A középkori ember mindenekelőtt hívő keresztény volt. Tág értelemben ide sorolható az óorosz földek lakója, a bizánci, a görög, a kopt vagy a szír keresztény is; szűkebb értelemben azonban a latin nyelvű hitvilágban élő nyugat-európai embert értjük alatta.

## Mikor élt a középkori ember?

A tankönyvek rendszerint a Római Birodalom bukásától számítják a középkort, de ebből nem következik, hogy az első középkori ember 476-ban született volna. A gondolkodás és a képi világ átalakulása évszázadokon át tartott, kezdetei pedig egészen Krisztusig vezethetők vissza.

Maga a „középkori ember” is részben elméleti konstrukció. A XII. században élt Pierre Abélard bizonyos vonásaiban közelebb áll hozzánk, mint saját kortársaihoz. Az ideális reneszánsz filozófusnak tekintett Giovanni Pico della Mirandola (1463–1494), az „Értekezés az ember méltóságáról” szerzője ugyanakkor sok tekintetben még középkori gondolkodó volt. A korszakok világképei nem egyszerűen felváltják egymást, hanem össze is fonódnak. A középkori ember tudatában ezért egyszerre találhatók meg az elődeihez, a mai emberhez és kizárólag a saját korához kötődő elképzelések.

## Isten keresése

A középkori gondolkodás középpontjában a Szentírás állt. A Bibliát olyan könyvnek tekintették, amelyben minden kérdésre megtalálható a válasz – ezek a válaszok azonban sohasem voltak véglegesek. Félrevezető tehát az a gyakori állítás, hogy a kor emberei előre rögzített igazságok szerint éltek. Az igazság valóban adott volt, de nem volt közvetlenül hozzáférhető vagy könnyen érthető.

Az Ószövetség törvénykönyveivel szemben az Újszövetség nem kínált minden kérdésre egyértelmű útmutatást. Krisztus sem egyszerű utasításokat adott: példázatokat mondott, amelyek jelentését az embernek magának kellett végiggondolnia. Az élet feladata így a válaszok keresése lett, ez pedig bizonyos szabadságot és állandó alkotó kutatást tett lehetővé.

Mindezt elsősorban azokról a gondolkodó emberekről tudjuk, akik verseket és értekezéseket írtak, freskókat festettek vagy más műveket alkottak. Világképüket ezekből az emlékekből rekonstruálhatjuk. Az Isten országát keresték, amely nem ebből a világból való – de hogy milyen, azt senki sem tudhatta biztosan.

## A földi élet értéke

A középkori emberek mai szemmel alig tudtak vigyázni magukra. III. Fülöp francia király várandós felesége például egy lóról lezuhanva halt meg. I. Henrik angol király egyetlen örököse, Vilmos Adelin 1120. november 25-én éjjel, ittas társasággal hajózott ki a La Manche csatornára a királyi flotta legjobb hajóján. A hajó szikláknak ütközött, ő pedig vízbe fulladt. Az ország ezután harminc évre zűrzavarba süllyedt. A gyászoló apát Hildebert de Lavardin költő, teológus és prédikátor sztoikus hangú levélben vigasztalta: aki egy országon uralkodik, legyen úrrá saját fájdalmán is. Egy politikus számára ez aligha lehetett valódi vigasz.

A földi életet azért becsülték kevésre, mert egy másik életet tartottak igazán fontosnak. A középkori emberek túlnyomó többségének születési dátumát nem ismerjük. Minek jegyezték volna fel, ha az illető akár másnap meghalhatott?

A korszak egyetlen emberi eszménye a szent volt, szentté pedig csak az válhatott, aki már eltávozott az élők sorából. A szent alakja az örökkévalóságot kapcsolta össze a múló idővel: nemrég még az emberek között járt, halála után azonban már a mennyei Király trónjánál volt. Ereklyéihez bárki odajárulhatott, láthatta, megérinthette és imádkozhatott előttük. Az örökkévalóság így szó szerint kézzelfogható közelségbe került.

Ezért vadásztak az ereklyékre, ezért lopták el és darabolták fel őket. Amikor IX. Lajos francia királyt szentté avatták, bizalmasa és életrajzírója, Jean de Joinville elérte, hogy a királyi maradványok egyik ujját levágják számára.

Hugó lincolni püspök – francia karthauzi szerzetes, az akkori Anglia legnagyobb egyházmegyéjének vezetője – kolostorokat járva tekintette meg azok legfontosabb ereklyéit. Amikor egy helyen elé vitték Mária Magdolna karját, két darabot leharapott a csontból. Az apát és a szerzetesek előbb megdermedtek, majd tiltakozni kezdtek. Hugó azonban azzal érvelt, hogy ezzel különleges tiszteletet tanúsított a szent iránt, hiszen az Úr testét is fogaival és ajkaival veszi magához. Később olyan karkötőt készíttetett, amelyben tizenkét szent ereklyéit őrizte. A karkötővel felvértezett kar már nem egyszerű testrésznek, hanem hatalmas fegyvernek számított. Később magát Hugót is szentté avatták.

