Az állatvilág számos faja évről évre hosszú és veszélyes útra kel. A legismertebb példák közé tartoznak a sarkvidékek és az Egyenlítő között vándorló púpos bálnák, valamint az uralkodólepkék, amelyek százezrével érkeznek Mexikóba minden télen.
Madarak, emlősök, halak, hüllők, kétéltűek, rákfélék és rovarok egyaránt vándorolnak. Útjuk célja rendszerint a táplálék felkutatása, egy biztonságos szaporodóhely elérése vagy a megfelelőbb éghajlat megtalálása.
Az Európában élő fecskék például minden télen délre, Afrikába vagy Ázsiába vonulnak, ahol melegebb az idő, és több táplálékot találnak. Naponta akár 320 kilométert is repülnek, hosszú útjuk során pedig zsírtartalékaikból fedezik energiaszükségletüket, így kerülve el az éhezést.
Hasonlóan ismert a gnúk vándorlása a Serengetiben. Ezek az állatok az évszakos esőzéseket követik, mert a csapadék táplálja azokat a füveket, amelyeken legelnek.
Nem minden vándorlás kapcsolódik azonban az évszakok változásához. Az atlanti lazac élete nagy részét a tengerben tölti, szaporodáskor viszont több ezer kilométeres útra indul, hogy pontosan abba a folyóba térjen vissza, ahol született. Egy 2021-ben megjelent tanulmány szerint akár 2940 kilométert is megtehet a szülőfolyó eléréséért. Ezzel biztosítja utódainak a lehető legkedvezőbb életkezdést.
A vándorló állatok teljesítménye rendkívüli, életmódjuk ugyanakkor különösen kiszolgáltatottá teszi őket az éghajlatváltozással, az erdőirtással és az élőhelyek feldarabolódásával szemben. Fennmaradásukhoz vagy teljes életciklusuk lezárásához ugyanis több, gyakran különböző országokban, sőt kontinenseken található élőhelyre is szükségük van.
