A reneszánsz kori művelt arisztokraták csodakamrái első pillantásra őrült tárházaknak tűnhetnek. A látszólag össze nem illő tárgyak válogatását azonban a 16–17. század embere számára érthető rendszer és világkép határozta meg.

A 16. század elejétől előbb az uralkodói udvarokban, majd egyetemi tanárok, patikusok és orvosok otthonaiban is megjelentek a világ minden tájáról származó ritkaságoknak szentelt helyiségek. Itáliában studiolo, a német és németalföldi területeken Kunst- und Wunderkammer, vagyis művészeti és csodakamra volt a nevük; emellett a kuriózumok és ritkaságok kabinetjeként is emlegették őket.

A „ritkaságkabinet” nemcsak szobát, hanem különleges tárolóbútort is jelenthetett. Az ásványokat, egzotikus növénymintákat, ókori pénzeket és kámeákat rejtő, sokfiókos szekrények gyakran önálló műalkotások voltak. Különböző méretű fiókjaik és rekeszeik lehetővé tették a tárgyak részletes rendszerezését, márpedig a csodakamrák egyik legfontosabb feladata éppen a világ osztályozása volt.

Augsburgban a 16–17. században olyan műhely is működött, amely ezekre a kabinetekre szakosodott. A megrendelő kész gyűjteményt kapott: a fiókokban szárított egzotikus rovarok, drága- és féldrágakövek, ékszerek és régiségek sorakoztak. Az igazi gyűjtők azonban aligha helyeselték volna ezt a megoldást. A jó kollekciónak egyszerre kellett tükröznie tulajdonosa rangját, ízlését és érdeklődését, illetve többet jelentenie különös tárgyak halmazánál.

## A világegyetem kicsinyített mása

A csodakamrát a világ rendezett, miniatűr modelljének tekintették. Samuel Quiccheberg tudós, a bajor herceg udvari régiségszakértője 1565-ben megjelent „Inscriptiones vel tituli theatri amplissimi” című munkájában lényegében útmutatót adott az eszményi gyűjtemény összeállításához. Ebben a világegyetem kivételes tárgyainak és kiváló ábrázolásainak, ember alkotta csodáknak, ritka kincseknek, ékszereknek, különös szerkezeteknek és festményeknek kellett helyet kapniuk.

Quiccheberg „hatalmas színháznak” nevezte a kabinetet. Úgy vélte, az összegyűjtött tárgyak ismételt megfigyelése és tanulmányozása révén gyorsan, könnyen és megbízhatóan lehet rendkívüli tudásra és gyakorlati tapasztalatra szert tenni.

Rendszerében a naturalia körébe a természetrajzi példányok, például fosszíliák, növény- és állatminták tartoztak. Az artificialia az ember alkotta különlegességeket – festményeket, szobrokat, ötvöstárgyakat és textileket –, a scientifica pedig a tudományos műszereket, földgömböket, asztrolábiumokat, térképeket és automatákat foglalta magában. Külön csoportot alkottak a régiségek, az exotica néven összefogott, mai szóval néprajzi tárgyak, valamint a mirabilia: azok a csodák, amelyeket semmilyen más kategóriába nem lehetett besorolni.

A gyűjtemények tehát nem feltétlenül voltak olyan kaotikusak, mint amilyennek ma látszanak. Asszociációkra és összehasonlításokra épülő belső rendjük volt – igaz, ezt gyakran csak a gyűjtő értette.

## 1. II. Rudolf prágai csodakamrája

II. Rudolf gyűjteménye állt talán a legközelebb Quiccheberg eszményéhez. A prágai vár belső termeiben és több szomszédos épületben helyezték el, de élő gyűjtemények is kiegészítették. A császári rezidencia mellett oroszlánnak és tigrisnek otthont adó állatsereglet működött; a legenda szerint az állatok szabadon járhattak a palotában. A kertekben és üvegházakban ritka növények nőttek, egzotikus madarak röpködtek. Közéjük tartozott egy rendkívüli kék paradicsommadár, amelyet később Paradisaea rudolphi néven írtak le.

