mellé állt. A nő azonnal panaszkodni kezdett a királynak: „Nem tetszik, hogy valami bolond áll tőlem jobbra!” Mathurine erre átment a másik oldalára, jobbra pillantott, majd rezzenéstelen arccal így felelt: „Furcsa. Engem nem zavar.”

Nem csupán szellemességével szerzett hírnevet: IV. Henrik életét is megmentette. Egy fanatikus merénylő betört a király lakosztályába, és megpróbálta leszúrni. Mathurine odaugrott, fakardjával fejbe vágta a fiatalembert, így időt adott az uralkodónak a menekülésre.

A merénylőt felnégyelték, Mathurine-t pedig elhalmozták kitüntetésekkel. Néhány évvel később azonban egy másik fanatikus katolikus, François Ravaillac mégis halálra késelte a királyt.

## 4. A szellentés külön udvari szakmának számított

II. Henrik angol király egyik kedvenc bolondját George-nak hívták, de Roland le Farter, Roland le Sarcer és Roland le Petour művésznéven is ismerték.

Az uralkodó igen nagyra becsülte, és bőségesen megjutalmazta. Neki adta például a suffolki Hemingstone birtokát és faluját, valamint csaknem száz acre mezőgazdasági területet.

A fennmaradt adatok nem azt örökítették meg, hogy Roland bölcs tanácsadó vagy a király megbízható barátja lett volna, esetleg megmentette volna az uralkodó életét. A Liber Feodorum, a királyi feudális tisztségeket és birtokokat nyilvántartó könyv szerint egyetlen udvari feladata volt.

Minden karácsonykor előadott a királyi család előtt egy mulatságos táncot, amelynek latin címe magyarul nagyjából így hangzott: „Egy ugrás, egy fütty és egy bélgázkibocsátás”.

Roland tehát azért kapott saját használatra birtokot és falut, mert látványosan szellentett. Farter mellékneve finoman fogalmazva is annyit jelentett: „szellentő ember”.

Nem ő volt az egyetlen ilyen szakember. Külön elnevezésük is volt azoknak az előadóknak, akik a hátsójukkal mulatságos hangokat, sőt zenei kompozíciókat tudtak megszólaltatni: őket flatulistáknak nevezték. Rendkívül népszerűek voltak, hiszen az emberiség már a középkorban is kedvelte a vécéhumort.

## 5. Akadt köztük hidegvérű gyilkos is

Nem minden udvari bolond volt ártalmatlan tréfacsináló. Némelyikük kifejezetten sötét tetteket követett el – igaz, esetükben sem maradt el a fekete humor.

A 16. század közepén Lord Alan Pennington az észak-angliai partvidéken álló Muncaster kastélyban élt. Udvari bolondnak Thomas Skeltont fogadta fel, aki egyúttal személyes intézőként és Pennington 14 éves fiának tanítójaként is szolgált.

Pennington lányát Helwise-nak hívták. A fiatal nő rongyos ruhába öltözve, kilétét eltitkolva találkozgatott egy Richard nevű helyi áccsal.

A viszonyról véletlenül tudomást szerzett a lány vőlegénye, egy Sir Ferdinand nevű nemes, aki bosszút akart állni hűtlen menyasszonyán. Elmondta a történteket Thomas Skeltonnak, talán abban bízva, hogy a bolond továbbadja a hírt az apának, és megszégyeníti a lányt.

Skelton azonban a maga módján rendezte az ügyet. Az ács ráadásul pénzzel is tartozott neki.

Végtelen tréfákkal, illetlen történetekkel és mutatványokkal férkőzött Richard bizalmába, majd a műhelyében almaborral leitatta. Amikor az ács már alig tudott beszélni, Skelton elment egy baltáért, mögé lopózott, levágta a fejét, és faforgácsba temette. Ezután kirabolta áldozata házát, és minden pénzt elvitt, amit talált.

A bűntett talán feledésbe merült volna, ha Skelton nem dicsekszik el vele Pennington szolgáinak. Lehet, hogy részeg volt, vagy eleve hiányzott belőle az óvatosság és a józan ész. De az is elképzelhető, hogy hivatásos tréfamesterként egyszerűen nem tudott magában tartani egy szerinte jól sikerült poént.

Úgy tűnik, Sir Ferdinand és Alan Pennington sem kifogásolta a történteket: Skelton nem kapott büntetést, a szerencsétlen Helwise-t viszont kolostorba küldték.

Egyes feltételezések szerint Shakespeare Lear király című tragédiájának bolondját éppen Thomas Skelton alakja ihlette.