Az ember hajlamos magát a Föld egyetlen értelmes fajának tekinteni. Az állatok kognitív képességeiről és figyelemre méltó szellemi teljesítményéről szóló kutatások azonban számos olyan megfigyelést sorakoztatnak fel, amelyek komoly találékonyságról tanúskodnak. Némelyik történet nemcsak érdekes, hanem kifejezetten szórakoztató is.

## A csimpánz, aki kannákkal szerezte meg a hatalmat

Ha az állati leleményesség kerül szóba, sokaknak elsőként legközelebbi rokonaink, a majmok jutnak eszükbe. A csimpánzok laboratóriumi körülmények között jól elsajátítják az emberi jelnyelvet, és emberekkel, illetve egymással is kommunikálnak rajta. Kanzi, a hím bonobó 450 szót ismer – ez csaknem kétszerese egy kétéves gyermek szókincsének.

A csimpánzok szívesen készítenek és használnak eszközöket is. Szenegálban például egy csoportjuk botokból lándzsákat alakít ki, és ezekkel vadászik kisebb főemlősökre, galágókra.

Jane Goodall főemlőskutató megfigyeléseinek köszönhetően vált közismertté Mike története. A fiatal hím kicsi és gyenge volt, ezért alig volt esélye arra, hogy a csoport rangsorának élére kerüljön. A csimpánzoknál – ahogy sok más főemlősnél – rendszerint erős, nagy szemfogú hímek töltik be a vezető szerepet. Ám gyakran nekik is szövetségeket kell kötniük és összefogniuk az uralkodó hím ellen. Az ilyen hatalmi küzdelem fejlett társas intelligenciát és mások várható lépéseinek felmérését igényli.

Mike más utat talált. Egy alkalommal üres benzineskannákra bukkant, és játékból összeütögette őket. A csörömpölés pánikot keltett társai között, még az erős hímeket is megijesztette. Mike gyorsan felismerte, hogy a zajjal félelmet és tekintélyt kelthet. Ezzel az egyszerű trükkel a csoport élére került, és több éven át ő maradt a vezér.

## Varjak, amelyek eszközt használnak és szórakoznak

A madarakkal végzett kísérletek többször is igazolták figyelemre méltó értelmi képességeiket. Aiszóposz „A holló és a korsó” című meséjében a szomjas madár köveket dobott egy edénybe, hogy megemelje a víz szintjét. A modern kutatók próbára tették a történetet: kevés vizet és egy jutalomfalatot helyeztek egy palackba, mellé pedig kövekkel teli edényt tettek. A kísérleti madár gyorsan felismerte, hogy csőrével nem éri el a falatot, ezért kavicsokat dobált a vízbe. A kiszorított víz egyre magasabbra emelte a jutalmat, míg végül hozzáférhetővé vált.

A varjúfélék beszédutánzó képessége is jelentős: fogságban akár több száz szót is megtanulhatnak. A természetben hajlított ágakat vagy drótdarabokat használhatnak a zsákmány felszúrására, kövekhez vagy járdához csapkodják a diót, illetve traktorokat követve összeszedik a kerekek által felszínre hozott férgeket és rovarokat.

Táplálékukat igyekeznek úgy elrejteni, hogy társaik ne lássák. Ha észreveszik, hogy figyelik őket, később másik helyre viszik a zsákmányt.

A játékban is megmutatkozik találékonyságuk. Télen a városi varjak előszeretettel csúszkálnak a behavazott háztetőkön, mintha csak szánkóznának. Mivel ennek nincs gyakorlati haszna, feltehetően pusztán szórakozásból teszik. Olykor a veszélyesebb mutatványoktól sem riadnak vissza: feljegyeztek olyan esetet is, amikor egy varjú egy repülő sas hátára telepedett – hogy miért, arra nincs magyarázat.