A gyűjtők rendszerint szívesen mutatták meg kincseiket, és legalább a kollekció egy részét megnyitották a közönség előtt. II. Rudolf ezzel szemben féltve őrizte tárgyait: csak külön császári engedéllyel lehetett megtekinteni őket.

A svájci humanista, jogtudós és történész, Melchior Goldast a császár halála után látta a gyűjteményt. Naplójában azt írta, Rudolf megvetett mindent, ami hétköznapi, és kizárólag a ritka, csodálatra méltó dolgokat szerette.

A kabinetben természeti ritkaságok, műalkotások, órák, tudományos műszerek, mechanikus szerkezetek és automaták éppúgy helyet kaptak, mint az „unikornisszarv” vagy az Égei-tengerből származónak mondott sellőállkapocs. A tárgyak szekrényekben, vitrinekben és ládákban sorakoztak, vagy egyszerűen az asztalokon tornyosultak. Az egyik terem közepén hatalmas, zöld posztóval borított asztal állt órákkal, hangszerekkel, automatákkal és drágakőből faragott edényekkel. A korabeli leírások szerint alig maradt szabad hely.

A ritkaságok között seychelle-dióból készült serleg, strucctojás, hegyikristályból faragott, gémet formázó edény és narválszarvból készült kehely is volt. A császár ez utóbbit unikornisszarvnak tekintette. Egy történeti anekdota szerint szomorú napjain a Szent Grál jelképének tartott edényt magához vette, kardjával pedig mágikus kört rajzolt maga köré.

Mi kapcsolhatta össze Correggio, Giuseppe Arcimboldo és Bartholomäus Spranger festményeit az unikornisszarvval, mandragóragyökerekkel, matematikai és csillagászati műszerekkel, nautiluszserlegekkel és jáspistálakkal? Rudolf kabinetje az udvarban elfogadott világkép kézzelfogható megtestesülése volt. Eszerint a világ misztikus egységet alkot, amelyben minden dolgot és jelenséget láthatatlan szálak fűznek össze. Gregorio Comanini költő és történész Arcimboldo képeiről szólva „össze nem illő összhangnak” nevezte ezt az elvet.

Ehhez társult a gondolat, hogy a világ csak a tudomány és a művészet egységén keresztül ismerhető meg. Rudolf a végtelenül változatos tárgyak összekapcsolásával próbálta feltárni a teremtés titkát és létrehozni annak harmóniáját.

A gyűjtemény sorsa tragikusan alakult. A császár 1612-es halála után a legértékesebb darabokat felosztották fivérei között, a Prágában maradt kincseket pedig a harmincéves háború – a Német-római Birodalomban 1618 és 1648 között zajló, Európa nagy részét érintő konfliktussorozat – idején kifosztották. A kollekció fennmaradt műveinek többségét ma a bécsi Kunsthistorisches Museum őrzi.

### Az asztalon végighajózó birodalom

A nemesfémből készült díszhajók már a középkortól az uralkodók és főurak asztalait ékesítették. Olykor bort tartottak bennük, só- vagy fűszertartóként szolgáltak, de gyakrabban az előkelő vendég vagy a házigazda evőeszközeit és szalvétáját helyezték beléjük.

Hans Schlottheim ötvös, órás és mechanikus 1585-ben készített II. Rudolf számára egy aranyozott ezüstből készült hajóautomatát. A császár rajongott az ilyen szerkezetekért: gyűjteményében mintegy huszonöt mechanikus szobor volt. Az embereket, állatokat, hajókat és kocsikat formázó automaták nemcsak szórakoztattak és ámulatba ejtettek, hanem tulajdonosuk műveltségét és tudományos érdeklődését is jelezték.

A hajó zománcképekkel díszített vitorláin mitológiai jelenetek láthatók: Neptunus, felesége, Amphitrité, valamint a szamáron ülő, szatírok által támogatott részeg Szilénosz. Az árbócok csúcsán kétfejű sasos zászlók lobognak. Ez egyszerre volt a Német-római Birodalom címere és Rudolf Habsburg-ágának jelképe.

A fedélzeten nyolc dobos és trombitás zenész sorakozik, a parancsnoki hídon maga II. Rudolf áll. A tárgy így az ókorból eredő, a reneszánszban továbbélő politikai metaforát jelenítette meg: az állam olyan, mint egy hajó.

