Figyelem: a cikkben nyers hús és vér feldolgozásáról, valamint állatok levágásáról is szó esik.

Az „északi népek” kifejezés éppoly nehezen határolható körül, mint maga „Észak”: mindkettő elsősorban jogi fogalom. Oroszországban például negyven népcsoport szerepel az északi őshonos kis létszámú népek hivatalos jegyzékén. Kívülállók gyakran egyformának képzelik őket: rénszarvast tartó, bőrruhát viselő, sátorban élő embereknek, akiket valamely közismert népnévvel, például csukcsnak neveznek. Valójában nyelvük, gazdálkodásuk, tárgyi és szellemi kultúrájuk jelentősen különbözik.

A hagyományos életmódot folytató közösségeket mégis összeköti, hogy a sarkvidéki szigetek, a tundra, az erdős tundra és a tajga erőforrásaira támaszkodtak – és részben ma is támaszkodnak. Környezetüknek kellett biztosítania az öltözéket, a lakóhelyet, a közlekedést, a tüzelőt és az élelmet. A megélhetés alapja régiónként a rénszarvastartás, más állattenyésztés, a tengeri emlősök, madarak és vadon élő patások vadászata, a halászat, valamint a tojások, kagylók, algák és vadnövények gyűjtése lehetett.

## Északnyugat-Szibéria: nyers rénhús és forró tea

A ngajbat nyers rénszarvashús. Elkészítésekor az állat megnyúzása és felbontása után sértetlenül eltávolítják az emésztőrendszert, majd a bal oldali bordasort a rajta lévő hússal együtt leválasztják. A hosszában bevagdalt májat a bordákra teszik, egy eret pedig úgy szúrnak meg, hogy a vér kitöltse a mell- és hasüreget. Ebbe kerülnek a húsdarabok; ízlés szerint sót is adnak hozzá.

A nyers rénhús és vér fogyasztása a városi ember számára meghökkentő lehet, a térség népeinél azonban régi szokás, és a skorbut megelőzésében is szerepet játszott. A betegséget a C-vitamin hiánya okozza, a tundrán pedig egész évben kevés más forrás állt rendelkezésre a húson és a véren kívül. Az Uráltól keletre terjeszkedő első orosz felfedezők ezért nemcsak a helyiek ruházatát és közlekedési módjait vették át, hanem az étrendjüket is.

A ngajbat nyenyec szó, de az ételt más tundrai rénszarvastartó nomádok – hantik, enyecek és komik – is ismerik. A húst vagy a belsőséget kézzel fogják meg, vérbe mártják, a fogukkal leszorítják, majd késsel, alulról felfelé vágva választják le a falatot. A vérből bögrével is ihatnak. Különösen ízletesnek tartják a májat, a vesét, a hasnyálmirigyet, a légcsövet, a nyelvet, az alsó ajkat és a lábcsontok velőjét. A szemet nem eszik meg, a szívet megfőzik, a nyelv hegyét pedig áldozatként a tűznek adják. Az étkezést forró tea követi.

A maradék vért megtisztított rénszarvasgyomorba töltik, és húst vagy halat is vághatnak bele. Néhány nap alatt megerjed és megsavanyodik. Tálaláskor a húsdarabokat kiveszik, a vért pedig mártásként használják.

A rénszarvastartás sokáig kis állományokra épült, ezért a közösségek vad rénszarvasra is vadásztak, a házi állatokat pedig igyekeztek kímélni. A helyzet a 17–19. században változott meg, amikor Eurázsia tundráin nagy állományokat tartó gazdaságok alakultak ki.

A házi rénszarvast többnyire fontos alkalmakra – például tisztelt rokon érkezésekor – vagy gyakorlati szükségből vágták le. Nyár végén és ősz elején sok bőr kellett a téli ruhákhoz és a sátor téli borításához, ezért ilyenkor húsfelesleg keletkezett. Nyáron inkább a folyók és tavak halát ették, gyakran nyersen, vízzel és sóval kikevert mustárporba mártva, hagymával vagy fokhagymával.

Télen halból és rénhúsból sztroganinát készítenek: a friss fehér húsú lazacfélét – például nelmát, mukszunt vagy csirt – vagy a friss húst lefagyasztják, majd vékony szeletekre vágják. A forrás szerint a fagyasztást a főzéshez hasonlóan az élelmiszer feldolgozási módjának tekintik, és az így kezelt hús, illetve hal könnyebben emészthető, mint a teljesen feldolgozatlan.