## Mikor kapott arcot és nevet az egyén?

A IV. és a XII. század között az embernek mintha nem lett volna saját arca. Természetesen felismerték egymást, de úgy gondolták, hogy Isten ítélete nem személyválogató: az utolsó ítéleten nem a külső, hanem a tettek és a lélek számítanak. Ezért a középkor sokáig nem ismerte az egyéni portrét.

A XII. századtól megváltozott a világ szemlélete: az embereket már minden fűszál érdekelte, és ezzel együtt az emberi arcra is másként tekintettek. A XII–XIII. századi szobrok háromdimenziósabbá váltak, az arcokon érzelmek jelentek meg. A XIII. század közepétől a magas rangú egyházi személyek síremlékein már felismerhető portrészerűség mutatkozott.

A korábbi uralkodókról készült festmények és szobrok – a kevésbé jelentős személyek képmásairól nem is beszélve – többnyire konvenciókat és kánonokat követtek. Giotto egyik megrendelőjét, Enrico Scrovegni gazdag padovai kereskedőt azonban már realisztikus, egyénített ábrázolásokból ismerjük. A híres padovai Scrovegni-kápolna freskóját a síremlék szobrával összevetve még azt is láthatjuk, hogyan öregedett meg.

Dantéról tudjuk, hogy nem viselt szakállt, noha az „Isteni színjáték” nem írja le a külsejét. Aquinói Tamás testes és lassú volt; diáktársai Szicíliai Ökörnek csúfolták. I. Frigyes Barbarossáról pedig nemcsak vörös szakállát, hanem szép kezét is feljegyezte valaki. Ezek a részletek már az egyéni külső iránti figyelemről tanúskodnak.

Az egyéni hang sem kizárólag az újkor sajátja. A középkorban is megszólalt, csak sokáig név nélkül. A freskók, miniatúrák, ikonok és mozaikok – utóbbiak évszázadokon át a legdrágább, legtekintélyesebb művészeti alkotások közé tartoztak – szinte mindig névtelenek maradtak. Mai szemmel furcsa, hogy a nagy mesterek nem írták alá műveiket, számukra azonban maga az alkotás volt az aláírás.

A témák ugyan kötöttek voltak, de a művész ettől még művész maradt. Mindenki tudta, hogyan kell ábrázolni az angyali üdvözletet, a jó mester mégis belevitte saját érzéseit. Kortársai ismerték a kiváló alkotók nevét, de sokáig senki sem tartotta szükségesnek, hogy feljegyezze őket. A XIII–XIV. században aztán a mesterek egyszer csak nevet kaptak.

## Bűn, gyónás és megbánás

A középkorban természetesen voltak törvényileg tiltott és büntetendő cselekedetek. Az egyház számára azonban nem a büntetés, hanem a bűnbánat volt a legfontosabb. A középkori ember ugyanúgy vétkezett, mint a mai: mindenki bűnt követett el, és mindenki gyónt. Egyházi emberként nem lehetett valaki bűntelen. Ha semmit sem tudott mondani a gyónásban, az éppen arra utalt, hogy valami nincs rendben vele.

Assisi Szent Ferenc az utolsó bűnösnek tartotta magát. Ebben rejlik a keresztény ember feloldhatatlan ellentmondása: nem szabad vétkeznie, ám ha bűntelennek képzeli magát, a gőg bűnébe esik. A bűntelen Krisztust kell követnie, de egy bizonyos határt nem léphet át: nem mondhatja magáról, hogy ő Krisztus vagy egy apostol, mert az már eretnekség volna.

A megbocsátható, megbocsáthatatlan és halálos bűnök rendszere folyamatosan változott, mivel szüntelenül gondolkodtak róla. A XII. századra a teológia önálló tudománnyá vált saját módszerekkel és egyetemi fakultásokkal. Egyik feladata éppen az volt, hogy világos etikai támpontokat dolgozzon ki.

## A gazdagság nem cél, hanem eszköz

A középkori ember számára a vagyon elsősorban eszköz volt. A gazdagság nem pusztán pénzt jelentett, hanem azt, hogy az embert mások vették körül – ehhez viszont osztogatnia és költenie kellett.

A feudalizmus mindenekelőtt emberi kapcsolatok rendszere volt. Aki magasabban állt a hierarchiában, annak atyjaként kellett gondoskodnia vazallusairól. A vazallustól pedig azt várták, hogy urát csaknem úgy szeresse, mint apját vagy a mennyei Királyt.

