Szókratészre ráöntötte a moslékot a felesége? Athén legbölcsebb embere volt, vagy éppen uzsorás és részeges? A róla szóló történeteket azért különösen nehéz ellenőrizni, mert ő maga semmit sem írt. A források eltérő, olykor egymásnak ellentmondó alakot rajzolnak róla.

## 1. Szókratész egyetlen filozófiai művet sem írt

**Ítélet: igaz.**

Szókratész valóban nem hagyott hátra írásokat, ezért történelmi alakját nehéz rekonstruálni. Életében mutatták be Arisztophanész *Felhők* című komédiáját; Platón és Xenophón művei csak évtizedekkel Szókratész Kr. e. 399-ben bekövetkezett halála után születtek. Ugyanebből az időszakból maradtak fenn a „kisebb szókratikusok”, köztük Aiszkhinész és Antiszthenész dialógustöredékei, valamint Polükratész Szókratész elleni beszéde. Arisztotelész tizenöt évvel a filozófus halála után született, a Kr. e. 4. század végén pedig a peripatetikus Arisztoxenosz megírta *Szókratész élete* című művét. A későbbi források főként életrajzi és anekdotikus részletekkel egészítették ki ezt a képet.

A beszámolók között jelentős eltérések vannak. Xenophón Szókratésze gyakorlatias, erkölcstanát az egyéni és közösségi haszon vezérli, vallásos, sőt babonás, és ragaszkodik a hagyományokhoz. Platónnál ezzel szemben provokatív, felforgató alak, aki kétségbe vonja a közvélekedést. Az isteniről vallott nézetei a későbbi európai apofatikus gondolkodást is megalapozták, amely Istent minden, természetéhez mérhetetlen meghatározás tagadásával közelíti meg.

A viszonylag biztos adatok elsősorban a perére és kivégzésére vonatkoznak. A történészek tartós véleménye szerint Platón – legalább korai dialógusaiban – Szókratész szóbeli tanítását rögzítette. Jacques Derrida ugyanakkor egy 13. századi, Matthew Paris bencés szerzetes által készített képet elemzett, amelyen a valójában soha nem író Szókratész jegyez, míg a dialógusokat ténylegesen megíró Platón diktál neki. Derrida értelmezésében az írás elsődlegessé válik, noha a miniatúra kétszeresen felcseréli a szerepeket.

Platón *Phaidroszában* Szókratész az írás feltalálásáról beszél. Az egyiptomi Thot szerint az írás bölcsebbé és jobb emlékezetűvé teszi az embereket, Thamusz főisten viszont úgy véli, éppen feledékenységet okoz: az emberek saját emlékezetük helyett külső jelekre támaszkodnak, és valódi bölcsesség helyett annak látszatát szerzik meg. Az igazi írás szerinte a tanuló lelkébe kerül, képes megvédeni magát, és tudja, mikor kell beszélnie vagy hallgatnia.

Ez összhangban áll azzal, hogy Szókratész nem írt. Halála után azonban több, egymástól jelentősen különböző szókratikus iskola – például a cinikus, a kürénéi és a megarai – alakult. Tanításával így éppen az történt, amit a *Phaidrosz* az önmagát megvédeni képtelen írott szó sorsaként ír le.

## 2. Az istenek Szókratészt nevezték a legbölcsebb embernek

**Ítélet: nem egészen igaz.**

Diogenész Laertiosz szerint a delphoi Püthia Khairephón kérdésére azt válaszolta, hogy Szókratészt mindenkinél nagyobb bölcsesség illeti meg. Platón *Védőbeszédében* a történet úgy szerepel, hogy a jósnő szerint senki sem bölcsebb Szókratésznél.

Valószínű azonban, hogy az orákulum történetét maga Platón alkotta meg. A válasz után Szókratész politikusokat, költőket és kézműveseket vetett alá vizsgálatának, az elenkhosznak: kérdéseivel kimutatta, hogy tudásuk gyakran csak látszólagos. Innen eredhetett az a legenda is, hogy feldühödött beszélgetőtársai olykor megverték.

Platón számára a történet Szókratész módszerét és „filozófiai nemtudását” igazolja. A cselekmény azonban logikai nehézséget rejt: miért kérdezte volna Khairephón, van-e Szókratésznél bölcsebb ember, ha a filozófus sajátos kérdező gyakorlata csak az orákulum válasza után kezdődött?

