A migráció szó a latin migratio kifejezésből ered, és tág értelemben bármilyen áttelepülést vagy helyváltoztatást jelent. E meghatározás alapján az állatfajok túlnyomó többségére jellemző valamilyen vándorlás. Egyesek életének elválaszthatatlan része a napszakhoz, az évszakhoz vagy a szaporodási időszakhoz kötött, rendszeres migráció. Más, nemzedékeken át helyben maradó fajok csak rendkívüli körülmények között hagyják el élőhelyüket – ezt szórványos migrációnak nevezik.

Még azok az állatok is vándorolhatnak fejlődésük bizonyos szakaszaiban, amelyek később alig vagy egyáltalán nem mozognak. Az aszcídiák, a szivacsok, a korallpolipok, valamint a súlyos héjat növesztő csigák és kéthéjú kagylók lárvái a világtenger planktonjának jelentős részét alkotják. A hullámok és áramlatok óriási távolságokra sodorhatják őket, elősegítve a fajok elterjedését.

## A letelepedett fajok nyughatatlan egyedei

A kis területen élő, helyhez kötött állatok populációiban rendszerint akadnak állandó lakóhely nélküli, különösen mozgékony egyedek. Ezeket populáción belüli migránsoknak nevezik, és többségük még nem ivarérett.

A mormoták, ürgék, futóegerek, különféle egérfélék és cickányok gyakran rögtön önállósodásuk után elhagyják szüleik területét, hogy szabad élőhelyet keressenek. Olykor felnőtt állatok is csatlakoznak hozzájuk. Az ismerős tájékozódási pontoktól és búvóhelyektől megfosztott vándorok könnyen ragadozók áldozataivá válnak, és az időjárás hirtelen romlása is sokukat elpusztítja. A szétszóródás mégis előnyös a populáció számára, mert mérsékli a túlnépesedést és a fajon belüli versengést.

Éppen ezek a folyamatosan érkező egyedek hiúsították meg azokat a kísérleteket, amelyek tömeges irtással akarták végleg felszámolni a pestis és a tularémia természetes gócaihoz kötődő rágcsálótelepeket, illetve megszabadítani a lakóépületeket és raktárakat a patkányoktól és egerektől.

## Amikor szinte mindenki útnak indul

A fiatal állatok szétszóródása többnyire észrevétlen marad. Bizonyos körülmények között azonban egy helyhez kötött faj populációjának nagy része egyszerre kelhet útra. Az ilyen szórványos tömegvándorlást rendszerint a táplálékhiány, az aszály, a tűz vagy az árvíz miatt hirtelen romló életfeltételek váltják ki, különösen akkor, ha az állatok száma eleve magas.

Gyakran jegyeztek fel például tömeges mókusvándorlásokat olyan években, amikor egy-egy térségben rossz volt a tűlevelű fák magtermése. Táplálékot keresve az állatok több száz kilométert is megtesznek, településeken futnak keresztül, folyókat és tavakat úsznak át. Ez többnyire a tajgaövezetben fordul elő, de 1966-ban moszkvai lapok a Moszkvai terület több járását érintő tömeges vonulásról számoltak be.

Hasonló események történhetnek nyulakkal, patkányokkal, egerekkel és pockokkal is. Különösen ismertek erről a norvég lemmingek. E tundrai rágcsálók állománya időről időre robbanásszerűen megnő, ami túlnépesedéshez és a táplálékforrások kimerüléséhez vezet. Az állatok nagy része ekkor elpusztul, majd a csökkenést a következő években újabb növekedés követi. A különösen magas egyedszámú időszakokban tömegek indulhatnak a szomszédos területek felé.

A lemmingek gyakran folyóvölgyek és más mélyebben fekvő terepszakaszok mentén mozognak, ezért úgy tűnhet, mintha összehangoltan vonulnának. Közben elveszítik óvatosságukat, és még a láthatóan leküzdhetetlen, széles vízi akadályok sem állítják meg őket. Sokan folyókba és fjordokba fulladnak, másokat madarak vagy négylábú ragadozók ejtenek el. A közhiedelemmel ellentétben ez nem tömeges öngyilkosság, még ha a végeredmény hasonló is. A természettudós Alekszandr Middendorf találóan „halálig tartó migrációnak” nevezte az ilyen vándorlást.

