A „reneszánsz” csak a 19. században vált művészettörténeti korszaknévvé. Ekkor kezdték a kutatók a kultúra történetét egymást felváltó irányzatok folyamataként leírni. Ehhez össze kellett gyűjteniük a művészek, írók és műalkotások történetét, a kulturális fellendülés és megújulás időszakait pedig „újjászületésnek”, vagyis reneszánsznak nevezték el.

## Renovatio: megújulás, nem újjászületés

A 19. század első feléig az „újjászületés” szó mindössze kétszer bukkant fel ilyen összefüggésben. Először 1477-ben Johannes Tinctoris flamand zeneszerző nevezte idősebb kortársa, Guillaume Dufay műveit „a flamand zene újjászületésének”. Másodszor Giorgio Vasari olasz festő és építész használta a „rinascita” szót 1550-ben, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című könyvében, amikor Leonardóról, Raffaellóról és Michelangelóról írt.

A kifejezés mindkét esetben valószínűleg a latin „renovatio”, azaz „megújulás” szinonimája volt. Ezt a szót már a 7. századtól rendszeresen alkalmazták a kulturális vagy művészeti felvirágzás leírására.

## Hogyan lett a Renaissance korszaknév?

A 19. században divatba jött a középkor, miközben a 15–16. századi Itália iránt érdeklődők kisebbségben maradtak. Néhány szerző ezért az „újjászületés” szóval igyekezett felhívni a figyelmet az olasz és a francia irodalomra. 1817 és 1839 között mindössze négy ilyen eset ismert: Sainte-Beuve, Balzac és Stendhal Petrarca, Boccaccio, illetve Pierre de Ronsard költészetével kapcsolatban használta a kifejezést. Stendhal idealizált Itália-leírásaiban élt vele; fiatalkorában, Napóleon idején katonai tisztviselőként több évet töltött az országban. A negyedik előfordulás a Louvre egyik, francia művészetről szóló kiadványában található.

Jean-Jacques Ampère irodalomtörténész 1849-ben nevezte először „karoling reneszánsznak” a Frank Birodalom irodalmának Nagy Károllyal kezdődő, 8–9. századi felvirágzását. Az elnevezés jóval később rögzült korszaknévként.

Ezután váratlan fordulat következett. Jules Michelet, a neves középkorkutató elvesztette a feleségét, és depresszióba esett. Nehezen tért vissza munkájához, majd kutatási témát váltott, és felfedezte magának a 16. századot. 1855-ben adta ki Franciaország története a XVI. században: Reneszánsz című könyvét. A szót ekkor írták először nagy kezdőbetűvel. Michelet a kultúra valamennyi formájának felvirágzását mutatta be, valójában azonban saját személyes újjászületéséről is beszélt. A többértelmű elnevezés mégis meghonosodott.

## Egy szó, sokféle korszak

A tudósok és művészek később számos, köztük több középkori kulturális jelenséget is reneszánsznak neveztek. Így született meg például az Ottó-kori, az osztrogót és a vizigót reneszánsz fogalma. A szó azonban minden ilyen esetben csak feltételesen használható: nem arról van szó, hogy valami a halála után valóban újjászületett, hanem egy korszak tetszetős nevéről.

Ezért sok nyelv fordítás nélkül őrizte meg a francia „Renaissance” szót. Jacob Burckhardt svájci kultúrtörténész 1860-ban német nyelvű szövegben használta a francia kifejezést; az angol és a holland sem fordítja le. Olaszul az újjászületés „rinascita”, az olaszok azonban a „Rinascimento” neologizmust alkották meg annak jelzésére, hogy egy korszakról, nem pedig szó szerinti újjászületésről van szó.

A reneszánsz általános értelmezése szerint ekkor éledt újjá az antik kultúra. Ez azonban leegyszerűsíti a jóval összetettebb valóságot. A görög–római antikvitást soha nem felejtették el teljesen: valamilyen formában az egész középkor folyamán része maradt Európa kulturális életének.