A platóni eredetet közvetve Xenophón változata is alátámasztja. Nála Apollón nem a legbölcsebbnek, hanem a legönzetlenebbnek, legigazságosabbnak és legértelmesebbnek mondja Szókratészt. Itt tehát erkölcsi tulajdonságokról van szó, nem a platóni értelemben vett bölcsességről. A középkori Nyugaton is elsősorban az erényes és bátor élet példájaként emlékeztek rá, és csak másodsorban filozófusként.

## 3. A tereken tanított, és járókelőkkel beszélgetett

**Ítélet: igaz.**

Xenophón szerint Szókratész reggelente sétálóhelyeken és gümnaszionokban fordult meg, a zsúfolt agorán is látni lehetett, napja többi részét pedig ott töltötte, ahol sok emberrel találkozhatott. Többnyire nyilvánosan beszélt, így bárki meghallgathatta.

Diogenész Laertiosz azt írja, hogy a piacokon és műhelyekben erkölcsi kérdésekről vitázott. Mivel erős vitapartner volt, állítólag megverték, hajánál fogva rángatták, kigúnyolták és sértegették. Platónnál nem szerepelnek ilyen botrányos részletek – a hajráncigálást ráadásul a több forrásban említett kopaszsága is megnehezítette volna –, de korai dialógusai rendszeresen piacokra, terekre és palaisztrákba, vagyis ifjak testnevelésére szolgáló magániskolákba helyezik beszélgetéseit.

A *Védőbeszédben* Szókratész elmondja, hogy először a politikusokat vizsgálta, majd a költőket és a kézműveseket. Arra jutott, hogy a politikus csak bölcsnek hiszi magát; a költők ihletből alkotnak, de nem feltétlenül értik műveik jelentését; a mesterek pedig saját szakterületük tudását általános bölcsességnek gondolják. Szókratész híres felismerése szerint annyiban bölcsebb náluk, hogy amit nem tud, arról nem is képzeli, hogy tudja.

Mindezt az athéni nyilvánosság előtt tette, ezért a leleplezett beszélgetőtársak megszégyenülése is közszemlére került. Gazdag családok sok szabadidővel rendelkező fiai utánozni kezdték, és másokat faggattak. Nyilvános működése végül hozzájárult ahhoz, hogy istentelenséggel és az ifjúság megrontásával vádolják meg.

## 4. Igazságtalanul végezték ki, pedig megszökhetett volna

**Ítélet: igaz.**

A vádat Melétosz a költők, Anütosz a kézművesek, Lükón pedig a szónokok nevében képviselte. Xenophón összefoglalása szerint Szókratészt azzal vádolták, hogy nem ismeri el az állam isteneit, új istenségeket vezet be, és megrontja az ifjúságot.

Platón *Védőbeszéde* alapján az első szavazáson csak csekély többséggel mondták ki bűnösnek. Szókratész ezután büntetésként azt javasolta, hogy az olimpiai győztesekhez hasonlóan élete végéig kapjon ingyenes ellátást a prütaneionban, ahol a város arra érdemes polgárait vendégül látta. Ezt követően halálra ítélték: bürökpoharat kellett kiinnia.

A *Phaidón* szerint az ítélet és a kivégzés között egy hónap telt el, mert szent küldöttség indult Délosz szigetére, és annak távollétében nem hajtottak végre halálos ítéletet. Barátja, Kritón felajánlotta, hogy megszervezi a szökését; az ehhez szükséges összeget sokan hajlandók lettek volna kifizetni. Azzal érvelt, hogy Szókratészre más városokban is szükség van, halála ellenségeinek örömet, gyermekeinek pedig fájdalmat okozna.

Szókratész mégis visszautasította. Szerinte nem a többség véleményét kell követni arról, mi igazságos és mi igazságtalan, hanem annak ítéletét, aki ezt valóban érti – és magát az igazságot. A pénzről, hírnévről és gyermeknevelésről szóló gyakorlati érvek számára nem írhatták felül ezt.

A dialógusban később a Törvények és az Állam megszemélyesítve kérdezik tőle, nem pusztítaná-e el őket a szökésével. Ez látszólag ellentmondás: ha az athéni törvények és döntések változékonyak, miért kell feltétlenül engedelmeskedni nekik? A platóni Szókratész vélhetően nem pusztán az adott állam változó szabályaira, hanem az örök ideákra gondol. Döntése ezért nem az egyén önkénye a többséggel szemben, hanem egy objektívnek tekintett erkölcsi rend elfogadása. A mérget választó Szókratész itt inkább görög tragédiák hőse, mint mindenben kételkedő vitatkozó.