A pockok, patkányok és egerek tömeges elszaporodása súlyos mezőgazdasági károkat okozhat, de a sáskainvázió következményei még katasztrofálisabbak lehetnek. A sáskáknál a rendszeresen visszatérő egyedszámnövekedés hatalmas, nagy távolságokra eljutó rajok kialakulásával járhat. Ilyenkor nemcsak a rovarok viselkedése, hanem a külsejük is annyira megváltozik, hogy az entomológusok sokáig külön fajnak hitték ugyanazon sáskafaj magányos és rajzó alakját.

Az ázsiai vándorsáska alacsony egyedszám mellett magányosan él. Lárvái zöldesek vagy sárgásak, oldalról kissé görnyedtnek látszanak. Ha azonban sok lárva kel ki, és az aszály miatt kevés a táplálék, az állatok a megmaradt nedves helyeken tömörülnek. A következő vedlés után élénk fekete és vöröses foltok jelennek meg rajtuk, hátuk kiegyenesedik, majd már nem szétszóródva, hanem sűrű menetoszlopokban keresnek táplálékot.

Már a szárnyatlan lárvák is súlyos károkat okoznak a vetésekben és legelőkben: rendkívül falánkak, tömegeik pedig több ezer hektárt boríthatnak be. A legnagyobb pusztítás akkor kezdődik, amikor kifejlett, jól repülő rovarokká alakulnak, és a rajok a kikelés helyétől több száz kilométerre fekvő földekre ereszkednek.

Útvonalukat nehéz előre jelezni. Feltételezések szerint a széllel, a magas légnyomású területek felől az alacsony nyomású térségek irányába haladnak, oda, ahol nagyobb az eső és a friss növényzet megjelenésének esélye. Egy közepes méretű sáskaraj naponta mintegy ezer tonna friss növényzetet fogyaszt el.

A trópusi erdők vándorhangyái szintén szigorú rendben vonulnak, noha vakok. A katonák a menet két oldalát őrzik, a felderítők zsákmány után kutatnak, és táplálékkal látják el a királynőt, valamint a lárvákat szállító dolgozókat. Ismertek olyan esetek, amikor az invázió miatt a helyiek elhagyták otthonaikat, visszatérésük után pedig csupasz falakat, valamint patkányok és kikötve felejtett háziállatok lerágott csontvázait találták.

## A szaporodás is hosszú útra késztethet

Nem minden nagy vándorlás oka az élelemhiány. A csendes-óceáni lazacok életük nagy részét a Csendes-óceán északi részének hideg vizében töltik. Ivaréretten a Távol-Kelet és Észak-Amerika folyótorkolataihoz indulnak, majd az erős áramlással, zuhatagokkal és kisebb vízesésekkel dacolva a felső szakaszokhoz úsznak. Ott létrehozzák a következő nemzedéket, majd elpusztulnak. Több évnyi óceáni vándorlás után is abba a folyóba térnek vissza, ahol világra jöttek.

A szárazföldi rákok kifejlett egyedei teljesen szárazföldi életet élnek, és a parttól sok kilométerre is előfordulnak, petéiknek és lárváiknak azonban tengervízre van szükségük. Ezért a trópusi esős évszakra időzített szaporodási időszakban a megtermékenyített petéket hátsó lábaikon hordozó nőstények a tenger felé indulnak. Az Indiai-óceán Karácsony-szigetén a szezonális rákvándorlás olykor még a vonatok közlekedését is akadályozza.

A sekély tengerekben élő, már a szilur időszakból ismert tőrfarkú rákok ugyancsak minden évben vándorolnak. Szaporodáskor ezrével jelennek meg a parton, ahol a nőstények az árapály által rendszeresen átnedvesített homokba rakják petéiket.

## A szezonális vándorlás mesterei

A rendszeres, évszakos tömegvándorlás sok fajnál evolúciós alkalmazkodásként alakult ki a környezeti feltételek visszatérő romlásához. A legismertebb példát a költöző madarak adják. Repülési képességüknek köszönhetően a mérsékelt és sarkvidéki tájakat is benépesíthették, noha ezek télen alkalmatlanok számukra.

A vándorlás távolsági rekordere nemcsak a madarak, hanem valamennyi állat között a sarki csér. Az Arktiszon költ, telelni pedig az Antarktisz partjaihoz repül. Évente kétszer 15–22 ezer kilométert tesz meg, egy-egy ilyen útja mintegy 90 napig tart. Egyes partimadarak – köztük az amerikai pettyeslile, a partfutó és a Baird-partfutó –, valamint bizonyos fecskefajok szintén igen messzire jutnak.