Nyenyec csemege a barka, vagyis a növekedésben lévő, még el nem csontosodott agancs. Ízét a porc és a füstölt szalonnabőr közé helyezik. Korábban csak az állatok által letört darabokat gyűjtötték össze; gyógyszeripari célú kitermelése a 20. században jelent meg. Ma rendszerint élő állatról vágják le, a visszamaradó részt ínszállal elkötik a vérzés csillapítására. Az agancsot tűzön sütik meg, leperzselve róla a szőrt.

A természet adta élelmiszerek mellett fontos lett a kenyér, a liszt, a dara, a tészta, a vaj, a cukor, a sűrített tej, a kétszersült és a keksz. A rénszarvastartók a kenyérből egész nyárra szárítottak, amikor messze vándoroltak a településektől.

A tea régóta központi szerepet tölt be. Hajdan a préselt teatömb csereeszköz is volt, ma pedig a tundrai vendégszeretet jelképe. Az utazó bármelyik sátorba betérhet teázni, akár az éjszaka közepén is. Meghívás nélkül belép és helyet foglal a tűzhely két oldalán elterített rénszarvasbőrökön, a háziasszony pedig felteszi a kannát, előveszi az alacsony étkezőasztalt és mindazt, ami éppen akad. Egy nyenyec magyarázat szerint reggel vagy kisebb éhségre „teácska” jár, ebédre és vacsorára húsos-halas „tea”, hosszú tundrai út után pedig, ha hús, vér, hal és hamvas szeder is kerül az asztalra, már „nagy tea”.

## Csukcsföld: erjesztett rozmárhús és bálnabőr

A sarkvidéki ételek közül talán a legismertebb az eszkimóul kopalhennek, csukcsul kimgitnek nevezett erjesztett hús. Elkészítéséhez egy nagy darab rozmárbőrt a rajta maradt hússal és zsírral feltekernek, a rétegek közé májat, vesét és szívet tesznek. Saját bőréből készült szíjjal összekötik, majd az örökfagyig mélyített, csukcsul uverannak nevezett húsgödörbe helyezik, és szorosan lefedik. Több hónapig érlelik, végül a pekul nevű női késsel felszeletelik. Erjesztett rózsagyökérlevéllel tálalják.

A kopalhent a városi folklór gyakran „rothadt húsként” emlegeti, sőt olyan történet is elterjedt, hogy aki nem gyermekkorától fogyasztja, belehalhat. A legenda egyik fontos forrása Andrej Lomacsinszkij 2012-es, orvosi regényként megírt könyvének egyik fejezete volt, amely néprajzi szempontból nem állja meg a helyét. A kopalhen nem rothadt, hanem erjesztett hús. A penészes sajttal való összevetés találó: a hosszú ideig érlelt sajt sem „romlott tej”, bármilyen sajátos is a szaga. Csukcsföldön csukcsok, eszkimók és odaköltözők egyaránt fogyasztják, csemegének tartják.

Hasonló módon halat is tartósítanak. Kamcsatka mellett az Uráltól nyugatra is ismert az eljárás: Oroszország európai északi részén pecsorai vagy zürjén sózásnak, Svédországban surströmmingnek nevezik.

A rozmárhús ilyen tartósításának gyakorlati okai voltak. Az eszkimók nem tartottak rénszarvast, a tengerparton éltek és tengeri emlősökre vadásztak. A csukcsok mindkét gazdálkodási formát ismerték, de a rénszarvastartást és a tengeri vadászatot más-más emberek végezték. A jégkéreg miatt éhen pusztuló állomány vagy egy járvány tönkretehette a pásztort, aki ezután letelepedett tengeri vadásszá válhatott.

Csukcsföld partjain sok tengeri emlős él, ám csak bizonyos hónapokban lehet vadászni rájuk. Rövid vándorlásuk idején a lehető legtöbbet kellett elejteni, hogy egész télre elegendő készlet legyen; az erjesztés ennek alapvető tartósítási módja. Mivel kevés a fa, nem lehetett folyamatosan meleg ételt készíteni. Az erjesztett hús a nyersnél könnyebben emészthető alternatívát jelentett, és több hasznos anyagot őrzött meg. Ha mégis volt mód főzésre, a rén- és tengeriemlős-húst megfőzték, levét pedig a teához hasonlóan itták.

