A hieroglifák megfejtésétől az orvosláson és a diplomácián át a túlvilági hitvilágig: tíz különleges lelet mutatja meg, milyen sokat köszönhetünk az ókori Egyiptom tárgyi emlékeinek.

## A rosette-i kő

Napóleon 1798 és 1801 közötti egyiptomi hadjárata idején, 1799 júliusában Pierre-François Bouchard hadnagy katonái erődítést ástak Rosette, a Nílus-delta nyugati részén fekvő kisváros közelében. Ekkor bukkantak rá arra a különleges kőre, amelyen ugyanaz a szöveg három változatban szerepelt: klasszikus egyiptomi hieroglifákkal, démotikus írással és ógörögül. A démotikus nyelv az időszámításunk előtti utolsó évszázadokban az egyiptomiak fő beszélt nyelve volt.

A feliratok másolatai Jean-François Champollion francia nyelvészhez kerültek. Felismerte, hogy mindhárom szöveg tartalma azonos, és azt is észrevette, hogy egy jellegzetes jelcsoport mindegyik változatban ugyanannyiszor, nagyjából ugyanott fordul elő. A görög szövegben ez V. Ptolemaiosz Epiphanész fáraó nevét jelölte, Champollion pedig arra következtetett, hogy a másik két változatban is ugyanezt jelentheti.

Így sikerült elolvasnia az első óegyiptomi szavakat. Később azt is feltárta, mely hieroglifák felelnek meg hangértékükben görög betűknek, és melyek jelölnek hang helyett például egész szavakat. 1822-ben végleg megfejtette az egyiptomi hieroglifákat; munkájának jelképévé az a táblázat vált, amelyben megfigyeléseit rögzítette.

A kő szövege valójában a templomoknak V. Ptolemaiosz által biztosított adómentességről szól. A papok az isteni uralkodót magasztalják, akinek intézkedései jelentősen növelték bevételeiket. A fáraó aligha sejthette, hogy kezdeményezéséért kétezer évvel később az egyiptológusok is hálásak lesznek.

## A Leopold–Amherst-papirusz

A Leopold–Amherst-papirusz nemcsak az egyiptológia, hanem az egyetemes jogtörténet szempontjából is jelentős: az egyik legkorábbi részletes beszámoló egy büntetőeljárásról. Két részét külön-külön vásárolták meg az egyiptomi műkincspiacon. Az egyik William Amherst brit lord gyűjteményébe, a másik II. Lipót belga királyhoz került. Jean Capart belga egyiptológus 1935-ben illesztette össze őket, és kiderült, hogy a dokumentum egy, az i. e. 2. évezred végén lefolytatott bírósági vizsgálatot ismertet.

A papirusz olyan tolvajok kihallgatási jegyzőkönyvét őrizte meg, akik a thébai nekropolisz gazdag sírjait fosztogatták. Ezek közé tartozott a Királyok völgye is, ahol fáraókat, rokonaikat és magas rangú tisztviselőket temettek el. Legsúlyosabb tettük II. Szobekemszaff fáraó és felesége, Nubhaasz sírkamrájának kifosztása volt.

Az egyik vádlott, Amenpanefer kőfaragó vallomása szerint felnyitották a szarkofágokat és a bennük lévő koporsókat. A fáraó múmiájának nyakán aranyból és drágakövekből készült amuletteket találtak, fejfedője aranyból volt, testét pedig teljesen arannyal borították. A koporsó kívül-belül arannyal és ezüsttel díszített, drágakövekkel kirakott tárgy volt. A rablók elvitték a múmiáról az aranyat, az amuletteket és a nyakláncokat, majd ugyanígy kifosztották a királyné maradványait is, a koporsókat pedig felgyújtották.

A jegyzőkönyv azt is leírja, miként osztoztak meg a zsákmányon, és hogyan vesztegették meg a tanúkat. A bíróságot és a bottal végrehajtott, kemény kihallgatást azonban nem kerülhették el. Nem tudjuk biztosan, hogy meghatározott kínzási módszerről volt-e szó, vagy egyszerűen megverték őket, mert a szöveg ezt nem részletezi.

Egy feltételezés szerint a talpukat ütötték, a középkori bastonádéhoz hasonló módon. Ilyen büntetést Egyiptom vidéki területein még a 20. század elején is alkalmaztak, így hagyománya valószínűleg messzire nyúlik vissza. Mivel kevés külső nyomot hagyott, a hatóság fenntarthatta az önkéntes beismerés látszatát. Egyiptomban a kínzást hivatalosan soha nem nevezték annak: kihallgatásként hivatkoztak rá.

## Ani papirusza

Az óegyiptomi túlvilágról a Halottak könyve adja a legszemléletesebb képet. Ez olyan vallási szövegek gyűjteménye volt, amelyet azért helyeztek a sírba, hogy segítse a halottat a túlvilági béke elérésében. Fennmaradt példányai közül Ani papirusza a legszínesebb. A 19. század végén Wallis Budge brit egyiptológus találta meg a luxori műkincspiacon, majd Londonba vitte.

