2019 már az első napokban fontos régészeti eredményt hozott: Mexikóban egy ősi azték templom maradványaira bukkantak. Az év később is számos figyelemre méltó felfedezést tartogatott, az ember európai megjelenésének történetét árnyaló koponyatöredékektől egy középkori női könyvfestő nyomaiig.

## Sipetotek temploma a mexikói Tehuacánban

A mexikói Nemzeti Antropológiai és Történeti Intézet Noemí Castillo Tejero vezette kutatócsoportja a Ndachjian–Tehuacán régészeti területen elsőként azonosította egy Sipetoteknek szentelt templom maradványait. Az azték istenséget „Megnyúzott Úrként” is ismerték.

Sipetotek a Kolumbusz előtti Közép-Amerika lakóinak egyik legfontosabb istene volt. Az erővel, az évszakokkal és az újjászületéssel kapcsolták össze, ugyanakkor betegségek, járványok, vakság és süketség okozójának is tartották. A hagyomány szerint azért nyúzta le saját bőrét, hogy táplálja az embereket, ahogyan a kukoricacsövet is megfosztják külső burkától. Kultuszában embereket áldoztak fel és nyúztak meg, bőrüket pedig a papok vallási szertartásokon használták, egyebek mellett magukra öltötték.

A feltárt piramisalapot és két áldozati oltárt i. sz. 1000 és 1260 közé keltezték. A lelőhelyen talált jellegzetes tárgyak alapján kapcsolták őket Sipetotek kultuszához: két, egyenként 70 centiméter magas és mintegy 200 kilogrammos, nyitott szemmel és szájjal ábrázolt kőfej, valamint egy kőből faragott test került elő. Korábban még nem sikerült azonosítani ennek az istenségnek szentelt templomot.

## Eurázsia legkorábbi ismert Homo sapiens-maradványa

Az általánosan elfogadott elképzelés szerint a korai Homo sapiens több mint 300 ezer éve jelent meg Afrikában, Európát pedig csak 50–70 ezer évvel ezelőtt kezdte benépesíteni. Korábban is történtek azonban kivándorlási kísérletek: Izraelben például 177–194 ezer éves Homo sapiens-koponyamaradványokat találtak.

Ezt a képet árnyalta Katerina Harvati tübingeni paleoantropológus és kutatócsoportja. Két, még az 1970-es években a görögországi Apidima-barlangban előkerült koponya maradványait vizsgálták meg; ezeket Apidima 1 és Apidima 2 néven tartották nyilván. A leletek évtizedekig raktárban feküdtek, mielőtt megtisztították őket a kőzettől, majd a koponyatöredékek 3D-s modelljei alapján rekonstruálták eredeti formájukat.

Az elemzés szerint az Apidima 2 egy neandervölgyihez, az Apidima 1 viszont egy Homo sapienshez tartozott. Az urán–tórium kormeghatározás azt is megmutatta, hogy a két, egymás közelében talált maradvány nem azonos korú. Az Apidima 2 mintegy 170 ezer éves, ami összhangban áll más európai neandervölgyi leletek korával. Az Apidima 1 viszont 40 ezer évvel idősebb nála, vagyis körülbelül 210 ezer éves. Ilyen régi Homo sapiens-maradványt korábban nem ismertek Európából.

A felfedezés nem jelenti azt, hogy a modern ember több mint százezer évvel a későbbi, sikeres megtelepedés előtt tartósan meghódította volna Európát. A kutatók szerint ez a korai benépesítési kísérlet valószínűleg kudarcot vallott, a Homo sapiens eltűnése után pedig neandervölgyiek költöztek ugyanabba a barlangba. Az Apidima 1-et mindenesetre Eurázsia legkorábbi ismert Homo sapiens-maradványának nevezték.

## Egy bronzkori „nagyváros” Izraelben

1977-ben Tel-Avivtól mintegy 57 kilométerre, Ein Iron térségében egy kisebb víztározó kialakításakor több mint ötezer éves település nyomaira bukkantak. A Tel Esur névre keresztelt lelőhelyet ezt követően fokozatosan kutatták, valódi mérete azonban csak akkor vált világossá, amikor 2017-ben autópályát és csomópontot terveztek a közelben.

A beruházás előtti feltárások 2019-re igazolták, hogy az építkezés jelentős régészeti emlékeket veszélyeztetne. Egy, a korai bronzkor mércéjével hatalmas, az i. e. 3000 körüli időszakból származó várost tártak fel: ez volt a korszak addig ismert legnagyobb települése Izrael területén.

A 65 hektáros, sűrűn beépített Ein Esurban lakóházak mellett templomok, közösségi terek és a mai városokra emlékeztető más létesítmények is álltak. Az épületmaradványokon kívül számos tárgy is előkerült.

A település lakosságát mintegy hatezer főre becsülik. Az ásatást vezető Itai Elad, Jichák Paz és Dina Shalem valódi metropolisznak, „a bronzkor New Yorkjának” nevezte, amelynek lakói élénk gazdasági tevékenységet folytattak, és kereskedtek szomszédaikkal.