A rénszarvas és a tengeri emlősök nemcsak élelmet, hanem ruhát, lakóhelyet és tüzelőt is adtak. A fa hiánya miatt a hálófülkét zsírral fűtötték. A rénszarvas szállította a pásztort, az erjesztett rozmárhús pedig a parti vadász szánhúzó kutyáit etette. Ezért húsból és zsírból nagy készleteket kellett felhalmozni.

A zsákmánnyal tisztelettel bántak: semmit sem volt szabad eldobni, amit meg lehetett enni vagy másként fel lehetett használni. A csontokat késsel fehérre kaparták, minden ehető belsőséget elfogyasztottak, a különleges csemegének számító szemeket pedig a gyerekek kapták. Egy visszaemlékezés szerint a félig kiolvadt fókaszemből előbb az enyhén sós, jégkristályos folyadékot szívták ki, majd a kocsonyás belső részt és végül a kemény burkot rágták el.

A vilmullirilkiril nevű vérleveshez a rénszarvas beleit, belső szerveit és háját alaposan megmossák, felaprítják, vízzel felöntik és megfőzik. A folyamatosan kevert levesbe lassan rénszarvasvért öntenek, majd addig főzik, amíg besűrűsödik.

A mantak, csukcsul itgilgin, bálnabőrből és az alatta lévő zsírrétegből áll. A bálnáról levágott réteget pekullal feldarabolják, és magában vagy szójaszószba mártva eszik.

A bálna szinte mindent biztosított. Bőre és vastag zsírrétege élelem volt, az olvasztott zsír világított és fűtött, húsát frissen és tartósítva fogyasztották. Belsőségeit felhasználták, a szilából szántalpat és olyan erős horgászzsinórt készítettek, amelyre nem fagyott rá a jég. Hatalmas csontjai, különösen az állkapocs csontjai, a szélnek ellenálló jaranga vázába kerültek.

Az élelemmel szorosan összefüggött a kölcsönös segítség szokása. A sikertelen vadász és a családfenntartóját elvesztett család számíthatott a sikeresebbek húsára. Ma is él az a gyakorlat, hogy eredményes vadászatkor a település lakói a partra menve levághatják saját részüket a zsákmányból. Ha a tenger bálnát adott, a szomszédos települések lakóinak is jutott.

A tengeri vadászok és a rénszarvastartók cseréltek egymással. A tundrán szükség volt a tengeri emlősök bőrére, amelyből cipőtalp, szíj és hám készült; a partvidéken a meleg rénszarvasbőr hiányzott a ruhához és a hálófülkékhez. A húsajándék szintén fontos volt. A rénszarvastartók azzal büszkélkedtek, hogy „az ételünk lábon jár körülöttünk, és alvás közben is növekszik”, a tengeriemlős-húst azonban ugyanúgy becsülték: ízletesebbnek és többször olyan energiadúsnak tartották, mint a sovány rénhúst.

A növényi ételek sem hiányoztak teljesen. A csukcsok és az eszkimók ismerték a sóskát, a rózsagyökeret és a sarki fűz levelét; ezeket eltették, köretként ették vagy leveshez adták.

## A távol-keleti tajga: hal minden formában

Csukcsföldtől délre rénszarvastartó népek – korjákok, evenek, evenkik és orokok – élnek, de a tengeri és az ívásra folyókba vonuló halak legalább ilyen fontosak. Az Amur és mellékfolyói nanajokat, ulcsokat, nyivheket, negidalokat és orocsokat látnak el, Szahalin és Kamcsatka népeinek, köztük az itelmeneknek, korjákoknak és kamcsadáloknak szintén alapvető a halászat.

A halat erjesztve, szárítva és főzve fogyasztják. A jukola készítéséhez a friss halat megmossák, kibelezik és megtisztítják, majd a gerince mentén úgy vágják ketté, hogy a két fél a faroknál egyben maradjon. A csontokat, a gerincet és a fejet eltávolítják, a húson keresztirányú bevágásokat ejtenek, majd húsos oldalával kifelé felakasztják száradni. Önmagában és más ételekben is fogyasztható.

Gyakoriak a halat bogyókkal társító fogások. A tolkkusához főtt halat füzike szárának belével és szárított ikrával egyneművé törnek, majd tovább dolgozva fókazsírt adnak hozzá. Tálaláskor hamvas szedret – a hangafélék családjába tartozó örökzöld törpecserje bogyóját – vagy más bogyót kevernek bele.

