## Repülőgép-hordozó jégből és fűrészporból

1942-ben Nagy-Britannia sorra szenvedte el a veszteségeket a német flottával vívott atlanti összecsapásokban. A hajók kíséréséhez rengeteg repülőgépre lett volna szükség, ám az Atlanti-óceán fölött nem volt hol megtankolni őket. Légi fedezet nélkül a brit zászló alatt közlekedő hajók könnyű célpontot jelentettek.

Geoffrey Pyke feltaláló, a brit hadműveleti főparancsnokság munkatársa ezért egy rendkívül olcsó repülőgép-hordozót javasolt. Az óriási hajótest pykrete-ből készült volna: ez 86 százalék vízből és 14 százalék fűrészporból álló, megfagyasztott keverék.

Pyke lényegében mesterséges jéghegyet képzelt el, amelyre hajtóműveket, kifutópályát és üzemanyagkészlettel ellátott repülőbázist telepítettek volna. A Habakkuk – vagyis Habakuk próféta – fedőnevű terv Winston Churchill miniszterelnök lelkes támogatását is elnyerte.

Az építést Kanadában kezdték meg, de hamar kiderült, hogy a jég és a fűrészpor önmagában kevés: a szerkezethez acélmerevítés is kellene. Annyi acélt használtak volna fel, hogy olcsóbbnak bizonyult volna egy hagyományos, teljesen fémből készült repülőgép-hordozó.

A prototípus elkészült, ám 1943-ban felhagytak a projekttel. A kísérleti szerkezet irányíthatatlan úszó szigetté vált, és három évbe telt, mire teljesen elolvadt.

## Mozdony lóerővel – szó szerint

A XIX. század elején megjelenő gőzmozdonyok forradalmasították az áru- és személyszállítást. Gyorsabbak voltak a korábbi megoldásoknál, és jóval nagyobb mennyiséget tudtak továbbítani, ám sok üzemanyagot fogyasztottak, ezért drágán működtek. A szenet ráadásul ki kellett termelni, fel kellett dolgozni, majd felrakodni a mozdonyra.

Clemente Masserano, az olaszországi Pinerolo mérnöke 1850-ben úgy gondolta, egyesíti a vasút és a lóvontatás előnyeit. Így született meg az Impulsoria terve, amelyben a lovak nem a szerelvény előtt haladtak, hanem magában a mozdonyban.

A gőzkazán helyére egy pedivellának nevezett futópad került, amelyen két vagy négy ló gyalogolt. Mozgásukat sebességváltó közvetítette a kerekekhez. A terv készítői azt állították, hogy négy ló harminc vagont is el tudna vontatni, akár emelkedőn is.

A bonyolultnak látszó megoldás mellett két érv szólt. A sínek között haladó lovak könnyen megsérthették volna a lábukat, az egész pálya átépítése pedig túlságosan drága lett volna. A kerekes mozdonyt nem zavarták a talpfák közötti egyenetlenségek, és a patkók is lassabban koptak. A sebességváltóval ráadásul a mozdonyvezető szabályozhatta a vonat tempóját, miközben az állatok a számukra kényelmes ütemben haladtak.

Masserano egyetlen részletet nem dolgozott ki: hogyan lehet rávenni a lovakat, hogy elinduljanak. Erre persze kínálkozott volna a madzagra kötött répa – vagy a kor bevett eszköze, az ostor.

Az Impulsoria prototípusát az 1851-es londoni világkiállításon, a Kristálypalotában mutatták be. A lovak 11 km/órára gyorsították, ami felért a korai gőzmozdonyok teljesítményével, az akkor használatos gépektől azonban már elmaradt. Masserano ennek ellenére úgy vélte, a következő változatok 24–32 km/órás sebességre is képesek lehetnek.

A továbbfejlesztett gőzmozdonyok végül sebességben és vonóerőben egyaránt legyőzték a lovakat. Csupán a légkörbe juttatott korom mennyiségében teljesítettek rosszabbul – ez azonban a XIX. században aligha számított döntő szempontnak.

## A hintázó fürdőkád

Az 1891-ben Angliában feltalált hintakád pontosan az volt, aminek hangzik: egy vízzel megtölthető, előre-hátra mozgó fürdőkád. Nem egyszerű szórakoztató eszköznek szánták, hanem hidroterápiás berendezésnek.

A vízgyógyászatot akkoriban szinte univerzális kezelésnek tartották. A viktoriánus elmegyógyintézetek betegeit hol forró vízbe merítették, hol hideg vízben reszkettették, abban a reményben, hogy ettől javul az állapotuk. Hidroterápiát ugyanakkor egészséges embereknek, megelőzésként is ajánlottak.