## Az antik örökség a középkorban is jelen volt

A karoling reneszánsz kezdetén az ókori kultúrát fontos szellemi központokban, például több svájci kolostorban is ismerték és nagyra becsülték. Bizánccal ugyancsak fennmaradtak a kapcsolatok, noha Nagy Károly törekvései nem nyerték el a birodalom tetszését.

Nagy Károly elsősorban a politikai jelképrendszert, valamint a birodalom és az uralma alá tartozó területeken egységesen érvényes törvények gondolatát vette át az ókori Rómától. Birodalma működtetéséhez művelt elitre volt szüksége, ezért iskolák jöttek létre. Ezekben nemcsak keresztény, hanem ókori görög és római szövegeket is másoltak, tanulmányoztak, terjesztettek és illusztráltak.

Charles Haskins amerikai történész 1927-ben vezetett be a tudományos szóhasználatba egy újabb elnevezést, a „12. századi reneszánszt”. Ebben az esetben sem az antik kultúra újbóli felfedezéséről volt szó. A 12. századi Európában virágzásnak indultak a városok, a javuló anyagi körülmények pedig élénkítették a kereskedelmet. Ennek hatására felgyorsult és intenzívebbé vált az európai és az arab világ közötti kulturális csere.

Itálián és Spanyolországon keresztül arab és görög szövegek jutottak Európába: nemcsak szépirodalmi alkotások, hanem fizikai, matematikai és orvosi értekezések is. Mindez hozzájárult az egyetemek létrejöttéhez. A Bolognai Egyetem a 11. században nyílt meg, Párizsban pedig a 12. században alakult ki egyetem, és további intézmények is követték őket. Ugyanebben a században megjelent a népnyelvű irodalom, míg a latin a jogtudomány és a teológia nyelve maradt.

A kor művészetében sem mutatkozott erőteljes érdeklődés az antikvitás iránt. Éppen ellenkezőleg: az új technikai lehetőségeknek – mindenekelőtt a kohászat fejlődésének – és az általános jólét növekedésének köszönhetően a 12. században megszületett a gótika. A stílus a 13. században Franciaországból Németországba, majd Közép-Európába is eljutott.

## Ars nova: a művészek újat akartak teremteni

Az olasz szerzők már a 15. század végén „új művészetnek”, latinul „ars novának” nevezték a gótikát. Vasari ugyanezzel a szemlélettel írt saját korának művészetéről: az olasz „maniera nova”, vagyis „új modor”, illetve a latin „ars nova” kifejezést használta.

A 14–16. század művészei és gondolkodói tehát nem annyira valami elfeledett dolgot támasztottak fel, inkább azt gazdagították, amit kortárs művészetnek tekintettek. Egyúttal saját koruk felsőbbrendűségét igyekeztek bizonyítani a korábbi korszakokkal szemben.

Az érett reneszánsz sem elsősorban egy elfeledett múlt felé fordult, hanem az újdonságot kereste. Ekkor vizsgálták új módon az arányokat és a perspektívát, vitatkoztak a rajz vagy a festészet elsőbbségéről, és felhasználták a technikai fejlődés eredményeit. Jan van Eyck 1430 körül feltalálta a vászonra készült olajfestészetet, amely Itáliában rendkívül népszerű lett.

A könyvnyomtatás feltalálása szintén forradalmasította a képzőművészetet. Felgyorsította az eszmék és művészeti minták terjedését, és arra késztette az értelmiségieket és alkotókat, hogy elfogadják vagy elutasítsák ezeket, csodálják egymást, vagy éppen versengjenek egymással.

Európa művészeti és szellemi története számos jelentős jelenséget ismer, a 16. század pedig kétségtelenül kiemelkedik rendkívüli termékenységével. A „reneszánsz” szó azonban alig segít e korszak megértésében. Inkább a múltról alkotott 19. századi romantikus elképzeléseket, illetve a mai tömegkultúra és idegenforgalom igényeit tükrözi, semmint bármely korszak művészeti valóságának pontos leírását adja.