A Csendes-óceán halgazdagsága miatt az orosz Távol-Kelet és Észak-Amerika északnyugati partvidékének kultúrái között több hasonlóság alakult ki. A bőséges halászzsákmány lehetővé tette a letelepedést és az állandó faházak építését, ám az ívásra vonuló hal kevésbé kiszámítható erőforrás, mint a termesztett növény vagy a háziállat. Ezért különösen fontosnak tartották az emberekkel, állatokkal, természeti erőkkel és a helyek szellemi gazdáival ápolt kapcsolatokat.

A nyivhek ünnepi, rituális étele a mosz vagy mos, a halbőrből főzött kocsonya. A jukola bőrét éjszakára vízbe áztatják, lekaparják róla a zsírt és a pikkelyt, széleit levágják, de a hulladékot nem dobják el. Az áztatóvizet felforralják, rövid időre visszateszik a bőröket, majd kiveszik és zselés állagúra törik. Hamvas szedret, vörös áfonyát vagy kék áfonyát adnak hozzá, esetleg fókazsírt és jukoladarabokat is. A nyesedéket és a vizet egy fehér, szent kutya kapja.

A moszt a nagy halvándorlás idején a folyónak ajánlották fel: a szent étel ajándéka kapcsolatot teremtett a tenger gazdájával, aki válaszul halat küldött. Ezzel etették a szellemeket új házba költözéskor, hagytak belőle a halottaknak, és a medveünnepen a medvét is ezzel kínálták.

A medveünnep Eurázsia több tajgai népénél ismert, a számiktól a nyivheken át az ainukig. Nyugati változatában a vadászok az erdőben ejtik el a medvét, a távol-keleti népekre jellemző keleti változatban viszont éveken át a településen nevelik.

A medvét egy apai ágon számon tartott rokonsági csoport tagjai felváltva etetik, és rokonuknak tekintik. Az ünnepre beházasodott rokonokat, például vőket hívnak, akik saját kapcsolataikat is magukkal hozzák. A vendégeket tisztelettel fogadják és bőségesen megvendégelik. A „rokonok” utoljára megetetik a medvét, majd az egyik, vele közvetlen rokonságban nem álló vendég megöli. Az állatot megnyúzzák és feldarabolják, húsát üstben megfőzik, de csak a vendégek esznek belőle. Ekkor zajlik a medve fejének rituális etetése is. Az utolsó napon több, előzőleg jól megetetett kutyát levágnak; a hagyomány szerint kíséretükben, ajándékokkal megrakva indul vissza a medve a tajga és a hegyek gazdájához, Pal-iznhoz.

A hagyományos világképben embereket, állatokat és szellemeket társadalmi kapcsolatok kötnek össze. A nap fényt és meleget, a tenger halat, a tajga vadat, bogyót és diót ad; az embernek viszont viszonoznia kell ezeket az ajándékokat, és egymás iránt is kötelezettségei vannak. A lakoma és az ajándékcsere ezért a rítusokban is fontos szerepet kap.

## Közép-Szibéria és a Szaján: tej, sajt és vérkolbász

A szibériai tajga hatalmas területeit tunguz nyelvű vadásznépek, evenkik és evenek járták be. Rénszarvast tartottak, de elsősorban közlekedésre: a tundrai pásztorokkal ellentétben őket nem annyira az állat, mint inkább a tajga táplálta. A tajgai rénszarvas nagyobb tundrai rokonánál, hátán hosszabb úton ötven, rövid távon száz kilogrammot is szállíthat.

A tajgai vadász-pásztorok fejik is a rénszarvast. Kis állományaikat nem vághatják olyan mértékben, mint a tundrán; állataik szelídebbek, kevésbé félnek az embertől. Tejük sűrű és mintegy húsz százalék zsírt tartalmaz.

A bistak nevű sajthoz egyenlő arányban kevernek friss és savanyú rénszarvastejet, majd kis lángon melegítik. Harminc-negyven perc alatt a tej kicsapódik, és elválik a savó. Az alvadékot szövetzsákba teszik, préselik, a sajt hat-hét nap alatt készül el. A savót három-négy órán át kis lángon főzve, majd lehűtve vajat is nyernek; a felszínre kerülő zsiradékot rénszarvasbélben tárolják.

