Az Orosz Földrajzi Társaság (RGO) tagjai megkerülték a Földet, eljutottak az Északi-sarkvidékre és az Antarktiszra, új hajózási útvonalakat jelöltek ki, szigeteket fedeztek fel, és vizsgálták a tengervíz, valamint az élővilág sajátosságait. Leereszkedtek az óceán fenekére, és jégtáblák között lavíroztak. Mivel a szárazföld bolygónk felszínének kevesebb mint harmadát foglalja el, a többi rész megismeréséhez vízre kellett szállniuk.

## Táguló határok

Új területeket sokszor csak tengeri úton lehetett elérni, ezért az államok a terjeszkedés reményében készséggel indítottak hajókat. Az RGO alapítói között is számos felfedező tengerésztiszt akadt.

A társaság első alelnöke, Fjodor Litke az északi-sarkvidéki vizeken hajózott. Felfedezte a Szenyavin-, a Bonin-Sima- és a Pribilov-szigeteket, továbbá feltérképezte Kamcsatka partvidékét az Avacsa-öböltől északra. Ivan Kruzensztern az orosz tengerészek közül elsőként kerülte meg a Földet, és egyebek mellett a Kodiak-, a Kruzov- és a Lovuski-szigetek felfedezésében vett részt. Ferdinand Wrangel térképre vitte a Medve-szigeteket, valamint megvizsgálta Szibéria északkeleti partvidékét az Indigirka folyótól a Koljucsini-öbölig.

Az RGO rendes és tiszteletbeli tagjai között ugyancsak számos tapasztalt tengerész volt. Fabian Gottlieb von Bellingshausen és Mihail Lazarev megkerülte a Földet, felfedezte az Antarktiszt, és részletesen leírta a Tuamotu-szigetcsoportot. Más hajósok még a térség megközelítésétől is tartottak, és kerülték a „Haragos-tenger” és a „Veszélyes-szigetcsoport” közötti vizeket.

A 19. században ennek nyomán jelentek meg a Csendes-óceán térképein az úgynevezett Orosz-szigetek. Bellingshausen beszámolója szerint a korallzátonyok egész sorát orosz hajósok írták le és mérték fel. Bár a lánchoz tartozó négy Palliser-szigetet már James Cook megtalálta, később Otto von Kotzebue hadnagy és Bellingshausen expedíciója pontosította kiterjedésüket és alakjukat. A felfedező ezért tartotta indokoltnak, hogy az egész szigetsort az orosz hajósokról nevezzék el.

A kapitányok nemcsak új földeket, hanem új útvonalakat is kerestek. A szárazföldi utazás gyakran rendkívül idő- és munkaigényes volt, egyes helyekre pedig így el sem lehetett jutni. A tengeri közlekedés ugyan nem volt kevésbé veszélyes, de rövidebb utat ígért, és felgyorsíthatta az áruszállítást a nehezen megközelíthető vidékekre, például Kamcsatkára és Szibériába. Ezért jelentős összegeket fordítottak a hajózási útvonalakat kereső expedíciókra.

Az RGO tiszteletbeli tagja, Platon Golubkov sikeres üzletemberként jól értette az új piacok jelentőségét. Úgy vélte, az állam komoly haszonra tehetne szert, ha az orosz kereskedők számára kényelmes útvonal nyílna Ázsia felé. Expedíciókat is támogatott, mert szerinte a legbiztosabb út a vízen vezetett. Tervében a Volga és mellékfolyói, majd a Kaszpi-tenger és a Balkán-öböl alkotta volna a Közép-Ázsiába és Indiába vezető kereskedelmi folyosót. Úgy gondolta, az orosz kereskedelem és ipar gyenge teljesítménye részben abból fakadt, hogy nem álltak rendelkezésre olyan piacok, ahol külföldi versenytársak nélkül működhettek volna.

A Szibériába vezető tengeri út kialakításával évszázadokon át próbálkoztak. Az RGO támogató tagjai, Mihail Szidorov és Alekszandr Szibirjakov hosszú éveken keresztül finanszírozták az ezt célzó expedíciókat. Támogatásuk révén Adolf Erik Nordenskiöld végül végighajózhatott az Északkeleti átjárón.

Az utat azonban nem sikerült egyetlen hajózási idény alatt teljesítenie. A Vega nevű bark hajója a Bering-szoros előtt belefagyott a jégbe, így a legénységnek át kellett telelnie. Szibirjakov segítségül útnak indította a Nordenskiöld gőzhajót, majd személyesen vezetett mentőexpedíciót az Oscar Dickson fedélzetén. Egyik hajó sem érte el a kutatót, mert a Jamal-félsziget közelében maguk is jégcsapdába kerültek. A Vega végül kiszabadult, és eljutott a Csendes-óceánig.