A belsejébe épített mechanika mozgásba hozta a hajót és figuráit, miközben két kis orgona és egy dob zenélt. Felhúzás után a szerkezet ünnepélyesen végiggurult az asztalon, majd megállt, és ágyúlövéssel zárta az előadást. Ma a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható.

## 2. II. Ferdinánd tiroli főherceg ambrasi gyűjteménye

1564-ben Ferdinánd főherceg lett Elő-Ausztria és Tirol uralkodója. Az innsbrucki Ambras középkori várát választotta rezidenciájául, majd reneszánsz palotává alakíttatta. A felső várban saját lakosztályait rendezte be, az alsó várat és több környező épületet pedig hatalmas gyűjteményének szánta. Ezt a későbbi csodakamrák egyik előképének tekintik.

Míg a kortársak Rudolf kabinetjét tárgyak zsúfolt tömegeként írták le, Ferdinándnál világos rend uralkodott. Egy helyiségben történelmi fegyvereket őriztek, egy másikban a könyvtár kapott helyet, a harmadikban régiségek sorakoztak. A többi teremben módszeresen elrendezett természeti ritkaságokat, ember alkotta tárgyakat és csodákat rejtő szekrények álltak.

A bútorok színe jelezte tartalmukat: a kék szekrényekbe kristály, a zöldekbe ezüstnemű, a vörösekbe faragott kövek kerültek.

A nagy földrajzi felfedezések jelentősen alakították az ilyen gyűjteményeket. Az Újvilág megismerése átformálta az európaiak elképzeléseit a világ felépítéséről és benne elfoglalt helyükről. Az ismeretlen földrészekről hozott különleges tárgyakat ezért különösen nagy becsben tartották: a csodakamra mikrokozmoszában egy világméretű kirakós hiányzó darabjainak számítottak.

Az egzotikumok eredeti formájukban – például növény- és állatmintaként – vagy mesteremberek által átalakítva kerültek a kabinetekbe. A seychelle-dióból faragott tálak és a nautiluszhéjból készített serlegek már egyszerre számítottak a természet és az ember alkotásának: a naturalia köréből az artificialia közé léptek át.

Ennek a metamorfózisnak jó példái a részben vagy teljesen korallból készült figurák és szoborcsoportok. Már az ókorban természetfeletti eredetet és erőt tulajdonítottak a korallnak: úgy vélték, elállítja a vérzést, betegségeket gyógyít, és megóv a veszélyektől, például a villámcsapástól vagy a vihartól. Vízben feloldott porát általános ellenméregként használták. A reneszánsz itáliai festményein a gyermek Jézus nyakában is megjelenhetett korallamulett, amelyről azt tartották, hogy véd a szemmel veréstől.

A középkorban a korall a keresztre feszítéssel is összekapcsolódott. A flamand teológus, Thomas de Cantimpré ágait a paradicsomi élet fájára visszavezetett, kihajtó kereszthez hasonlította. Más teológusok a korall gyógyító erejét és érhálózatra emlékeztető formáját Krisztus megváltó áldozatával hozták kapcsolatba.

Ezért gyakran készítettek belőle feszületeket. Az ambrasi vár ma is őriz egy ilyen alkotást: a világos kagylókból és korallokból formált sziklás tájat vörös korallfák népesítik be. Középen Krisztus keresztje áll, lábánál három Máriával: Szűz Máriával, Kleofás Máriával és Mária Magdolnával. Ez ritkább változata a jelenetnek, mert rendszerint Szűz Máriát és János apostolt ábrázolták a kereszt tövében. Kétoldalt a korallfákhoz kötözött latrok láthatók.

## 3. A szász választófejedelmek drezdai kincstára

A drezdai csodakamra azon kevés uralkodói gyűjtemény egyike, amely szinte változatlanul maradt fenn. I. Ágost 1560-ban a palota több termében helyezte el természeti ritkaságait, tudományos műszereit, óráit, automatáit és elefántcsont faragványait. A kollekció elsősorban a természettudomány új eredményeire összpontosított.