Sok hasonlóság van a szibériai tajga tunguz nyelvű és a Szaján hegység török nyelvű rénszarvastartói között. Oroszországban utóbbiak a Tuvai Köztársaság Todzsa járásában élnek. A hegyvidéken augusztus végén már hideg van, szeptemberben leesik a hó. Szokásaik – köztük ételeik – több ponton érintkeznek a szomszédos török és mongol nyelvű sztyeppei lótartó nomádok kultúrájával.

A közép-ázsiai nomádok étrendjének alapja a tej és a tejtermék: állományaikban a lovak mellett juh, kecske, szarvasmarha, jak vagy teve is lehet. A rénszarvassajt ennek a tejtartósító módszernek helyi változata. Többnyire tejes teával, mongolul szútej cajjal fogyasztják. Hideg vízbe zöld teatömböt morzsolnak, felforralják, majd legalább a tea térfogatának negyedét kitevő rénszarvastejet öntenek bele. Vaj vagy birkafaggyú nem kell hozzá, mert maga a tej is zsíros. Újabb forralás után ízlés szerint sózzák.

Közép-Ázsia népeinél a tejtermék „szent fehér étel”. A tuvai rénszarvastartók télen megfagyasztják a tejet. Az evenkik vízfürdőben sűrítik be, és kenyérrel eszik. Bogyókhoz vagy medvehagymából és vadon növő hagymából készült salátához is adják.

A táplálék zömét ugyanakkor a tajga biztosítja: bogyókat, cédrusfenyőmagot, vadhagymát és turbánliliom-gyökeret gyűjtenek. Utóbbit nyersen eszik, hamuban sütik, pürét vagy lepényt készítenek belőle. A vadászzsákmány húsát főzik vagy tűzön sütik. Csemegének számít az agy, a nyelv, a vese, a háti inak alatti és a hátsó testrészről származó hús. A halat hasonlóan készítik el.

A bujuksze rénszarvasvérből készült kolbász. Vágás után a vért edénybe gyűjtik és állni hagyják. A felső, megalvadt réteget késsel eltávolítják, a folyadékot visszanyomják az edénybe, az alvadékot többnyire a kutyák kapják. Újabb mintegy nyolcórás pihentetés után a vér rétegekre válik. A kolbászhoz a világos plazmát és az alatta lévő réteget használják, az alsó részt ismét a kutyáknak adják. A megtisztított, felfújással sérülésre ellenőrzött belet egyik végén elkötik, vérrel töltik, sóval, borssal és fokhagymával ízesítik, majd a másik végét is megkötik. Forrásban lévő vízben 15–20 percig főzik.

A szajáni rénszarvastartók számára fontos önkép, hogy nem eszik meg a hátasállatukat. A gyakorlatban azonban rendkívüli körülmények – például ha rezervátumban nem vadászhatnak – kivételt teremthetnek. Ilyenkor vérkolbász, véres húsbatyu, szegyhúsos leves vagy hónapokig eltartható szárított hús készülhet. Vendég érkezésekor nem vágnak rénszarvast; az öléshez mindig a kényszer árnyalata társul. Esküvőn hagyományból mégis megteszik, mert maga az esemény rendkívüli.

Az evenkik és evenek között él a zsákmány ellenszolgáltatás nélküli megosztásának szokása, a nimat. A hozzá kapcsolódó erkölcsi szabály szerint amit az Ég, a szülő ad, azt nem szabad sajnálni az emberektől: meg kell osztani, mert senki nem halt még bele abba, hogy megetetett egy árvát, az Ég pedig újabb élelemmel áldja meg az adakozót.

## Lappföld: halleves, rénsajt és sós kávé

Lappföld Észak-Norvégiát, Svédországot, Finnországot és az oroszországi Kola-félszigetet foglalja magában. Lakói a számik; a „lapp” elnevezés ma már elavult. Andersen Hókirálynőjében a rénszarvas előbb egy lapp, majd egy finn asszonyhoz viszi Gerdát, valójában azonban mindketten számik: egyikük a svéd Lappföldön, másikuk a norvég Finnmarkban él.

A számikat egykor „sikló finneknek” is nevezték, utalva a síelésre. Miután betanított rénszarvasaik lettek, kötéllel vontattatták magukat a hóban. Lovozero faluban, az orosz Lappföld nem hivatalos fővárosában a minden tavasszal megrendezett rénszarvastartó napon ma is tartanak ilyen versenyt.

