„Jól gondoskodjatok a kutyácskákról! És hetente kétszer mossátok meg őket!” – a hagyomány szerint ezekkel a szavakkal búcsúzott II. Lajos magyar király, mielőtt 1526-ban elindult a mohácsi csatába. A mondat jól érzékelteti, milyen fontos helyet foglalhattak el az állatok előkelő gazdáik életében. Kathleen Walker-Meikle középkori házi kedvencekről szóló könyvének részlete azt mutatja be, hogyan éltek, mit ettek, és milyen társadalmi jelentést kaptak az emberek mellett tartott állatok.

## Petrarca kutyái

Francesco Petrarca (1304–1374) leveleiből különösen részletes kép rajzolódik ki a korabeli kutyatartásról. Több kutyája is volt; az első említés egy 1338-ban Giacomo Colonnának írt levelében szerepel. Petrarca akkor Vaucluse-ben élt, és magányos lakhelyét azzal jellemezte, hogy hűséges kutyáján és szolgáin kívül nincsenek társai.

Néhány évvel később pártfogója, Giovanni Colonna bíboros Avignonból küldött neki egy kutyát, hogy az „társa és vigasza” legyen. Petrarca 1347-ben hosszú verses levélben örökítette meg, hogyan szokott hozzá az állat új otthonához. A kutya korábban finom ételeket kapott, elegáns termekben futkározott, és „bíborfekhelyen” aludt. Vaucluse-ben viszont kenyérrel és vízzel kellett beérnie, egy kis házban lakott, a természetben futott, és a közeli vizekben úszott. A költő szerint a mozgás még a rühből is kigyógyította, amelyet az egészségtelen avignoni szeleknek tulajdonított.

Az új élethez új felszerelés is járt. Petrarca egyszerű láncot vásárolt, amely élesen különbözött a kutyával érkezett díszes nyakörvtől és a Colonna család címerével – vörös alapon fehér oszlopokkal – hímzett vörös póráztól. A költő tréfásan megjegyezte, hogy az állat lejjebb csúszott a társadalmi ranglétrán: bíborosi kutyából egy jelentéktelen klerikus és költő kedvence lett. Ez arra is rávilágít, hogy az állat rangját gazdája társadalmi helyzete határozta meg.

A kutya nemcsak társaságot nyújtott. Elkergette a tudóst apró-cseprő ügyeikkel zavaró falusiakat, nyüszítéssel és ajtókaparással jelezte, ha gazdája elaludt, elkísérte sétáira, pihenéskor pedig mellé feküdt, és megugatta a közeledőket. Nagy testével védelmezte Petrarcát. Idegenekkel agresszívan viselkedhetett, a költő barátait azonban lehajtott füllel és vidám farokcsóválással fogadta.

Termete alapján feltehetően vadászkutya volt, Petrarca szerint mégsem volt alkalmas vadászatra. Vékony, „éneklő gyermekhez” hasonló hangon ugatva futott az erdőben, a vadludakat pedig inkább játékból kergette. A gyenge állatokat nem bántotta, a juhokkal, kecskékkel és gidákkal „szelíd volt, mint a bárány”, a nyulaktól pedig félt. Bátran csak a pápai állatkert biztonságosan bezárt oroszlánjait ugatta meg; Vaucluse vadállatai nem érdekelték.

Petrarca barátaitól is kapott kutyákat. Matteo Longo, Liège püspöke például már a költő érkezése előtt ott hagyott neki egyet Vaucluse-ben. Petrarca 1351-ben levélben dicsérte új társát, és idősebb Plinius, valamint Solinus ókori történeteivel szemléltette a kutyák hűségét. Felidézte többek között azt az ebet, amely gazdája holttestét követve a Tiberisbe vetette magát, és Garamantes történetét, akit kutyái mentettek meg egy támadástól.

A költő levelezésében visszatérő fordulat a „csupán egy kutyával” élt élet. Amikor 1352 nyarát a Sorgue forrásánál töltötte, azt írta Francesco Nellinek, hogy egyszerűen él, mindössze egy kutya és két szolga társaságában. A kifejezés nála a visszavonultsághoz, a gondolkodás békéjéhez kapcsolódott. Egy 1353-as levelében felidézte karthauzi szerzetes testvére, Gherardo tragédiáját is: a pestis sújtotta kolostor egyetlen túlélőjeként eltemette társait, és csak egy kutya maradt mellette. Petrarca szemében a szorgalmas tudósnak békén és nyugalmon kívül néhány szolgára és egy kutyára volt szüksége. Ugyanabban az évben Ludwig van Kempennek a szerény élet kellékei között ruhát, szolgákat, hátaslovat, fedelet, ágyat és társaságnak egy kutyát sorolt fel.

