Ha a középkor nőalakjaira gondolunk, könnyen Dante gyengéd szerelme, Beatrice, az Orléans-i Szűz, Jeanne d’Arc vagy a szépséges angol királyné, Aquitániai Eleonóra juthat eszünkbe. A korabeli európai nők többségének élete azonban távol állt az udvari költészet eszményített világától.

## Vita tárgya volt, ember-e a nő

Az antikvitás és az emberi test szépségének kultusza után a középkorban háttérbe szorult az ember, különösen pedig a nő iránti érdeklődés. A keresztény fanatikusok a nőket testi, értelmi és erkölcsi szempontból egyaránt tökéletlen lénynek tartották.

Érvelésüket a teremtés és a bűnbeesés bibliai történetére alapozták: Éva Ádám bordájából született, majd engedett a kígyó kísértésének. Egyes teológusok azt is vitatták, vajon Isten adott-e lelket Évának. A IX. század egyik egyházi zsinatán komolyan tárgyalták, hogy a nő egyáltalán embernek tekinthető-e. Végül arra jutottak: Krisztus Szűz Máriától örökölte emberi természetét, tehát a nők is emberek. Ez azonban nem változtatott érdemben a velük szembeni bánásmódon, hiszen továbbra is Évát tették felelőssé az emberiség paradicsomból való kiűzetéséért.

Minden nőnek viselnie kellett Éva bűnének következményeit. A feleség feladata a gyermekek világra hozatala, férje követése és a neki való teljes engedelmesség volt. A női öltözék szemérmes szabása is a test elfedését szolgálta.

A nők alárendelt helyzetét különféle elméletekkel igyekeztek igazolni. Aquinói Tamás Arisztotelészt követve azt írta, hogy a nőben kevesebb az „életerő melege”, mint a férfiban. Szerinte a nők csak azért élnek tovább, mert kevesebbet dolgoznak, és a nemi érintkezés sem meríti ki őket annyira.

## A feudalizmus szűkítette a jogaikat

A kora középkorban a nők még rendelkeztek bizonyos jogokkal, amelyekről az úgynevezett barbár törvénykönyvek is tanúskodnak. A vizigót jog szerint például a lányok és a fiúk egyenlő jogú örökösök voltak, a feleség pedig kezelhette a házaspár közös vagyonát.

A feudalizmus kibontakozásával azonban a városi és falusi nők lehetőségei egyre szűkültek. Kizárták őket az állam irányításából és a választásokból, nem lehettek papok, orvosok, ügyvédek vagy bírák, az egyetemek pedig nem fogadták őket.

Az egyházi szabályok szerint nő vezethetett kolostort, gyóntatni azonban nem volt joga. Földet továbbra is örökölhetett, de házasságkötéskor a férjet nyilvánították tulajdonosnak. A feleség ugyanakkor pert indíthatott férje ellen, ha az rosszul kezelte a birtokot. A szabályok alól természetesen akadtak kivételek is.

1322-ben egy Jacoba nevű francia orvosnő a Párizsi Egyetemhez fordult, hogy engedélyezzék a nők gyógyító tevékenységét. Kérelmét elutasították.

## A Szép Hölgy és a valódi feleség

Az előkelő nők helyzete valamivel kedvezőbb volt. A lovagi kultúrához hozzátartozott a Szép Hölgy tisztelete, akinek eszményi alakját előre meghatározott jegyekből állították össze: égkék szem, korallpiros ajak és napfényhez hasonló haj illett hozzá. Mivel azonban nem volt minden nő szőke, a valódi hölgy képét több-kevesebb sikerrel az ideálhoz igazították.

Ezt a hagyományt idézi fel Cervantes Don Quijotéja is: a leleményes nemes a faragatlan parasztlányban, Aldonzában találja meg a világ legszebb asszonyát, Tobosói Dulcineát.

A lovagok verseket írtak a Szép Hölgyhöz, és hőstetteiket neki ajánlották, de nem vették feleségül. Ez a szerelem plátói maradt, és nem kapcsolódott a házassághoz. A lovagok érdekházasságot kötöttek, feleségüket gyakran nem szerették, és időnként meg is verték. Hőstetteikért ugyanakkor szívesen elfogadtak egy kendőt vagy akár egy csókot az eszményített hölgytől.

## Verhette, csak meg ne ölje

A feleség bántalmazását önmagában nem feltétlenül tekintették törvénysértésnek. A XIV. századi Flandriában a jog szerint a férj akár úgy is megverhette feleségét, hogy „annak vérében áztatta a lábát”. Ha ezután még magához tudta téríteni az asszonyt, nem számított bűnözőnek.

Az egyház elítélte a verést, és vezeklést rótt ki az erőszakos férjre. A nők elleni szexuális erőszakot is szigorúan büntethették, de az áldozatnak tanúkkal kellett igazolnia a történteket. Ha pedig teherbe esett, azt annak jeleként értelmezték, hogy élvezetét lelte az aktusban, és az ügyet lezárták.

## A boszorkányüldözések női áldozatai

A középkori nők sorsának legismertebb történetei közé tartoznak a máglyahalálok. A XIV. századig a boszorkánysággal vádolt nőkkel a világi bíróságok szigorúbban jártak el, mint az egyháziak. Kezdetben a varázslással okozott tényleges károkat büntették: a boszorkányokat például terméskieséssel és betegségek előidézésével vádolták. Később már az ördöggel való kapcsolatot is súlyos bűnnek nyilvánították, és megkezdődött a varázslók módszeres leleplezése.

1478-ban két domonkos szerzetes, Sprenger és Institoris megírta a Boszorkánypöröly című, inkvizítoroknak szánt hírhedt kézikönyvet. A szerzők azt állították, hogy a nők könnyebben eltérnek a hittől. Szerintük a „gyengébb nem” képtelen megfékezni nemi vágyát, ezért testi éhségét az ördöggel elégíti ki. A nőket ráadásul fecsegőnek tartották, akik gyorsan továbbadják egymásnak tévelygéseiket.

Az istenellenesnek minősített tettekért nem kizárólag nőket égettek meg, ám az áldozatok között mindig többen voltak, mint a férfiak. A máglyahalál mellett a kerékbe törés is alkalmazott kivégzési mód volt.