Több mint egy évszázaddal később Erős Ágost festményekkel, porcelán- és üvegtárgyakkal, valamint ékszerekkel bővítette elődje gyűjteményét. Az elhelyezésükre galériákat terveztetett udvari építészével, Matthäus Pöppelmann-nal. Ezek kapták a Grünes Gewölbe, vagyis Zöld Boltozat nevet. Egyes termeiket meghatározott anyagoknak, például elefántcsontnak, ezüstnek vagy borostyánnak szentelték.

Az elefántcsont faragványokat minden korban nagyra becsülték, de a 16–17. században a továbbfejlesztett esztergapadok már rendkívül bonyolult tárgyak elkészítését is lehetővé tették. Tornyokat és kelyheket koronáztak olyan áttört gömbökkel, amelyek belsejében kisebb gömbök vagy összetett szabályos testek, úgynevezett platóni testek rejtőztek. Ezeknek az öt szabályos soklapnak minden lapja egyforma szabályos sokszög.

A perspektíva, a geometria és a platóni testek iránti érdeklődés jellemző volt a reneszánszra. A szabályos soklapok nemcsak bonyolult megszerkesztésük miatt ragadták meg a művészeket és tudósokat. Az elemekkel és bolygókkal is kapcsolatba hozták őket, ezért a világegyetem apró modelljeinek tekintették, amelyek megmutatják annak belső összefüggéseit. Johannes Kepler német matematikus és csillagász „Mysterium Cosmographicum” című, 1596-os művében azt írta, hogy az univerzum szerkezetét öt, gömbbe foglalt platóni test határozza meg.

A bonyolult elefántcsont soklapok egyszerre tanúsították a perspektíváról és geometriáról szóló tudományos művek ismeretét, valamint az elmélet gyakorlati alkalmazását. Sok gyűjtő vágyott rájuk, néhányan pedig maguk is esztergályosmesterektől tanultak. I. Miksa német király és német-római császár, illetve II. Rudolf szintén foglalkozott elefántcsont-megmunkálással.

Vilmos bajor herceg 1576-ban esztergapadot küldött I. Ágost szász választófejedelemnek, majd Georg Weckert, a bajor udvari esztergályos fiát is mellé rendelte, hogy megtanítsa a mesterség fogásaira. Ágost 1576 és 1586 között saját kezűleg készített elefántcsont tornyocskákat. Ma a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban őrzik őket.

## 4. Manfredo Settala milánói kabinetje

Manfredo Settala milánói polihisztort, tudóst és mechanikust a 16. század vége és a 17. század eleje Arkhimédészének nevezték. Apjától műalkotásokból, ritka pénzekből, gyógynövényekből és ásványokból álló tekintélyes gyűjteményt örökölt. Ezt jelentősen kibővítette: a milánói Via Pantano egyik palotájában berendezett kabinetje mintegy háromezer tárgyat számlált, és Itálián kívül is híressé tette.

Tudományos műszereket, köztük „örökmozgókat”, kéziratokat, egzotikus és képzeletbeli lények preparátumait – krokodilokat, cápákat és repülőhalakat –, valamint néprajzi ritkaságokat gyűjtött. Utóbbiak közé tartoztak a brazíliai tupik papjainak szertartási tárgyai: színes tollköpeny, csörgőkkel ellátott karkötők, öv, tollnyaklánc és más különleges kézműves darabok.

Settala 1664-ben hét kötetben adta ki gyűjteményének katalógusát. A második kiadás egyik metszete részben a valódi kabinetet, részben annak eszményi változatát ábrázolja. A galériát szekrények osztják három folyosóra, a mennyezetről egzotikus állatok preparátumai lógnak, a falak felső részét festmények borítják. A vitrinek kagylókkal, ásványokkal és szobrocskákkal vannak tele; a szekrényeken és alattuk vázák, tudományos műszerek, órák és mechanikus különlegességek sorakoznak. A falon Brazíliából hozott tollköpeny függ.

