Noah Charney művészettörténeti könyve azokról a nőkről szól, akik megváltoztatták a művészet világát. Az alábbi részlet két alkotót, Leonora Carringtont és Frida Kahlót mutatja be.

Az első világháború után szervezett művészeti mozgalommá váló szürrealizmus a dadaizmus örököse volt. Alkotóit a tudattalan és annak művészi kifejezése foglalkoztatta. A mozgalom alapítója, André Breton élénken érdeklődött Freud álomról és tudatalattiról szóló elméletei iránt, elképzeléseit pedig az 1924 októberében megjelent Szürrealista kiáltványban foglalta össze.

A szürrealisták fel akarták rázni koruk konzervatív polgári erkölcsét. Azzal kívánták meghökkenteni a közönséget, amit az emberi tudattalan mélyén találtak, és az álmok világát igyekeztek műveikbe átültetni. Az irányzat legismertebb képviselőinek Salvador Dalít és René Magritte-ot tartják. Luis-Martín Lozano művészettörténész szerint Breton kizárta a nőket a mozgalom meghatározó résztvevői közül, ez azonban nem akadályozta meg tehetséges alkotók tucatjait abban, hogy a szürrealizmusban találjanak rá saját hangjukra.

A második világháború előtt és alatt sok művész hagyta el Európát. A többség New Yorkba ment, mások Mexikóvárosban telepedtek le. Itt bontakozott ki két, szürrealista szellemben alkotó festő, Leonora Carrington és Frida Kahlo barátsága.

## Leonora Carrington: lázadás, trauma és újrakezdés

Leonora Carrington (1917–2011) Angliában született, de élete nagy részét Mexikóban töltötte. Az 1970-es években más feministákkal együtt megalapította a női felszabadítási mozgalom mexikói ágát.

Jómódú családból származott, de már fiatalon lázadó természetű volt. Miután rossz magaviselete miatt egymás után két iskolából is kizárták, szülei Firenzébe küldték. Tizenkét évesen beiratkozott Mrs. Penrose firenzei művészeti akadémiájára, majd Londonban a Chelsea School of Art, később pedig Amédée Ozenfant képzőművészeti akadémiájának növendéke lett.

Anyja támogatta művészi törekvéseit, és ő ismertette meg a szürrealizmussal is: Herbert Read 1936-ban megjelent, az irányzatról szóló könyvét ajánlotta neki. Carrington ugyanabban az évben felkereste a londoni nemzetközi szürrealista kiállítást. Max Ernst homályos, fantasztikus, színes, rémálomszerű testfonadékokat ábrázoló képei lenyűgözték.

1937-ben egy társasági összejövetelen találkozott Ernsttel, és kapcsolat alakult ki közöttük. Franciaországba költöztek, ahol kölcsönösen támogatták egymást művészi útkeresésükben. A második világháború kitörése után Ernst veszélybe került, mivel a nácik „elfajzottnak” minősítették avantgárd művészetét. Kétszer is letartóztatták, végül Peggy Guggenheim mecénás segítségével Amerikába emigrált. Carrington nem kapott vízumot, így Európában maradt.

Spanyolországba utazott, és madridi barátainál telepedett le. Idegösszeomlást kapott, majd pszichiátriai intézetbe került, ahol agresszív és súlyosan traumatizáló kezelésnek vetették alá. Görcskeltő szert, köztük Cardiazolt alkalmaztak nála, és elektrosokk-kezelést is kapott. Elbocsátásakor közölték vele, hogy szülei egy másik, dél-afrikai intézetbe akarják küldeni. Útközben, egy portugáliai megálló során sikerült megszöknie.

1941-ben eljutott Amerikába, Max Ernst azonban addigra már feleségül vette Peggy Guggenheimet.

Edward James szürrealista költő volt Carrington képeinek első vásárlója, és 1947-ben ő szervezte meg a művész kiállítását a New York-i Pierre Matisse Galériában. Carringtont a legtöbb szürrealistától eltérően nem érdekelték Sigmund Freud elméletei. Inkább a mágikus realizmushoz vonzódott, és a női szexualitást női szemszögből próbálta megjeleníteni.

Levelezett André Bretonnal, aki arra biztatta, hogy írja meg idegösszeomlásainak történetét. Az élményeket az Odalent című, saját illusztrációival kísért könyvében dolgozta fel; ezek közül a legismertebb az Odalent térképe (1941). Az 1974-es Hallókürt című regény pedig feminista ikonná tette a festőként és íróként egyaránt jelentős Carringtont. Az öregedést és a nő saját testéhez fűződő viszonyát vizsgáló művet egyes értelmezések szerint akár a nemi identitásról szóló első könyvnek is tekinthetjük.

