Az autózás ma alapvetőnek számító megoldásai közül sok már jóval a széles körű elterjedése előtt megjelent. A tárcsaféktől az elektromos hajtáson át a légkondicionálóig több technológia útja is évtizedekig tartott a korai kísérletektől a sorozatgyártásig.

## 1. Tárcsafék

A Szovjetunióban nem a Zsiguli kapott először tárcsaféket. Az 1960-as évek elején a két ZIL–112S versenyautó egyikére szerelték fel, ami érthető is, hiszen a jármű végsebessége meghaladta a 200 km/órát. Sorozatgyártású szovjet autón először az 1967-es ZIL–114 limuzinban alkalmazták.

A tárcsaféket azonban már 1902-ben kipróbálta az angol William Lanchester. Akkor még nem volt rá szükség a sorozatgyártásban, mert az autók viszonylag lassúak voltak. A Jaguar 1951-ben kezdte sorozatban gyártott sportautóira szerelni, a tömegmodelleken pedig az 1960-as évek első felében jelent meg szélesebb körben – csupán néhány évvel korábban, mint a Szovjetunióban.

## 2. Elektromos autó

Oroszország az elsők között épített működőképes elektromos autót. Ippolit Romanov 1899-ben készítette el a külsőre brit konflisra emlékeztető járművét. Konstrukciójának alapját az amerikai Morris & Salom adta: a két első kereket egy-egy villanymotor hajtotta, összesen 9 kW teljesítménnyel. Romanov elektromos autója így egyben az első orosz elsőkerék-hajtású jármű is volt, ráadásul önhordó karosszériával készült. Sem az állam, sem a nagyvállalatok nem mutattak azonban érdeklődést az ötlet iránt.

Európában és az Egyesült Államokban a 19. század végén és a 20. század elején már kis sorozatokban gyártottak villanyautókat, de nem váltak a belső égésű motoros járművek valódi vetélytársaivá. A Szovjetunióban szintén akadtak kisebb gyártási kísérletek: 1951-ben Lvivben készítették a LAZ–NAMI–750 elektromos furgont, ám mindössze tíz példány épült.

## 3. Elsőkerék-hajtás

Az első szovjet elsőkerék-hajtású járművek az ET–500 és ET–600 mikro-teherautók voltak, amelyek a Zaporozsec 27 lóerős motorját kapták. Egy kis észtországi üzem gyártotta őket 1965 és 1969 között, összesen 35 példányban. A NAMI ekkor már kísérletezett az elsőkerék-hajtással, a sorozatgyártású VAZ–2108 azonban csaknem két évtizeddel később, 1984-ben jelent meg.

Az elsőkerék-hajtás úttörőjének az 1898-as osztrák Graf & Stiftet tartják. A megoldás akkor még túl bonyolultnak bizonyult, ezért nem terjedt el. Az 1920-as évek végétől viszont már sorozatban készültek ilyen modellek: az Egyesült Államokban a fényűző és erős Cordok, Németországban pedig a szélesebb közönségnek szánt DKW-k.

## 4. Légkondicionáló

A Szovjetunióban először az 1958-as ZIL–111A kapott légkondicionálót; az alapváltozatnak számító ZIL–111-ben még nem volt ilyen berendezés. A klimatizált változat kívülről a kisebb hátsó szélvédőről volt felismerhető.

Az első légkondicionált autók Amerikában jelentek meg. Az 1930-as évek végén luxusmodellek extrájaként kínálták a berendezést, amely akkor még a csomagtartó felét elfoglalta. Az 1950-es évekre az Egyesült Államokban már tömegesen szerelték autókba, Európában azonban csak mintegy két évtizeddel később vált népszerűvé, Oroszországban pedig csupán a 21. században terjedt el igazán.

## 5. Automata sebességváltó

Az első szovjet automata sebességváltót nem exkluzív, hanem tömegmodellnek szánták: a Volga GAZ–M21 alapfelszerelése lett volna, míg a kézi váltót csak a taxikhoz tervezték.