## 5. Utolsó szavaival egy kakas feláldozását kérte

**Ítélet: Platón beszámolója szerint igaz.**

A *Phaidón* Szókratész utolsó napját írja le. Reggel barátai a börtönben találják feleségével, Xanthippével, aki karján csecsemőt tart, hangosan siránkozik és a mellét veri. Szókratész kiküldi, majd egész nap barátaival beszélget a lélek halhatatlanságáról. Este megfürdik, találkozik fiaival és néhány rokonával, rendelkezéseket ad Kritónnak, majd visszatér barátaihoz.

A szolga elmagyarázza neki, hogyan kell bevennie a mérget. Szókratész járkálni kezd, majd amikor elnehezül a lába, lefekszik. A méreg hatására teste a lábától felfelé kihűl és megmerevedik. Utolsó mondata Kritónhoz szól: „Aszklépiosznak egy kakassal tartozunk. Adjátok meg neki, el ne felejtsétek.”

Aszklépiosz a gyógyítás és az egészség istene volt; a felépült betegek fehér kakast áldoztak neki. A platóni Szókratész tehát úgy tekinthetett halálára, mint gyógyulásra: kiszabadul a test és a földi világ börtönéből.

## 6. Tanítása megelőlegezte a kereszténységet

**Ítélet: értelmezés kérdése.**

Szókratészt többek között azzal vádolták, hogy nem tiszteli a város isteneit, és új isteni lényeket vezet be. Ez utóbbi a daimónjához, vagyis isteni jelzéséhez kapcsolódott. Xenophón szerint ez útmutatást adott neki, és mások erkölcsi javát is szolgálta. Xenophón Szókratész vallásosságát védte: megfelelő áldozatokat mutatott be, nem vetette meg a jóslást, és úgy vélte, az istenek ismerik az emberek szavait, tetteit és titkos gondolatait. Az isteni útmutatást minden emberi megfontolásnál fontosabbnak tartotta.

Platónnál a daimón másként működik: csak megtilthatott valamit Szókratésznek, de nem adott konkrét, pozitív utasításokat. Mivel a tárgyalás és a halálos ítélethez vezető védőbeszéd előtt sem állította meg, Szókratész arra következtetett, hogy a halál nem lehet rossz. Az *Első Alkibiadészben* a jel korábban megtiltotta neki, hogy Alkibiadésszel beszéljen, később azonban már nem; ebből azt szűrte le, hogy eljött az idő a fiatalember lelki vezetésére.

Platón más dialógusaiban a lélek az önmagában való szépséghez és az istenihez közelít. A *Phaidón* a lélek halhatatlanságáról és a megtisztult lelkek boldog túlvilági életéről szól, a *Phaidrosz* pedig egy testetlen, „ég fölötti” helyről beszél. A lélek a helyes felemelkedés során részesedik az isteniben; a filozófus feladata a *Theaitétosz* szerint az, hogy lehetőségeihez mérten hasonlóvá váljon az istenhez. Szókratész ebben a szerepben már nem csupán vitapartner, hanem vezető az isteni felé.

Ez azonban a „filozófusok istene”: Szókratész nem nevezi magát isten fiának. A kereszténységgel való párhuzamot inkább életmódja és halála alapozta meg. Igazságtalanul ítélték el, hű maradt legfőbb elveihez, nem szökött meg, bátran nézett szembe a halállal, és megszabadulásként tekintett rá.

A hasonlítást már Jusztinosz vértanú is megtette a 2. században. Szókratész perét a keresztények üldözésével állította párhuzamba, sőt kereszténynek nevezte azokat – köztük Szókratészt és Hérakleitoszt –, akik Krisztus előtt az isteni Logosznak megfelelően éltek. A Kr. u. 185 körül Rómában lefolytatott Apollóniosz-per leírásában ugyancsak párhuzam jelenik meg Szókratész és Krisztus igazságtalan elítélése között.

Az iszlám hagyományban Szókratészt szintén vallási és erkölcsi példaként ábrázolták, olykor Jézushoz hasonlítva. A 19. századi Európában a „Szókratész és Krisztus” összevetés már közhellyé vált, könyvek és vallási füzetek címében is megjelent.

## 7. Arisztokratapárti volt, és támadta a demokráciát

**Ítélet: részben igaz.**

Diogenész Laertiosz a demokrácia hívének és szilárd elvű embernek nevezi Szókratészt. Bizonyítékként két történetet említ, amelyek két eltérő rendszer idején játszódtak. A demokratikus kormányzás alatt, Kr. e. 406-ban Szókratész prütaniszként ellenezte azt a törvénytelen eljárást, amelyben egyszerre akarták elítélni az arginuszai tengeri csata után a vihar miatt a sebesülteket és halottakat hátrahagyni kényszerülő hadvezéreket. A hadvezéreket végül kivégezték.