Felmerülhet, miért nem állnak meg félúton, az Egyenlítő környékén. A költöző madarak valójában nem feltétlenül teljesen eltérő környezetet keresnek. Gyakran olyan telelőhelyet választanak a másik féltekén, amelynek ökológiai viszonyai hasonlítanak költőterületükéhez. A sarki csérek életük felét úton töltik, hogy télen is a számukra megszokott sarki nappalban, az antarktiszi tengerek hideg vizében foghassanak apró halakat.

Egyes fajok több ezer kilométert repülnek megállás nélkül. Az amerikai pettyeslile 4000 kilométert tesz meg Labradortól Dél-Amerika partjaiig. A parányi csíkos lombjáró ugyanekkora távolságot négy-öt nap alatt teljesít.

Ehhez rendkívüli energiatartalék szükséges. Miután a fiókák etetése véget ér, a költöző madarak idejük nagy részét táplálkozással töltik, a szokásos mennyiség többszörösét fogyasztják, és testtömegük akár felét kitevő zsírt halmoznak fel. A hosszú, leszállás nélküli utak előtt azonban más változások is történnek: egyes belső szervek, köztük az ivarmirigyek és a belek összezsugorodnak, a zúzógyomor fala elvékonyodik, a madarak pedig még az ott lévő apró köveket is felöklendezik. Így megszabadulnak a fölösleges tehertől, miközben zsírból feltöltik energiaraktáraikat.

Tájékozódásuk sem kevésbé lenyűgöző. Kísérletek szerint a nappal vonuló fajok a Nap helyzetét használják, és annak változását is figyelembe tudják venni. Az éjszaka repülők az ismerős csillagképek alapján tájékozódnak, és az út időtartamáról is velük született ismeretekkel rendelkeznek. Azt ugyanakkor továbbra sem tudni pontosan, hogyan találnak rá olyan apró célpontokra, mint az óceánban elszórt szigetek.

A szezonális vándorlás nemcsak a madarakra jellemző. Az afrikai patások, a rénszarvasok, az amerikai bölények, a rozmárok, az oroszlánfókák, az északi medvefókák, a denevérek és egyes lepkék az évszakok váltakozását követik. A tengeri teknősök, a lazacok és az angolnák azért járnak be nagy távolságokat, mert táplálkozó- és szaporodóhelyeik térben elkülönülnek.

Az afrikai szavannák patásainak vonulása a természet egyik legnagyobb látványossága. A száraz évszak kezdetén gazellák, zebrák és gnúk százezrei indulnak el a Serengeti síkságairól mintegy 300 kilométerrel nyugatabbra, a Viktória-tó felé. Oroszlánok, hiénák és más ragadozók követik őket. A csordák nagy kört írnak le, majd akkor térnek vissza, amikor az eső újra átnedvesíti a talajt, és kizöldül a szavanna.

## A vándorlás az egész bioszférát összeköti

Bármi készteti is útra az állatokat, a migráció jelentősége túlmutat az egyes fajok fennmaradásán. A szárazföldön, a vízben és a levegőben – saját izomerejükre támaszkodva vagy a szelekre és áramlatokra bízva magukat – nem pusztán egyedek, csordák és rajok mozognak. A bolygó élő anyaga rendeződik át, összekapcsolva a bioszféra elemeit.

Ezt érzékletesen mutatja egy 1889-ben közölt beszámoló is. Carruthers természettudós a Szaharából Arábiába tartó, egész napra elsötétülést okozó sáskarajt figyelt meg. Becslése szerint a felhő 5967 négyzetkilométert borított be, tömege pedig körülbelül 44 millió tonna volt.

A cikk az akkor még pályája elején járó mineralógus, Vlagyimir Vernadszkij kezébe került. Összevetette a sáskaraj tömegét azzal a 48 millió tonna rézzel, ólommal és cinkkel, amelyet az emberiség egy évszázad alatt olvasztott ki. Arra jutott, hogy a kémiai elemek mennyiségét tekintve a sáskatömeg egy kőzethez mérhető. Ez a felismerés vezette el a földtani és biológiai folyamatok összehasonlíthatóságának, a bolygó „élő anyagának”, végül pedig a bioszféra elméletének gondolatához.