## Udvari kedvencek és királyi túlzások

Egészen más élet jutott az elkényeztetett udvari ölebeknek. Clément Marot (1496–1544) költő egy rövid, részletező dicsversben örökítette meg Ausztriai Eleonóra francia királyné Mignon nevű kutyáját. A kis kedvenc mindenhová követte úrnőjét, és külön elkészített helyen aludt: a királyné márványszerű keblén olyan csendesen, hogy még a lélegzetét sem lehetett hallani.

A túlzott ragaszkodás ugyanakkor bírálatot is kiválthatott, különösen férfiak esetében. III. Henrik francia királyt – aki 1574 és 1589 között uralkodott – hugenotta ellenfelei pazarlónak és férfiatlannak tartották kis ölebei iránti szenvedélye miatt. A király mindenhová magával vitte, simogatta és kényeztette kutyáit. Pierre de L’Estoile naplója szerint 1576-ban Normandiából majmok, papagájok és Dieppe-ben vásárolt kiskutyák sokaságával tért vissza. Olyan embernek is adományozta a Szentlélek-rendet, aki két „török kutyával” ajándékozta meg.

Agrippa d’Aubigné úgy vélte, a király lyoni kiskutyák iránti rajongása nyomorúságos állapotokhoz és a kincstár kiürüléséhez vezetett. Amikor Henrik 1586-ban Lyonba utazott, állítólag ezer kutyát láttak körülötte, közülük kétszáz kísérte az úton. Nyolcas csoportokba osztották őket, mindegyik csoporthoz nevelőnő, szolgáló és málhás ló tartozott. A királyi kedvencek ellátásához összesen hatszáz lóra volt szükség, óriási költséggel.

Henrik párizsi kocsikázásai során elvette a neki megtetsző állatokat, sőt női kolostorokat is felkeresett, hogy az apácák nagy bánatára és bosszúságára elvigye kutyáikat. Szenvedélye láthatóan nem ismert határokat. Nem ő volt azonban az egyetlen uralkodó, akinek a kutyák fontosak voltak: II. Lajos mohácsi búcsúszavai a gondos ápolást és a heti kétszeri mosdatást bízták a hátramaradókra.

## Jobban ettek, mint sok ember

A hétköznapi emberek gyakran nem engedhették meg maguknak azt az étrendet, amelyet egyes kedvencek kaptak. Az állatok ehettek húst, jó minőségű kenyeret, többnyire gyermekeknek fenntartott tejet, sőt importált élelmiszereket is. Táplálásuk természetesen fajonként változott.

Az ölebek rendszerint kenyeret – gyakran drága, jó minőségű kenyeret – és tejet, olykor pedig húst kaptak. Chaucer Canterbury meséinek Általános előbeszédében Eglantine perjelnő sült hússal, tejjel és finom kenyérrel eteti szeretett kiskutyáit. A finomlisztből készült kenyér volt a legdrágább fajta. A bencés regula tiltotta a sült hús fogyasztását, de nem tudni, hogy az apátnő a saját asztaláról adott-e a kutyáknak, vagy külön főztek nekik.

A részletet burkolt bírálatként is értelmezték: Eglantine mintha többet törődött volna elkényeztetett ölebeivel, mint a szegényekkel. Éles ellentétben állt a Canterbury mesék jámbor második apácájával, akinek nem voltak kedvencei.

A számadáskönyvek ritkán, de annál értékesebben dokumentálják az állatok etetését. A lincolnshire-i Framptonból származó John de Maltom részletesen feljegyezte az „úrnőm kutyája” számára vásárolt kenyeret. A házi kutyák a maradék mellett valószínűleg főként a számlákon panes pro canibus, vagyis „kutyáknak való kenyér” néven szereplő élelmet kapták. Ez többnyire búzakenyér volt, de más gabonából is készülhetett. Zab-, korpa- vagy árpakását is adtak nekik, gyakran borsóval kiegészítve.

A házban élő ebeket rendszerint elkülönítve és jobb minőségű étellel táplálták, mint a többi gazdasági állatot. Salisbury 1407-ben elhunyt püspökének 1406–1407-es számadásai szerint a házi kutyák naponta legalább két kenyeret, gyakran még többet kaptak. Nem tartoztak a szabadban tartott és ott etetett vadászkutyák közé.

Eleanor de Montfort 1265-ös számadáskönyvében a kamarás által az asszony lakosztályában élő kutyáknak vásárolt tej is szerepel. A kennelekben tartott vadászkutyák aligha kaptak volna tejet, bár kenyeret minden eb evett. A 16. századi francia udvarban még külön tisztség is létezett: a „kis fehér kutyák pékje” kifejezetten számukra sütött kenyeret. Ez azonban nem minden kedvencnek volt elég: III. Johanna navarrai királynő naplójában feljegyezte, hogy egy kiskutya megette a spanyol királynak írt levelét.