A kisebb madarak sem feltétlenül maradnak el tőlük. A tudományos szakirodalom beszámol egy brit esetről, amikor cinegék megtanulták felnyitni a tejesüvegeket. A tudás gyorsan elterjedt az egész állományban.

## Patkányok összehangolt akcióban

A patkányokat kevés ember találja kedvesnek, részben azért, mert több száz különféle betegség terjesztőiként tartják számon őket. Rossz hírük ellenére a kutatók fontos segítői: a rajtuk végzett kísérletek emberéletek millióinak megmentéséhez járulnak hozzá, és segítenek jobban megérteni a természet működését.

A vizsgálatok szerint rendkívüli a szaglásuk, megtanulhatják az internet használatát, és csekély sugárérzékenységük miatt még egy atomháborút is túlélhetnek.

Kifejezetten társas állatok, és segítik egymást. Ha egyikük ehetetlen vagy mérgező táplálék elfogyasztása után rosszul lesz, a többiek felismerik a veszélyt, és nem esznek ugyanabból. Sőt, azokat a patkányokat is elkergetik a méreg közeléből, amelyek még nem tudnak a fenyegetésről.

Egy alkalommal tojáslopáson kapták őket. Összehangoltan dolgoztak: az egyik patkány megragadta a tojást és a hátára fordult, társa pedig a farkánál fogva húzta odébb. Így a zsákmány sértetlen maradt.

A fedetlenül hagyott tejhez is leleményesen férnek hozzá: egyikük a farkát a kannába mártja, majd társai lenyalják róla a tejet. Egy indiai ékszerboltban pedig egy patkány gyémánt fülbevalókat vitt el. Az üzlet tulajdonosa a biztonsági kamerák felvételeiből tudta meg, hogy az állat felmászott a polcra, majd elragadta az ékszereket. Az persze nem derült ki, mire kellettek neki a drágaságok.

## A tigris kivárta a megfelelő pillanatot

A vadászok és természetjárók jól tudják, hogy a macskafélék – különösen a nagymacskák – óvatosak, ügyesek és találékonyak. Erről egy oroszországi állatkert munkatársai is meggyőződhettek, amikor új nőstény tigris érkezett hozzájuk.

Az állatot ketrecbe engedték, vizet és húst kapott, majd békén hagyták, hogy hozzászokhasson új környezetéhez. A tigris körbejárta a helyet, ivott, aztán nyugodtan lefeküdt. Miután bezárt az állatkert, és az emberek távoztak, odament ahhoz a részhez, ahol valamivel nagyobb volt a rácsok közötti rés. Átpréselte magát, így majdnem kijutott: egy tágasabb kifutóban találta magát, amelyet csak vékony háló határolt.

Az éber őr észrevette a szökési kísérletet, és szólt az igazgatónak. A tigrist visszavitték a ketrecbe, a rácsok közötti réseket pedig szűkebbre vették. Az eset arra utalt, hogy az állat megtalálta a gyenge pontot, majd – felismerve, hogy figyelik – kivárta az alkalmas pillanatot.

## A hiúz válasza a vadásznak

Egy másik emlékezetes eset egy vadásszal történt, aki este egy sózónál várta az oda sót nyalogatni érkező őzet vagy vapitit. A sötétben észrevette, hogy két fatönk között kirajzolódik egy élőlény alakja, amely nem akart távozni.

Végül odavilágított a lámpájával: egy nagy, pamacsos fülű macskát, egy nőstény hiúzt pillantott meg. Nem erre az állatra vadászott, ezért nem volt értelme lelőnie. Előbb követ dobott felé, majd bottal fenyegette.

A hiúz válaszul méltóságteljesen körbejárta a sózót, otthagyta rajta az ürülékét, majd ugyanilyen kimérten távozott – mintha jelezte volna, ki az úr a területen. Feltételezhető, hogy értette, miért érkezett oda az ember, és elegánsan megszabadult a vetélytárstól: a szagnyomok után ugyanis a többi állat már nem ment a sózóhoz.