Az i. e. 3. évezredi város alatt egy még korábbi, az i. e. 5. évezredből származó település nyomait is megtalálták. Ez már a rézkor, vagyis a paleolitikum és a bronzkor közötti átmeneti korszak emléke. A kutatók szerint a vidék forrásai évezredeken át vonzották ide az embereket, mivel lehetővé tették a földművelést és tartós települések létrehozását.

Az ásatásokat felügyelő Izraeli Régészeti Hatóság videót is készített, amely virtuális sétát kínál a romok között. Az autópálya építését nem fújták le, de a terveket úgy módosították, hogy Ein Esur fennmaradhasson: az utakat magas tartóoszlopokon vezetik át a lelőhely fölött.

## A névtelen középkori könyvfestőnő

A Rajna közelében fekvő németországi Dalheim kis kolostorában valamikor i. sz. 1000 és 1200 között élt egy apáca, aki feltehetően kéziratok festésével foglalkozott. Munkájában annyira jártas lehetett, hogy a kor egyik legértékesebb festékét, az ultramarinkéket is rábízták.

Ez a szín Európában rendkívül ritka és drága volt. Alapanyagát, az afgán lazúrkövet, más néven lapis lazulit kizárólag a mai Afganisztán és Tádzsikisztán határvidékén fekvő Badahsánban bányászták. Az ultramarin adta az elérhető legszebb kék árnyalatot, ezért főként Szűz Mária ruhájának és az égnek az ábrázolására használták, például illuminált kéziratokban.

A nő 45–60 éves korában, természetes okból halt meg, és a kolostor mellett temették el. A kis közösségben mintegy tizenöt apáca élhetett. A kolostor a 14. században leégett, majd elnéptelenedett és feledésbe merült.

A történetet a Science Advances folyóiratban 2019 januárjának elején megjelent tanulmány tárta fel. A kolostor temetőjének maradványait 2011-ben találták meg, köztük egy nő fogakkal együtt fennmaradt állkapcsát. A fogkő különösen értékes kutatási anyag, mert következtetni lehet belőle egykori tulajdonosa életmódjára és táplálkozására. A kutatók legnagyobb meglepetésére ultramarinrészecskéket azonosítottak benne.

A legegyszerűbb magyarázat szerint a nő kéziratfestés közben a szájába vette az ecsetet, hogy eligazítsa vagy benedvesítse annak szálait. Más lehetőségek – a festék gyógyászati használata, ultramarinnal készült képek megcsókolása vagy magának a pigmentnek az előállítása – a jelenlegi ismeretek szerint azon a helyen és abban az időben nem jöhettek szóba.

A felfedezés azért jelentős, mert korábban szinte semmilyen bizonyíték nem állt rendelkezésre arra, hogy nőkre is rábízták a kéziratkészítés legnagyobb felelősséggel járó feladatait. Sokáig úgy gondolták, hogy ezt kizárólag férfi szerzetesek végezték, a dalheimi lelet azonban ennek ellenkezőjét bizonyítja.

## Új terem Nero Aranyházában

A 15. század végén egy fiatal római az Esquilinus-domb lejtőjén sétálva beszakadt a földbe, és egy színes freskókkal borított boltozatú „barlangban” találta magát. Így fedezték fel másfél évezreddel megépítése után Nero hatalmas palota- és parkegyüttesének, a Domus Aureának, vagyis az Aranyháznak a maradványait.

Nero a Kr. u. 64-es nagy római tűzvész után kezdte építtetni a komplexumot, amelynek területét ma 40–120 hektárra becsülik. A császár nem tudta befejezni: 68-ban elveszítette alattvalói türelmét, és dicstelen körülmények között meghalt. A következő három császár megpróbálta folytatni a munkát, de sem ebben, sem uralkodóként nem jártak sikerrel; mindössze néhány hónapig viselték a császári címet.

Vespasianus és Titus idején a palota épületeit megfosztották díszeiktől, részben lerombolták, részben pedig földdel töltötték fel, ami lényegében konzerválta őket. Helyükön és fölöttük lakóépületek, fürdők, templomok és amfiteátrumok épültek, köztük a Colosseum. Az eltemetett termek csak mintegy másfél évezreddel később kerültek ismét napvilágra. Azóta további helyiségeket is feltártak, a kutatás és a keresés pedig ma is folytatódik.

A világ egyik legalaposabban vizsgált régészeti helyszínén, Rómában is maradt azonban felfedeznivaló. Az Aranyházban ekkor találták meg az addig ismeretlen Szfinxek termét. A 4,5 méter magas, boltozatos helyiséget magasságának több mint feléig föld és törmelék töltötte ki. Falait és mennyezetét élénk freskók borítják, köztük szfinxábrázolások, amelyekről a terem a nevét kapta. A felfedezés azért is különösen fontos, mert a csaknem kétezer éves falfestmények kiváló állapotban maradtak fenn.