Kr. e. 404-ben, a harminc zsarnok uralma alatt Szókratész megtagadta, hogy négy társával Szalamiszból Athénba hurcolja az ellenzéki Leónt kivégzésre. A többiek teljesítették a parancsot, ő hazament. Platón ábrázolásában tehát rendszertől függetlenül az irgalom és a törvényesség mellett állt ki.

Arisztokratapárti híréhez valószínűleg Polükratész Kr. e. 393-ban írt *Szókratész vádbeszéde* járult hozzá. Ebben az oligarchikus Kritiaszt és Alkibiadészt Szókratész tanítványainak mondták, ezért az Athén ellen elkövetett bűneikért őt is felelőssé tették.

Platón *Államában* Szókratész valóban az arisztokráciát sorolja az államformák élére, ezt követi a dicsőségre és katonai erényre épülő timokrácia, majd az oligarchia, a demokrácia és végül a türannisz. Úgy véli, a demokráciát szükségszerűen zsarnokság követi. A többség döntéseit a *Védőbeszédben* és a *Kritónban* is bírálja.

Ebből mégsem következik, hogy a fennálló arisztokráciát támogatta. A *Gorgiaszban* azt állítja, hogy Athénnak még nem volt jó politikusa, mert az igazi államférfi nem a polgárok kívánságait szolgálja ki, hanem jobbá teszi őket. Ebben az értelemben saját magát nevezi a kevés valódi athéni politikus egyikének, talán az egyetlennek: a jó politikus elsősorban saját és polgártársai lelkével törődik. Szókratész ezt tette, amikor bögölyként próbálta felébreszteni a tunyaságba merült Athént.

## 8. Xanthippé gyűlölte a filozófiáját, és moslékot öntött rá

**Ítélet: valószínűleg nem igaz.**

Xanthippé az utókorban a házsártos filozófusfeleség megtestesítőjévé vált. A kép a bölcsességre törekvő, a hétköznapi dolgoktól elforduló férfit állítja szembe a földi és változékony dolgok iránt érdeklődő nővel.

Diogenész Laertiosz szerint Xanthippé egyszer előbb leszidta, majd vizet öntött rá. Szókratész állítólag így felelt: „Mondtam én, hogy Xanthippé mennydörgése után eső következik.” Az elbeszélés az évszázadok során egyre durvábbá vált: Diogenésznél még vízről van szó, Jeromosnál már szennyvízről vagy moslékról, Chaucernél és Rotterdami Erasmusnál pedig vizeletről.

Ugyanannál a szerzőnél Szókratész védelmébe is veszi feleségét. Amikor Alkibiadész elviselhetetlennek nevezi Xanthippé szitkozódását, Szókratész azt válaszolja, hogy hozzászokott, mint a kerék állandó nyikorgásához. Alkibiadész azzal indokolja, hogy ő a ludak gágogását azért viseli el, mert tojást és fiókákat adnak; Szókratész válasza szerint Xanthippé gyermekeket szül neki.

A *Phaidónban* Xanthippé a börtönben ül férje mellett, csecsemővel a karján, és azért siránkozik, mert Szókratész utoljára beszél barátaival. Szavaiból akár arra is következtethetünk, hogy nagyra értékelte férje filozófiai tevékenységét és értette annak jelentőségét.

Egy másik hagyomány szerint Szókratésznek két felesége volt. Diogenész Arisztotelészre hivatkozva azt írja, hogy először Xanthippét vette el, akitől Lamproklész született, majd az Ariszteidész családjából származó Mürtót, akitől Szóphroniszkosz és Menexenosz. Mások felcserélték a sorrendet, megint mások szerint egyszerre élt mindkettővel, mert Athén a népességfogyás ellensúlyozására lehetővé tette, hogy egy polgár a felesége mellett egy másik nőtől is gyermeket vállaljon.

Arisztoxenosz anekdotikus változatában a két nő állandóan egymással, a szünetekben pedig Szókratésszel veszekedett. A filozófus nem avatkozott közbe, csak nevetett rajtuk; ugyanakkor ebben a társaságban állítólag ő maga is kötekedővé, szitkozódóvá és arcátlanná vált.

