A natúfi kultúra vadászó-gyűjtögető közösségeinek étrendje jóval változatosabb lehetett, mint eddig gondolták. A gazellák, madarak, teknősök és növényi táplálékok mellett kígyókat és gyíkokat is fogyasztottak, ráadásul ez nem alkalmi megoldás, hanem mintegy háromezer éven át fennmaradó gyakorlat volt.

Körülbelül 15 ezer évvel ezelőtt a Dél-Levantéban élő vadászó-gyűjtögetők egyre ritkábban vándoroltak, és hosszabb ideig maradtak ugyanazon a helyen. Ezzel létrejöttek az első viszonylag állandó települések.

A natúfi kultúra képviselői a Földközi-tenger keleti térségében éltek nagyjából i. e. 12 500 és 9500 között. Még vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, de már olyan vonásokat mutattak, amelyek később az első földművelő társadalmakra váltak jellemzővé.

A letelepedés az étrendjüket is átalakította. Míg a vándorló csoportok olyan területekre költözhettek, ahol több megfelelő zsákmányt találtak, a natúfiak gyakrabban támaszkodtak közvetlen környezetük erőforrásaira. Emiatt a nagyobb állatok mellett kisebb vadakat, köztük hüllőket is elejtettek.

Maayan Lev, a németországi Kieli Egyetem kutatója vezetésével német és izraeli zooarcheológusok, valamint paleoherpetológusok vizsgálták a natúfi kultúrához tartozó El-Vad lelőhelyet, amely a Kármel-hegyen, a mai Izrael területén található. A 12–15 ezer éves rétegekben több ezer kígyó- és gyíkcsont került elő. Sok maradványon kovakések okozta, jellegzetes darabolási nyomokat azonosítottak.

Különösen gyakoriak voltak két nagy termetű kígyófaj csontjai. A Dolichophis jugularisból 881 töredéket találtak, ami a leletek 32 százalékát jelentette, a Malpolon insignitusból pedig 626 darabot, vagyis 22 százalékot. A nagyobb állatok vadászata több húst adhatott, mint a kisebb hüllőké. A Dolichophis jugularis akár két méter hosszúra is megnőhet, tömege valamivel meghaladhatja a két kilogrammot. A Malpolon insignitus hossza elérheti az 1,8 métert, tömege pedig az 1,5 kilogrammot.

A két faj csontjain szinte azonos helyeken jelentek meg a vágásnyomok. Ez arra utal, hogy a natúfiak ismerték az állatok anatómiáját, és kiforrott nyúzási technikát alkalmaztak.

A kutatók sok Pseudopus apodus-maradványt is feltártak. Ez egy nagy termetű, lábatlan gyík. Csontjain nem találtak a kígyókéihoz hasonló, közvetlen feldolgozási nyomokat, az adatok összessége mégis arra utal, hogy ezt az állatot is elfogyasztották.

Nagy hüllők csontjai minden vizsgált régészeti rétegben előkerültek. Ez azt mutatja, hogy az állatok rendszeresen szerepeltek az étrendben, nem csupán időnként ejtették el őket. A hüllők valószínűleg a népesség növekedése idején is megbízható táplálékforrást jelentettek. A legnagyobb és legtöbb húst adó fajok maradványainak gyakorisága arra utal, hogy ezek még a település gyarapodásakor is hozzáférhetők maradtak.

A kutatás eredményeit a Proceedings of the National Academy of Sciences folyóiratban tették közzé.