A fényképezés az emberiség egyik legfontosabb találmánya: lehetővé tette, hogy a látványt hosszú időre megőrizzük és másoknak is megmutassuk. Az első fényképezőgép megalkotása azonban nem köthető egyetlen emberhez. A 19. században több ország feltalálói egymással párhuzamosan dolgoztak hasonló eljárásokon, eredményeik pedig gyakran egymásra épültek.

### Nyolcórás expozícióval kezdődött

Az első kísérleteket a francia Joseph Nicéphore Niépce végezte a 19. század elején. A heliográfiának nevezett eljárással a fény segítségével hozott létre képet, ehhez azonban akár nyolcórás expozícióra is szüksége volt.

Niépce bitumennel és levendulaolajjal vont be egy fémlemezt, majd egy metszetet helyezett elé az ablaknál vagy egy camera obscurában. A napfény hatására az aszfaltlakk polimerizálódott, így rögzítette a képet. Az eredmény túlságosan kontrasztos és homályos volt, ráadásul az eredeti kép minősége is romlott, a módszer mégis a későbbi fényképezési technikák egyik alapjává vált.

Az angol William Henry Fox Talbot az 1830-as években már olyan eszközt készített, amellyel néhány perc alatt lehetett képet létrehozni. Negatív–pozitív eljárást alkalmazott: egy vékony ezüstréteggel bevont üveglemezre exponálta a képet, majd erről pozitív papírképet készített.

A kalotípiának nevezett készülék lényegében egy objektívvel felszerelt dobozból, valamint a fényérzékeny lemezt mozgató szerkezetből állt. Jó minőségű képeket adott, de hosszú expozíciót és bonyolult kidolgozást igényelt. Talbotnak már 1833-ban eszébe jutott az eljárás, bemutatni azonban sokáig nem merte.

### Daguerre megelőzte Talbotot

Talbotot 1839-ben megelőzte Louis Daguerre francia festő, aki nyilvánosan beszámolt új módszeréről. Az eljárást később feltalálójáról dagerrotípiának nevezték el.

Daguerre hosszú időn át levelezett Niépce-szel, és tapasztalatot cseréltek egymással. Niépce 1833-as halála után Daguerre új lemezkészítési módszert próbált ki. Vékony ezüstréteget vitt fel rézalapra, majd jóddal kezelte. Az ipari gyártásban a két fémet egymáshoz rögzítették: a sárgarézből vékony lemezt hengereltek, erre elektrolízissel ezüst került. Alekszej Grekov orosz nyomdász 1840-ben aranybevonattal látta el a lemezeket, ami védelmet nyújtott a mechanikai sérülések ellen. A képet higanygőzzel hívták elő.

Az Egyesült Államokban és Franciaországban néhány év alatt további védelmi megoldásokat dolgoztak ki: a lemezek éles sarkait fél milliméteres távolságban levágták vagy behajlították. A technika azonban drága volt, egy lemez ezer frankba került.

François Arago fizikus azt javasolta Daguerre-nek, hogy adja el a találmányt a francia államnak. Arago 1839. január 7-én ismertette az eljárást a párizsi tudományos akadémia ülésén. Ezt a dátumot ma a fényképezés születésnapjaként tartják számon. Daguerre élete végéig évi hatezer frank járadékot kapott.

### A portréhoz még hosszú percekig mozdulatlanul kellett ülni

A dagerrotípia kezdetben 15–30 perces expozíciót igényelt, az objektívek adottságai pedig megnehezítették a portrék készítését. Ennek ellenére Robert Cornelius már 1839-ben elkészítette az első fényképes önarcképet, egy évvel később pedig John Draper 65 másodperces expozícióval lefényképezte a húgát.

A hosszú várakozás miatt Franciaországban és Amerikában különleges műtermek nyíltak. Fejtámaszokat használtak, a napfény hatását pedig púderrel próbálták mérsékelni. Az áttörést 1840-ben a homorú tükörrel készült Petzval-objektív hozta: először öt percre, később egyetlen másodpercre csökkentette a felvétel idejét.

Ezután világszerte megjelentek a fényképészeti üzletek. Az Egyesült Államokban még Daguerreville néven települést is alapítottak, ahol különféle műtermek működtek. A dagerrotípiát az igazságszolgáltatás is használni kezdte, az újságokban pedig megjelentek a körözött bűnözők képei. Az eljárás a 19. század második feléig meghatározó maradt.