## Az óceán tudományos feltárása

Az RGO tagjai nem elégedtek meg ismeretlen földek és útvonalak keresésével. Utazásaik során a vizeket, valamint azok növény- és állatvilágát is vizsgálták.

A társaság rendes tagja, Emil Lenz az óceánok vízszintjét kutatta, és nagyszabású munkában rendszerezte a 19. század közepéig összegyűlt adatokat. A mélység, a sótartalom, az átlátszóság, a felszíni és mélyvízi hőmérséklet, valamint a vízmozgás törvényszerűségei egyaránt foglalkoztatták. Elsőként igazolta, hogy nagy mélységben 2–3 Celsius-fok körüli hideg vízrétegek találhatók, és leírta az óceáni vízkörzést. Munkásságával az oceanográfia egyik megalapozójává vált.

Lenz szerint a fizikai földrajz feladata nem csupán a Föld felszínén és elérhető mélységeiben megfigyelhető jelenségek leírása, hanem az azokat szabályozó törvények feltárása is. Arra is rámutatott, hogy ahol a tengerszint emelkedni vagy süllyedni látszik, a változást valójában a partvidék süllyedése vagy emelkedése okozhatja.

Nyikolaj Mikluho-Maklaj elsősorban néprajzkutatóként ismert, utazásai során azonban oceanográfiai megfigyeléseket is végzett. A Vörös-tenger állatvilágának kutatásakor figyelembe vette a vízrajzi viszonyokat, és ezek alapján magyarázatot talált arra, miért különbözik jelentősen az afrikai és az ázsiai partvidék faunája. Megállapítása szerint az uralkodó szelek által keltett, váltakozó irányú áramlatok akadályozták a két part élővilágának keveredését.

Amikor a Vityaz fedélzetén Új-Guinea felé tartott, rendszeresen mérte a víz hőmérsékletét különböző mélységekben. A felszínen 27,6 Celsius-fokot, 1829 méteren viszont már csak 3,5 Celsius-fokot mért. Az Atlanti- és a Csendes-óceánon egyaránt ugyanarra jutott: minél nagyobb a mélység, annál alacsonyabb a hőmérséklet. Eredményeit „Az óceánmélységi hőmérsékletek méréséről” című beszámolójában összegezte.

## Új szintre lépett a kutatás

A 20. században az oceanográfia önálló tudományággá fejlődött. Julij Sokaljszkij honosította meg a „világóceán” fogalmát. Amikor az RGO munkatársa lett, az oceanográfia még nem számított külön tudományterületnek, ő azonban sokat tett ennek megváltoztatásáért. A szentpétervári Tengerészeti Akadémián 1908-ban új tantárgyként kezdték oktatni, a kurzust pedig Sokaljszkij vezette. 1917-ben jelent meg „Oceanográfia” című, világszerte elismert munkája. Célja az óceáni jelenségek és kölcsönhatásaik bemutatása volt, hogy érzékeltesse a világóceán jelentőségét a bolygó természeti folyamataiban és Oroszország életében.

Sokaljszkij részt vett az Északkeleti átjáró tudományos feltárását és használatát megalapozó program kidolgozásában is. Emellett többéves fekete-tengeri expedíciót szervezett. Az 1923-tól 1935-ig tartó kutatássorozatban a hajó az év háromnegyedét vízen töltötte, fedélzetén pedig éjjel-nappal folyt a munka. Az 53 út során a kutatók 1600 hidrológiai, továbbá mintegy 2000 biológiai és üledékvizsgálati mérőállomást létesítettek. Elkészült a Fekete-tenger fenékdomborzatának első térképe, és pontosabb kép rajzolódott ki az áramlatokról, a víz kémiai összetételéről és az élővilágról.

## Folytatódnak az expedíciók

Az Orosz Földrajzi Társaság a 21. században is szervez tengeri expedíciókat. Artur Csilingarov, az RGO első alelnöke 2007-ben a Mir mélytengeri járművel leereszkedett a Jeges-tenger fenekére az Északi-sark földrajzi pontjánál.

Egy 2018-as összetett északi-sarkvidéki expedíció tizenkét új szigetet fedezett fel Novaja Zemlja közelében, 2019-ben pedig további ötöt. A kutatók a Barents-tenger legnagyobb mélységét is meghatározták.

Az Akademik Vlagyimirszkij kutatóhajó 2020-ban Bellingshausen és Lazarev nyomdokain haladt. A tudósok átfogó oceanográfiai vizsgálatokat végeztek az antarktiszi vizeken, pontosították a déli mágneses pólus helyzetét a D’Urville-tengeren, és jelentős meteorológiai adatbázist állítottak össze.

Ma is vannak felfedezetlen földek, bejáratlan útvonalak és feltáratlan jelenségek. A világóceán kutatása ezért tovább folytatódik.