A hintakád a valódi hullámokkal járó tengeri fürdőzést utánozta volna, amelynek a korabeli orvosok gyógyhatást tulajdonítottak. A reklámok ígéretei ellenére volt egy komoly hibája: használat közben kilötyögött belőle a víz.

1898-ban levédtek egy továbbfejlesztett változatot, amelyre nyílással ellátott vásznat feszítettek. A fürdőző nyaka átbújt a nyíláson, így csak a feje maradt a huzaton kívül, a víz pedig kevésbé fröccsent szét.

A XX. században a hidroterápia kiment a divatból, és vele együtt eltűntek az eleve különös látványt nyújtó hintakádak is.

## Az atombomba, amelyet csirkék melegítettek volna

Hirosima és Nagaszaki amerikai bombázása, valamint a második világháború lezárása után világossá vált, hogy a nukleáris fegyverek meghatározó elrettentő erővé válnak. A nyugati országok és a Szovjetunió egyaránt növelték atomfegyver-kapacitásukat, és kezdetét vette a hidegháború.

Nagy-Britannia olyan taktikai atomfegyvert akart létrehozni, amely reményei szerint elrettenti a Szovjetuniót egy európai támadástól. Így született meg a Blue Peacock, azaz Kék Páva projekt.

A briteknek akkor még nem álltak rendelkezésükre Trident ballisztikus rakéták, ezért tíz, összesen 10 kilotonnás nukleáris aknát terveztek elhelyezni az Északnémet-alföldön. Szovjet harckocsitámadás esetén a föld alá rejtett tölteteket vezetéken továbbított távoli paranccsal robbantották volna fel. Az előrenyomulás megállításának ára az lett volna, hogy radioaktív kihullás borítja be Európát.

A fejlesztés 1954-ben kezdődött a kentbeli Fort Halsteadben. A mérnökök azonban hamar szembesültek egy komoly problémával: a fagyott talajban meghibásodott az aknák vezérlőrendszere, így az atomtöltet nem tudott volna felrobbanni. Minden akna mellé külön erőművet telepíteni lehetetlen volt, és a titkosságot is veszélyeztette volna. Az üvegszálas szigetelés sem bizonyult elég hatékonynak.

A megoldás egészen rendhagyó volt: élő csirkéket helyeztek volna az aknák burkolatába. Gabonát, vizet és szellőzést biztosítottak volna nekik, testhőjükkel pedig melegen tartották volna a bombát, megakadályozva az elektronika túlzott lehűlését.

Amikor 2004. április 1-jén feloldották a Blue Peacock dokumentumainak titkosítását, sokan áprilisi tréfának gondolták a csirkékkel fűtött atombombát. Tom O’Leary, a brit Nemzeti Levéltár vezetője azonban megerősítette, hogy a Páva valódi projekt volt.

A programot 1958 februárjában leállították, mert túl nagynak ítélték az Európát fenyegető radioaktív kihullás kockázatát. Az egyetlen prototípus múzeumba került – természetesen nukleáris töltet és csirkék nélkül.

## Szövet savanyú tejből

A lista utolsó darabja kevésbé nagyszabású, de nem kevésbé szokatlan. Anke Domaske német divattervező a Brémai Rostintézettel együttműködve dolgozta ki a QMilch nevű textilt, amely tehéntejből előállított mesterséges szál.

A tejben található kazeint nemcsak élelmiszerekhez használják, hanem különleges festékek, gyógyászatban alkalmazott biológiai ragasztók és bőrgyógyászati kenőcsalapok készítéséhez is. Textil és műanyag ugyancsak gyártható belőle.

Az eljárást Antonio Ferretti olasz vegyész már 1935-ben kidolgozta, ám magas költségei miatt sokáig nem terjedt el. Egyetlen ruhához mintegy hat liter tejre és két liter vízre van szükség.

Domaske 2011-ben élesztette újjá a technológiát, és megalapította a Qmilch GmbH-t. Döntését azzal indokolta, hogy csak Németországban évente 1,9 millió tonna megsavanyodott tejet semmisítenek meg, mert azt a törvény szerint már nem lehet szupermarketekben értékesíteni. A vállalat a szövetek mellett kozmetikumokat és biopolimereket is gyárt kazeinből.

Az ötlet elsőre különösnek tűnhet, de az állati gyapjú és az emberi haj szintén fehérjéből épül fel.