A szovjet szerkezet amerikai fejlesztésen alapult. Az Egyesült Államokban 1940-ben jelentek meg a sorozatgyártású automata váltók, Európában pedig az 1960-as évek fordulóján kerültek tömegautókba, eleinte a drágább modellek feláras extrájaként.

Az automata Volgákat csak rövid ideig gyártották. A technikát ugyanakkor éveken át használták a reprezentatív Csajkákban és ZIL-ekben, valamint a titkosszolgálatok V8-as motorral szerelt Volgáiban.

## 6. Dízelmotor

Az első szovjet dízelautó 1932-ben készült. Az egyetlen példányban megépített jaroszlavli teherautóba 70 lóerős Mercedes-Benz dízelmotort szereltek. Németországban ekkor már évek óta sorozatban gyártottak dízel-teherautókat.

1934-ben két JaGAZ-Dízel készült kísérleti, hazai Kodzsu motorral. A név a Koba Dzsugasvili – vagyis Sztálin – névből származott. A 9,96 literes, 83–87 lóerős erőforrást egy zárt, börtönjellegű tervezőirodában, úgynevezett saraskában tervezték. A Szovjetunióban azonban csak a háború után kezdődött meg a dízel-teherautók sorozatgyártása, amerikai technológián alapuló jaroszlavli motorokkal.

A Mercedes 1936-ban indította el dízel személyautóinak sorozatgyártását, a háború után pedig a Peugeot is alkalmazni kezdte ezt a hajtást. A Szovjetunióban nem mutatkozott igény a dízel személyautók iránt. A 21. század eleji dízel Zsigulik és Volgák is csupán rövid epizódot jelentettek, és Oroszországban ma sem népszerűek a dízelek az elérhető árú modellek között.

## 7. Összkerékhajtás

Az első orosz összkerékhajtású autót a forrás szerint már 1909-ben elkészítették a Lessner gyárban, miközben Európában és az Egyesült Államokban is ekkoriban jelentek meg az első hasonló konstrukciók. A Lessner összkerékhajtású járművéről azonban nem maradt fenn megbízható információ.

Ezért pontosabb az 1937-ben, ZIS–5-alapokon megépített kísérleti NATI–K1-et (6×6) és NATI–K2-t (4×4) tekinteni az első ilyen szovjet járműveknek. A sorozatgyártás közvetlenül a háború előtt indult: a GAZ a GAZ–61 személyautót, a ZIS pedig a ZIS–32 teherautót kezdte gyártani.

Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is csak az 1930-as években kezdődött meg az összkerékhajtású járművek nagyüzemi sorozatgyártása. A GAZ–61 megalkotásához egyébként a Marmon-Herrington amerikai vállalat által átalakított Ford személyautó adta az ihletet a szovjet mérnököknek.

## 8. Autórádió

A Szovjetunió első autórádiója 1936-ban jelent meg a reprezentatív ZIS–101-ben. Hasonló, szintén ritkaságnak számító berendezéseket az Egyesült Államok drága autóiba is szereltek.

A rádiók az 1950-es években kezdtek szélesebb körben elterjedni. A Pobeda GAZ–M20V 1955-ben kapott ilyen készüléket.

## 9. Kombi karosszéria

Az Egyesült Államokban már az 1930-as évek elején készültek station wagon néven személy- és teherszállításra egyaránt alkalmas autók, de csak kis mennyiségben. A sok fa felhasználásával gyártott karosszériák munkaigényesek és drágák voltak, Európában pedig még ritkábbnak számítottak.

A kombik az 1950-es évek elején, a teljesen fém karosszériákra való végleges áttéréssel váltak népszerűbbé. Nagyjából ugyanekkor, 1956-ban indult el a Moszkvics–423 sorozatgyártása is.

Az első Moszkvics-kombi azonban már közvetlenül a háború után elkészült: a fa-fém karosszériás Moszkvics–400–421 a Moszkvics–400 alapjaira épült, de nem került sorozatgyártásba. A szovjet autósok számára hasznos kombik az 1970-es évek elejéig hiánycikknek számítottak, magánkézbe pedig csak ritkán jutottak.