## 9. Szókratész nőgyűlölő volt

**Ítélet: valószínűleg nem igaz.**

Arisztoxenosz és Diogenész Laertiosz néhány története alapján Szókratész iróniával és némi leereszkedéssel viszonyult a nőkhöz, de ez még nem nőgyűlölet. Középkori arab átdolgozásokban ugyan megjelenik egy neki tulajdonított mondás, amely szerint három dolgot gyűlölt leginkább: a görög nyelvtant, a szegénységet és a nőket; az első kettőt tanulással, illetve türelemmel legyőzte, a harmadikra viszont nem talált orvosságot. Ez azonban alighanem egy régebbi anekdota kritikus átértelmezése.

Diogenész történetében Xanthippé egyszer a piacon tépte férje köpenyét. Barátai azt tanácsolták Szókratésznek, hogy üsse meg, ő viszont elutasította, hogy közönség előtt püföljék egymást. Azt is mondta, a házsártos feleség olyan számára, mint lovasnak a nehezen kezelhető ló: aki azzal elboldogul, a többivel már könnyen bánik. Vagyis Xanthippé mellett tanulja meg, hogyan viszonyuljon más emberekhez.

Egy másik hagyomány szerint Szókratész Aszpasziának, Periklész társának tanítványa volt. Platón *Menexenoszában* a filozófus kiváló retorikatanárként említi őt, aki Periklészt is oktatta, és tréfásan hozzáteszi: feledékenységéért akár verést is kaphatott tőle. A kisebb szókratikusok közé sorolt Aiszkhinész *Aszpaszia* című dialógusában a nő nemcsak a szónoklás, hanem a szerelem tudományának tanítója is volt.

A legfontosabb nőalak azonban Diotima Platón *Lakoma* című művében. Szókratész a mantineiai asszonyt nevezi mesterének az „erotika” terén. Ez itt nem testi szerelmet jelent, hanem felemelkedést a szépség lépcsőfokain egészen az önmagában való szépségig. Mivel ez a filozófiai igazságkeresés egyik legfontosabb átalakító mozzanata, legalábbis Platón Szókratészét aligha nevezhetjük nőgyűlölőnek.

## 10. Uzsorás és részeges volt

**Ítélet: valószínűleg nem igaz.**

Diogenész Laertiosz Arisztoxenoszra hivatkozva azt állítja, hogy Szókratész kereskedéssel is pénzt keresett: befektetett, beszedte a hasznot, elköltötte, majd újrakezdte. Arisztoxenosz fennmaradt szövegében azonban csak azt róják fel neki, hogy tömegbe jár, pénzváltók asztalainál és Hermész-szobrok mellett vesztegeti az idejét.

Platón dialógusaiban ezzel szemben szegény, anyagi érdekektől mentes emberként jelenik meg. A *Védőbeszédben* azt mondja, saját ügyeit elhanyagolta, háztartása hanyatlását is eltűrte, miközben polgártársait egyenként az erényes életre biztatta. Vádlói nem tudtak olyan tanút állítani, aki szerint valaha pénzt kért vagy fogadott el ezért; igazmondásának bizonyítékaként saját szegénységét említi. Pénzbírságot sem tudott volna fizetni. A haszonlesés nehezen egyeztethető össze azzal, hogy a szofistákkal ellentétben nem kért pénzt a filozófiai beszélgetésekért.

Egyes későbbi művek mégis részeges, megszállott alakot formáltak belőle. Julian Tuwim 20. század eleji lengyel költő *A táncoló Szókratész* című versében tanítványai azt hiszik, mesterük leitta magát, miközben ő az igazság felismerésétől mámorosan táncol. A figura a szúfi hagyomány forgó dervisére emlékeztet.

A képnek vannak ókori előzményei. Xenophón *Lakomájában* és Lukianosznál Szókratész elismerően beszél a táncról. Platón *Lakomájában* Alkibiadész szilénszoborhoz és Marszüasz szatírhoz hasonlítja; beszédei a korübászok önkívületéhez hasonló állapotot váltanak ki hallgatójából. A szatírok és szilének Dionüszosz kísérői, így a borhoz, az eksztázishoz és a megváltozott tudatállapothoz kapcsolódnak. Szókratész esetében azonban ez elsősorban a filozófiai misztérium és az érzékelhető világon túli szemlélődés képe.

A *Lakoma* elején Erüximakhosz azt mondja róla, hogy inni és nem inni egyaránt képes. A platóni hagyomány tehát nem részegesnek ábrázolja, hanem olyasvalakinek, akit a filozófia és az igazság részegít meg. Ez rokon a szúfi költészet bor- és mámorjelképeivel, amelyekben a bor a tudást és a szeretetet, a mámor pedig az én elvesztését és Isten kizárólagos szemlélését jelenti.