### Kalotípia és egy tiltakozó „halotti” önarckép

Arago közbenjárása miatt más találmányok háttérbe szorultak. Hippolyte Bayard az 1830-as években mégis működőképes fényképészeti módszert dolgozott ki, amely a Talbot által később bemutatott kalotípia előfutára volt. Ezüst-kloridos fotópapírral kísérletezett: szándékosan megvilágított papírt használt, a sötét részt kálium-jodiddal kezelte, majd a helyreállított ezüstréteget hiposzulfitoldatba merítette.

A képek nem adták vissza jól a finom részleteket és a tónusokat. Tájképekhez még használható volt a módszer, portréknál azonban különösen nyugtalanító eredményt hozott: aki becsukta a szemét, halottnak látszott. Bayard erre építve készítette el saját „halotti” fényképét, tiltakozásul amiatt, hogy találmányát igazságtalanul mellőzték. A képhez azt az üzenetet fűzte, hogy alkotója életében egyetlen fillért sem keresett.

Talbot eközben szabadalmi elsőbbségéért küzdött, de Daguerre sikeres technikájával szemben kevés esélye volt. Készülékével rajzokat lehetett másolni és fotogramokat készíteni. Az expozíció rövid volt, ám a képek gyakran elmosódtak. A lemezeket előbb gallo-ezüst-nitráttal, majd kálium-bromiddal kezelték, így tükörfordítás nélküli pozitív képet lehetett előállítani.

### A nedves kollódiumos eljárás áttörése

Frederick Scott Archer 1851-ben mutatta be a kollódiumos eljárást. Rövidebb expozíciója és éles képe miatt kiszorította a korábbi módszereket, ráadásul Talbot lemezeihez hasonlóan sokszorosítható eredményt adott. Talbot bíróságon próbálta magának tulajdonítani Archer érdemeit. A forrás szerint azonban Archer készítette el azt az első fényképezőgépet, amely a modern készülékek előfutárának tekinthető.

Archer fényérzékeny réteggel ellátott üveglemezt merített kollódium, kadmium-bromid és kálium-jodid oldatába, majd ezüstalapú emulzióval kezelte. A lemezt még nedvesen kellett a fényképezőgépbe helyezni. Az objektíven átjutó fény néhány másodperc alatt létrehozta a képet a fényérzékeny rétegen.

A módszer először csak negatívokat adott. James Cutting 1854-ben fekete bársony hátlapot tett az alulexponált kép mögé, amely így pozitívnak látszott. Az üveglapokat lakkal illesztette össze, ezzel korlátozta az oxigén bejutását és tartósabbá tette a képet. Innen ered az ambrotípia elnevezés is: a görög „ambrotos” szó jelentése „halhatatlan”. A felvételeket gyakran meleg árnyalatúra színezték, például aranyoldattal.

### Hosszú út vezetett a színes fényképezésig

A színes fényképezés szintén fokozatosan alakult ki. Niépce infravörös sugárzással próbálta megváltoztatni az ezüstsók színét. Levi Hill lelkész 1853-ban azt állította, hogy feltalálta a színes felvételt, de kevesen hittek neki: az eredmény egyszerűen egy kiszínezett dagerrotípiának is tűnhetett.

Alexandre Becquerel klórozott ezüstbevonaton készített hasonló képet, a működését azonban ő sem tudta megmagyarázni. Mintegy negyven évvel később, 1891-ben Frederic Ives három, eltérő színű negatívot egyesített egyetlen expozícióban. John Joly néhány év múlva továbbfejlesztette az eljárást.

Gabriel Lippmann higany segítségével hozott létre színes képeket. Felfedezéséért 1908-ban Nobel-díjat kapott, az összetett folyamat azonban nem terjedt el a gyakorlatban. A színes fényképezés történetének következő fontos állomása a speciális színezékek megalkotása volt. Rudolf Fischer vegyész 1912-ben olyan vegyületeket kezdett az emulzióba juttatni, amelyek már az előhívás során megváltoztatták a kép színét. Az első ilyen filmek 1935-ben kerültek forgalomba.