## Frida Kahlo és az identitás rétegei

A nemi identitás Frida Kahlo (1907–1954) művészetének is visszatérő témája volt. A szöveg szerint Kahlo és Georgia O’Keeffe az a két női képzőművész, aki valóban világhírűvé vált.

Bár Kahlo képein jól felismerhetők a szürrealizmus és a mágikus realizmus elemei, talán pontosabb úgy tekinteni rájuk, mint identitásának vizsgálatára. Műveiben mexikói gyökereit, élettörténetét, társadalmi helyzetét és szexualitását, valamint a Kolumbusz előtti Mexikó és a gyarmatosítás történetét dolgozta fel.

Apja német volt, anyja pedig egy őslakos mexikói férfi és egy spanyol származású mexikói nő családjában született. Kahlo életét végigkísérte a fájdalom. Gyermekkorában gyermekbénuláson esett át, tizennyolc évesen pedig balesetet szenvedett. Sérülései szertefoszlatták az akkor még diákként orvosi pályára készülő fiatal nő terveit.

Húszévesen belépett a Mexikói Kommunista Pártba, ahol találkozott későbbi férjével, Diego Riverával. Rivera már ekkor világhírű volt, és Mexikó legjelentősebb festőjének tartották, Kahlo azonban később túlszárnyalta ismertségét. 1929-ben házasodtak össze, az 1930-as években Mexikóban és az Egyesült Államokban éltek. Egyszerre ihlették és gyötörték egymást: 1939-ben elváltak, majd 1940-ben ismét összeházasodtak.

## Mit jelent A két Frida?

Kahlo legismertebb művei a mexikói népi kultúrára utaló, jelképekkel teli önarcképek. A két Frida (1939) kettős önarckép: balra a festő európai ruhát viselő alakja látható, mellette pedig hagyományos tehuanai őslakos viseletben jelenik meg.

Kézenfekvő a képet a Riverával történt szakításra adott válaszként olvasni. Egyes kutatók ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy egy alkotó életrajza nem szabhatja meg művei jelentését. A személyes, különösen a botrányos történetek előtérbe állítása a történeti kutatás számos területén jelen van, és olykor megnehezíti a művészet elfogulatlan szemlélését. Kahlo azonban maga is arra ösztönzi a nézőt, hogy párhuzamot keressen élete és alkotásai között.

A festménynek két fő értelmezése alakult ki. Az egyik Kahlo európai és őslakos mexikói gyökereit, valamint a gyarmatosítás mexikói népességre gyakorolt hatását emeli ki. A másik a festő Diego Riverához fűződő bonyolult kapcsolatára összpontosít: a tehuanai Frida szereti és csodálja őt — kezében Rivera portréját tartja —, míg az európai Frida elutasítja.

A kép Kahlo sorsfordulóit is megjelenítheti: az orvosi pálya meghiúsulásától — az európai Frida kezében sebészeti olló van — a mexikói örökség művészeten keresztüli vállalásáig. A két alakot erek kötik össze, amelyek az európai Frida anatómiai tankönyvre emlékeztető módon felmetszett szívéből indulnak. Az egyik ér megsérült, vére a fehér ruhára csöpög; a másik a tehuanai Frida „zárt” szívébe továbbítja a vért. A képen látható orvosi kellékek talán a művész krónikus fájdalmára utalnak.

Amikor Kahlót a jelképek jelentéséről kérdezték, azt mondta, gyermekkora képzeletbeli barátját festette meg. Egyik ismerőse szerint viszont Kahlo arról beszélt, hogy a Louvre-ban ugyanabban az évben látott, testvérpárokat ábrázoló képek ihlették. Ezek az értelmezések nem csökkentik a mű eredetiségét és szürrealista hatását, de segíthetnek jobban megérteni Kahlo gondolkodását és alkotói folyamatát.

Melyik magyarázatnak higgyünk, és van-e okunk kételkedni magában a művészben? Az alkotók néha saját műveiknek sem megbízható értelmezői. René Magritte például minden értelmezést elutasított, bármilyen meggyőzőnek tűnt is. Úgy vélte, a művészet feladata az érzelmek és a képzelet felkavarása. A nézőnek kell megfejtenie a mű által feladott rejtvényt, miközben a helyes választ talán maga a művész sem ismeri.