## Szerelem és érdekházasság

A középkorban meglepően sok döntés született számításból – még ha ez nem is mindig számtani kalkulációt jelentett. A házasságok is többnyire ilyenek voltak, a történészek által ismert szerelmi házasságok ritkaságnak számítanak.

Valószínűleg nemcsak a nemesség, hanem a parasztság körében is ez volt a helyzet, az alsóbb társadalmi rétegekről azonban jóval kevesebbet tudunk. Náluk nem volt szokás feljegyezni, ki kivel házasodott össze. Ha viszont a nemesség mérlegelte az előnyöket gyermekei kiházasításakor, aligha tett másként a minden garast számon tartó szegénység.

Petrus Lombardus XII. századi teológus azt írta, hogy az a férj, aki szenvedélyesen szereti a feleségét, házasságtörést követ el. Nem elsősorban a testi kapcsolatra gondolt: szerinte az vétkezik, aki túlságosan átadja magát házastársi érzelmeinek, mert a házasság célja nem lehet a földi kapcsolatokhoz való túlzott ragaszkodás. Ez szélsőséges, mégis nagy hatású álláspont volt.

Belülről szemlélve ugyanez az udvari szerelem fonákja. Az udvari szerelem sohasem házastársi szerelem: mindig a birtoklás utáni vágyakozás tárgya, nem pedig maga a beteljesült kapcsolat.

## A világ mint keresztény jelképrendszer

A középkori kultúrát gyakran különösen szimbolikusnak nevezik, noha ez bármely kultúráról elmondható. Sajátossága inkább az volt, hogy jelképei egy irányba mutattak: valamilyen módon mindig a keresztény dogmához vagy az azt alakító keresztény történethez kapcsolódtak. Ennek alapja a Szentírás és a szentek történetét őrző Szenthagyomány volt.

Még ha valaki saját világot akart is kialakítani a középkorin belül, ezt akkor is az egyház értékrendjéhez viszonyítva tette. Így járt IX. Vilmos aquitániai herceg, az első ismert trubadúr is, aki új költészettípust, az udvari szerelem és a Szép Hölgy kultuszának világát teremtette meg. Ez a világ részben utánozta, részben elutasította, olykor pedig parodizálta az egyházi értékrendet – de nem függetlenedett tőle.

A középkori ember sajátos módon nézett a környezetére: a dolgokon keresztül valamiféle egyetemes világrendet próbált meglátni. Ezért úgy tűnhet, mintha észre sem vette volna a körülötte lévő világot. Ha mégis figyelt rá, gyakran „sub specie aeternitatis”, vagyis az örökkévalóság nézőpontjából szemlélte: az isteni terv tükröződését látta az elhaladó Beatrice szépségében éppúgy, mint az égből hulló békában – amelyről olykor azt gondolták, hogy az esőből születik.

Jól példázza ezt Clairvaux-i Szent Bernát története. A francia teológus és misztikus hosszasan utazott a Genfi-tó partján, de annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre a tavat. Később csodálkozva kérdezte útitársait, miféle tóról beszélnek.

## Az antik örökség továbbélése

Gyakran állítják, hogy a barbár betörések elsöpörték a korábbi civilizációk minden vívmányát, ez azonban nem egészen igaz. A nyugat-európai civilizáció az antikvitástól örökölte a keresztény hitet, ugyanakkor számos olyan értéket és elképzelést is átvett, amelyek a pogány antik világhoz tartoztak, és idegenek, sőt ellenségesek voltak a kereszténységgel szemben. Ráadásul a középkor ugyanazon a nyelven, latinul beszélt az antikvitással.

Sok minden valóban elpusztult vagy feledésbe merült: iskolák, politikai intézmények, művészeti és irodalmi eljárások. A középkori kereszténység képi világa mégis közvetlen kapcsolatban maradt az antik örökséggel. Ebben jelentős szerepet játszottak az ókori világismeretet összefoglaló enciklopédiák, például Sevillai Szent Izidor (560–636) „Etimológiák” című műve. A sevillai érseket a középkori enciklopédikus műveltség megalapítójának és az internet védőszentjének tartják.

Hasonló szerepet töltöttek be az allegorikus értekezések és költemények, köztük Martianus Capella V. századi műve, „A Filológia és Mercurius násza”, amely az antik írásokra támaszkodva mutatta be a hét szabad művészetet. Ma ezeket a szövegeket kevesen olvassák, és még kevesebben kedvelik, a középkorban azonban évszázadokon át rendkívül népszerűek voltak. Az efféle irodalom és olvasóinak ízlése mentette át az ókori isteneket a későbbi korok számára.