A macskák külön eledeléről alig maradtak fenn számlák. Feltehetően maradékokon és az általuk megfogott egereken éltek. Kivételes adat egy 1293–1294-es feljegyzés az oxfordshire-i Cuxham birtokról, ahol sajtot vásároltak egy macskának. A tej iránti vonzalmukat egy régi ír közmondás is őrzi: „A sör velem, a friss tej a macskával.”

## Magvak, fűszerek és rovarok a madaraknak

A ketrecben tartott madarak teljesen gazdáikra voltak utalva. Többnyire különféle magvakat kaptak, de hogy pontosan mit, az tartásuk fényűzésétől függött. Chaucer Apród meséje szalmával bélelt ketrecben élő, finom ételekkel táplált kedvencről szól.

John Skelton A papagáj beszédei című szatirikus költeményében egy egzotikus madár válogatott importált fűszereket és csemegéket fogyaszt: mandulát, datolyát, szerecsendiót, szegfűszeget, fahéjat és pézsmát.

A madáreleség ritkán jelent meg a számadáskönyvekben, talán azért, mert kis mennyiségben vásárolták. V. Orbán pápa – aki 1362 és 1370 között uralkodott – könyveiben viszont szerepel egy papagájnak szánt adag: Agapitus Melior pápai patikus 1364. április 30-án két font eleséget vett. Más bejegyzések is említenek a patikus által vásárolt madáreledelt, bár a faj nincs feltüntetve. Ez bizonyosan kedvenceknek készült, mert a pápai asztalra szánt madarakat kifejlett állapotban vásárolták, nem az udvarban nevelték fel. Az is beszédes, hogy az eleséget nem a konyhai személyzet egyik tagja, hanem a patikus szerezte be.

A középkori háztartási kézikönyvként ismert Párizsi házigazda részletes útmutatást adott egy fiatal nőnek a ketrecben és röpdében tartott madarak gondozásáról. Bírálta azt a röpdét, ahol a kismadarak csak a korabeli felfogás szerint forró és száraz természetű kendermagot kaptak, inni viszont nem. Követendő példaként egy királyi röpdét mutatott be. Ott tyúkhúrt, aggófüvet és vízbe állított bogáncsot adtak a madaraknak; a tiszta ólomedényekben tartott vizet naponta háromszor cserélték és pótolták. Apróra vágott zöldeket, megfelelően beáztatott mezei bogáncsszárat, valamint megtisztított, összetört, héj nélküli, vízzel megnedvesített kendermagot is kaptak.

A fészeképítéshez kártolt gyapjút és tollat kellett a röpdébe tenni. A kézikönyv szerzője szerint így gerlék, kenderikék és tengelicek tojást raktak, majd felnevelték fiókáikat. A madaraknak hernyókat, férgeket, legyeket, pókokat, szöcskéket, lepkéket, valamint megmosott és beáztatott friss kenderlevelet is javasolt. Fontos volt, hogy az eleség elég puha legyen a kismadarak érzékeny csőréhez.

## Mandula ezüstkanálból a majmoknak

A majmok változatos ételeket, köztük dióféléket kaptak. Durham Richárd 13. század végi krónikás feljegyezte, hogy Robert de Insula durhami püspök – aki 1274 és 1283 között töltötte be tisztségét – két elkényeztetett házi majmot tartott. Hámozott mandulával etették őket, méghozzá ezüstkanálból. A mandula drága importáru volt, a krónikás mégis úgy írt a majomtartásról, mint ami megszokott a főpapok körében.

Egy alkalommal a püspök az ebéd végén nem enni, hanem szórakozni akart. A fiatalabb majom ketrecébe ezüstkanálon hámozott mandulát tétetett, az idősebbet pedig távol tartották. A kicsi gyorsan a bal pofazacskójába tömte a csemegét, nehogy társa elrabolja. Ekkor elengedték az idősebb majmot, amely odarohant hozzá, a jobb pofájánál ragadta meg a sivalkodó állatot, majd a bal oldalon elrejtett mandulát úgy húzta elő, mintha egy kis zsákból szedné ki. Ezután mindet megette.

A jelenlévők nevetésben törtek ki, a krónikás azonban erkölcsi példázatot látott a jelenetben. A világ kapzsijai jutottak eszébe, valamint Salamon példabeszéde: „Aki elnyomja a szegényt, hogy gyarapítsa vagyonát, és aki a gazdagnak ad, elszegényedik.”