A tudattalan és az álmok világát kutató szürrealista alkotások olyan elemeket is tartalmazhatnak, amelyekkel szerzőjük sincs teljesen tisztában. Egy utalás vagy metafora észrevétlenül kerülhet a műbe, az alkotó pedig nem feltétlenül tudja megmagyarázni, miért illesztett be egy részletet. A két Frida említett értelmezései ezért egyaránt érvényesek lehetnek.

## A világhír és a „fridománia”

André Breton csodálta Kahlo munkáit, és 1938-ban segített megszervezni első önálló kiállítását a New York-i Julien Levy Galériában. A festő népszerűsége akkora volt, hogy a következő évben már Párizsban rendeztek neki újabb tárlatot. Kahlo világhírű lett, A keret című önarcképét pedig megvásárolta a Louvre. Ezzel ő lett az első mexikói női képzőművész, akinek alkotása bekerült a múzeum gyűjteményébe.

Mexikóba visszatérve festészetet tanított. Hazájában csak 1953-ban nyílt meg első önálló kiállítása. Egészsége mindig törékeny volt, és egy évvel később, mindössze 47 évesen meghalt.

Életében elért sikerei ellenére Kahlo jóval később vált igazi sztárrá. Mexikóvárosi otthona, a Kék Ház 1958-ban lett múzeum, festményeit pedig Mexikó csak 1984-ben nyilvánította a nemzeti kulturális örökség részévé. Az 1970-es évek feminista művészettörténeti kutatói fedezték fel újra: erős, tehetséges alkotót láttak benne, akit korábban háttérbe szorított híres férje.

Az 1990-es években a Kahlóról szóló kiállítások, könyvek és filmek sora ikonná emelte. Az iránta és művészete iránt megmutatkozó széles körű érdeklődésre az újságírók még külön kifejezést is alkottak: „fridomániának” nevezték el.

Kirk Varnedoe, a New York-i Museum of Modern Art egykori főkurátora a Vanity Fairnek úgy fogalmazott: Kahlo azért találja el a modern ember érzékeny pontját, mert önmaga iránti megszállottsága és saját alternatív világa megteremtésének vágya ma is időszerű. Folyamatosan újraalkotta önmagát, saját énje színházában játszott — ebben Cindy Shermanhez és Kiki Smithhez, a tömegkultúrában pedig Madonnához hasonlítható. Varnedoe szerint Kahlo jól illik korunk különc, androgün világába.

Frida Kahlo ma a világ legnépszerűbb képzőművészei közé tartozik. Munkássága fontos a feministák, az őslakos művészet és a chicano művészet számára is. Ez utóbbi az 1960-as években, a mexikói amerikaiak társadalmi igazságosságáért, polgárjogaiért és gazdasági egyenlőségéért küzdő politikai mozgalom részeként jött létre, stílusában pedig az európai festészet és a Kolumbusz előtti művészet eredményeit ötvözi.

2001-ben Kahlo lett az első latin-amerikai származású nő, akinek portréja amerikai postabélyegre került. A Mexikói Központi Bank olyan bankjegyet is kibocsátott, amelyen egyik festménye látható. Élete és művészete számos színházi előadást, filmet, operát, balettet és regényt, valamint egy fuvolára épülő dzsesszalbumot ihletett. Julie Taymor 2002-es Frida című hollywoodi drámáját hat Oscar-díjra jelölték, és kettőt el is nyert. Kahlo még a 2017-es Disney-animációban, a Coco című filmben is feltűnt.

Élénk önarcképei, markáns arcvonásai és védjeggyé vált összenőtt szemöldöke miatt kevés nála könnyebben felismerhető képzőművész van.

## A megfejtés nélküli rejtvény

A szürrealista művek értelmezésre hívnak, de nem adnak egyértelmű választ arra, mit jelentenek. Ez egyszerre lehet frusztráló és izgalmas. Bizonyos korszakok — például a reneszánsz — művészete sokszor könnyebben értelmezhető, mert akkoriban rögzült és közismert jelképrendszer létezett: a kutya például a hűséget, a kulcspár Szent Pétert jelképezte.

Az ember természetéből fakad, hogy magyarázatot keres a rejtélyes jelenségekre. Az ókorban a vihart Zeusz haragjával indokolták, ma pedig nehezen tudunk ellenállni a logikai feladványoknak és rejtvényeknek. A bizonytalanság feszültséget kelt, amelyet egy kérdés megválaszolásával, egy titok megfejtésével vagy egy keresztrejtvény összes üres négyzetének kitöltésével próbálunk feloldani. Ha sikerül, diadalt érzünk — a szürrealizmus azonban gyakran éppen a végleges megfejtést tagadja meg tőlünk.