A számi gazdálkodás több lábon állt: a rénszarvastartás mellett más állattenyésztés, vadászat, halászat és gyűjtögetés is helyet kapott benne. A háziasított rénszarvas első helyi említése a 8–9. századból származik. Az állat vadászatkor csaliként szolgálhatott, közlekedésre használták – bár a motoros szánok megjelenésével ez háttérbe szorult –, továbbá tejet és húst adott. A tejből sajtot, savót és vajat készítettek. Fejni csak Nyugat-Lappföldön tudtak; a Kola-félszigeten nyáron szabadon engedték legelni az állatokat. A számik más rénszarvastartókhoz hasonlóan a nyelvet és a csontvelőt tartják a legfinomabb részeknek.

Az úgynevezett hegyi számik tavasszal juhot és szarvasmarhát vásároltak svédektől és norvégoktól. Nyáron ezekkel és a rénszarvasokkal a hegyekbe vonultak, tejükből éltek, ősszel pedig levágták őket.

A mál nevű leves hússal, hallal vagy egyszerre mindkettővel készülhet. A húst hideg vízben teszik fel, a halat viszont forrásban lévő vízbe helyezik. Külön tálban lisztet kevernek simára hideg vízzel, majd lassan, keverés közben a forró lébe öntik. A kész levesbe hamvas szeder vagy mocsári hamvas szeder kerül.

A 17. században a vadászat és a halászat kizárólag férfimunkának számított. A férfi a lakóhely hátsó, külön bejáratán át indult és tért vissza, a zsákmányt is ott vitték be. A nők ezt a bejáratot nem használhatták, a zsákmányhoz sem érhettek, ezért a férfiak főzték meg, és a nők csak a kész étellel foglalkoztak. Ma már a nők is halásznak, mókust és hófajdot fognak hurokkal, részt vesznek a kereskedelmi halászatban és főznek. A svédországi számiknál annyi maradt a régi szokásból, hogy a rénhúst többnyire férfi készíti el.

A számi vadászat hússal és eladható prémmel egyaránt szolgált. A prém árából lisztet, sót, teát és kávét lehetett venni. Különleges csemegének számított a medvehús, a medve elejtéséhez pedig a szibériai népekéhez hasonló összetett medveünnepi rítusok kapcsolódtak.

A vásárolt termékek lassan épültek be az étrendbe: a 17. században a kenyér és a só még újdonság volt. Ma ugyanakkor hagyományos számi ételnek tartják a liszttel készülő fogásokat: a tésztában sült halat, a rénszarvasvérrel vagy halikrával készült lepényt és különböző pitéket, köztük a szomszédoktól átvett vékony tésztájú, nyitott sangát.

A lisztre azonban nem mindig futotta. A fenyő külső, fiatal farétegét, a szíjácsot lehántották, megszárították, porrá törték, és liszttel keverve vagy helyette használták. Ugyanebből sópótló is készült: nyírfakéregből készült edénybe tették, elásták, fölötte tüzet raktak, majd a visszamaradó hamut használták.

A skandináv számik megkedvelték az importált kávét. A lappföldi kávéhoz őrölt kávét és kevés sót tesznek a kannába – a sótól a hagyomány szerint kevésbé keserű –, felöntik vízzel és felforralják. A csészébe sajtdarab is kerülhet. Az orosz Lappföldön a kávé nem honosodott meg; ott teát vagy csagataplóból készült főzetet, bakulát isznak.

A tundra bogyói – a mocsári hamvas szeder, a vörös áfonya, a hamvas szeder és a fekete áfonya – élelmiszernek és gyógyszernek egyaránt számítanak. A mocsári hamvas szedret korábban fagyasztással vagy sóval való főzéssel tették el télire. Az angyalgyökér szárának belét parázsban sütötték, vagy rénszarvastej savójában addig főzték, amíg a lé vörös nem lett; a főzetet gyógyszerként is használták.

Ma már egyetlen számi sem él hagyományos lakóhelyen, és a népviselet sem mindennapos – nem is mindenkinek van sajátja. Az étel azonban továbbra is a földhöz fűződő kapcsolat fontos jelképe, különösen egy olyan világban, amelyben a számiknak újra és újra meg kell védeniük ezt a kötődést.