Settala a San Nazzaro plébánia helyiségeiben, ahol kanonokként szolgált, kis laboratóriumot is berendezett. Esztergapadon dolgozott, optikai műszereket készített, és kabinetjének tárgyait tanulmányozta. Ebben különbözött sok más gyűjtőtől: csodakamrája a 18. században virágkorukat élő tudományos kabinetek előfutára lett.

### A látogatók arcába köpő ördög

A csodakamrák és tárgyaik koruk tudományos, filozófiai és politikai gondolatait tükrözték. René Descartes francia filozófus 1637-ben megjelent „Értekezés a módszerről” című művében géphez hasonlította az emberi testet. Szerinte aki látja, mennyiféle automata és önjáró szerkezet készíthető kevés alkatrészből, az a csontokból, izmokból, idegekből, artériákból és vénákból felépülő testet is gépnek tekintheti – olyannak, amelyet Isten keze minden emberi találmánynál tökéletesebbre alkotott.

A test mint mechanizmus képe lenyűgözte a kora újkor embereit, különösen az anatómia iránt érdeklődőket. Az automaták életszerűsége és az emberi cselekvéseket utánzó mozgása egyszerre bűvölt el és keltett félelmet. Ráadásul nem létező alakokat, ókori isteneket, fantasztikus teremtményeket, sőt az ördögöt is „életre kelthették”.

Settala látogatóit egy fából készült mechanikus ördög fogadta. Nem tudni biztosan, hogy Manfredo maga készítette-e, vagy apja, Ludovico Settala szerezte be. Charles de Brosses történész és néprajzkutató, aki 1739-ben járt Milánóban, úgy emlékezett, hogy az ördög váratlanul előugrott egy ládából, rémisztő hangokat adott ki, forgatta a szemét, nyújtogatta a nyelvét, füstöt fújt a szájából, és leköpte a látogatókat. Ma a milánói Sforza-várban látható.

## 5. A hessen–kasseli tartománygrófok tudományos kabinetje

IV. Vilmos hessen–kasseli tartománygróf nem véletlenül kapta a Bölcs melléknevet. Művelt uralkodó volt, aki 1560-ban Kasselben megalapította Európa egyik első csillagvizsgálóját. Itt készítették el koruk legteljesebb és legpontosabb csillagkatalógusait.

Vilmos csodakamrája inkább tudományos kabinet volt. Asztrolábiumokat, finom kivitelű kvadránsokat – az égitestek horizont feletti magasságának meghatározására szolgáló eszközöket –, földgömböket, az égitestek koordinátáinak mérésére használt armilláris szférákat és akkoriban ritkaságnak számító csillagászati órákat gyűjtött.

Fia, Móric nemcsak tovább gyarapította a kollekciót, hanem mechanikusok, tudósok és mesteremberek egész sorát hívta udvarába. A kasseli palota így egyfajta tudományos központtá vált.

A tartománygróf laboratóriumából fennmaradt kevés tárgy egyike egy kisméretű lepárlókemence, amelyet alkímiai gyógyszerek előállítására szántak. Feltehetően működőképes volt, de valószínűleg nem használták rendszeresen: inkább látványos kiállítási tárgy lehetett, amelyet Móric megmutatott laboratóriuma vendégeinek. Felületét a tartománygróf és felesége címere, valamint Hans Jakob Emck kasseli ötvös finom díszítései borítják.

A kemencét vélhetően tűz fölé helyezték. Szellőzőnyílásokkal ellátott, kocka alakú alsó részébe vízzel telt edény került. Miután a víz felforrt, erre egy nagy retortát, vagy egy háromnyílású félgömb alakú tálat helyeztek, amellyel az alkimista egyszerre három kisebb lombikot melegíthetett.

Joseph Duchesne francia orvos, a 16. század végének egyik legismertebb alkimistája 1604-ben járt Kasselben, és Móric lepárlókemencéjét a kor legfontosabb tárgyának nevezte. Mindketten különösen érdeklődtek a kémiai gyógyszerek előállítása iránt, Móricot pedig más alkimistákhoz hasonlóan a bölcsek kövének keresése is foglalkoztatta.

Alkímiai és okkult traktátusokból összeállított gyűjteményét ma a Kasseli Egyetem könyvtára, a kemencét pedig a kasseli planetárium őrzi.