Ani befolyásos írnok és thébai tisztviselő volt, ott is temették el. II. Ramszesz idején élt, amikor az egyiptomi birodalom vezető tisztviselői közül sokan hatalmas vagyonra tettek szert. Ani is tehetős ember volt, és biztosítani akarta útját az örök életbe, ezért egy 23,6 méter hosszú, gazdagon illusztrált papiruszt rendelt. Több mint 180 varázsige szerepelt rajta, amelyeknek különféle démonoktól kellett megvédeniük a lelkét.

A legismertebb rész az úgynevezett „tagadó vallomás”. Ezt Ani szívének kellett elmondania, hogy elkerülje az örök pusztulást. A szövegben a félelmetes bírák előtt bizonygatja ártatlanságát: „Ó, vérnyelő, aki a romok közül jössz, nem öltem meg a szent bikát. Ó, bélnyelő, aki a harminc bíró törvényszékéről jössz, nem tanúskodtam hamisan.”

A varázsige azt is megmutatja, mely tetteket tartották a legsúlyosabb bűnöknek. A cél az volt, hogy a halott elkerülje Ammitot, a krokodil, az oroszlán és a víziló vonásait egyesítő túlvilági szörnyet. A hiedelem szerint Ammit az ember testetlen mását, az örök életre képes lelket nyelte el. Ez jelentette a második halált, vagyis a teljes megsemmisülést. Az egyiptomiaknak nem volt pokolfogalmuk, így ennél rosszabb sorsot nem tudtak elképzelni.

## Az egyiptomi–hettita békeszerződés

Egyiptom és a hettita királyság kötötte a legkorábbi, máig fennmaradt békeszerződést, amely a mai értelemben vett nemzetközi jog egyik előképe lett. Az egyiptomi változat két hiányos példányban maradt fenn: II. Ramszesz thébai halotti templomának falán, illetve a karnaki templomegyüttes nagy oszlopcsarnokában.

A szerződés hosszú és véres háborút zárt le a korszak két legerősebb mediterrán hatalma között. A konfliktus csúcspontja az Orontész folyó menti kádesi csata volt, amelyben mintegy 50 ezer katona és több mint négyezer harci szekér vett részt. II. Ramszesz azért akarta legyőzni hettita ellenfelét, II. Muvatallit, hogy Egyiptom ellenőrzése alá vonja a Levante, vagyis a Földközi-tenger keleti partvidékének fontos kereskedelmi kikötőit.

Sem a csata, sem a háború nem hozott döntő győzelmet egyik félnek sem, ezért diplomáciai megoldásra volt szükség. A Kádes után 16 évvel megkötött szerződésben a két állam elismerte egymás határait, kölcsönös segítséget ígért külső támadás és belső zavargás esetére, valamint vállalta, hogy a másik fél első kérésére kiadja a bűnözőket. A megállapodás számos mai diplomáciai szerződés előképének tekinthető.

## Tutanhamon halotti maszkja

Kevés egyiptomi lelet ismertebb Tutanhamon halotti maszkjánál. Az archeológia történetében páratlan sír jelképévé vált: a kamrákban több mint ötezer tárgyat találtak, az előkerült arany össztömege pedig elérte az 1200 kilogrammot.

Amikor Howard Carter brit régész 1922. november 26-án először pillantott be a sírba egy gyertya gyenge fényénél, és meglátta a kincsek csillogását, kollégájának, George Herbert Carnarvon lordnak csak annyit mondott, hogy „csodálatos dolgokat” lát. Világszerte egyiptomrajongók milliói számára a legcsodálatosabb közülük éppen a maszk lett.

A tárgy két okból is fontos a kutatóknak. Egyrészt az óegyiptomi mesterek tudásáról, másrészt az ország gazdasági kapcsolatairól árulkodik. Fő anyaga 23 karátos arany és réz ötvözete, felületén pedig 18,4 és 22,5 karátos aranyötvözeteket is használtak. A különféle ötvözetek alkalmazása kifinomult kohászati ismereteket jelez: olyan szakértők dolgoztak rajta, akik a maszk egyes részeihez eltérő anyagokat tudtak választani.

A díszítéshez lápis lazulit is felhasználtak, amelyet a távoli, ma Afganisztánhoz tartozó Badahsánban bányásztak. Szállítása nehézségei ellenére ezt a kék ásványt választották a maszk egyik fő ékességéül. Használata egyben a fáraók kiterjedt kereskedelmi lehetőségeit is demonstrálta.

## Szahmet szobrai

Szinte minden jelentős egyiptomi gyűjteményben található legalább egy, néha több Szahmet-szobor. Annyira hasonlítanak egymásra, hogy egyetlen, sok példányban elkészített műtárgyként is tekinthetünk rájuk. Az istennőt oroszlánfejű nőként ábrázolták, feje fölött napkoronggal. A fekete granodioritból faragott szobrok rendszerint embermagasságúak vagy valamivel nagyobbak voltak.

A művészettörténet egyik legkorábbi tömegtermelési példájáról van szó. Noha minden darab külön készült, számuk arra utal, hogy a munkát sok magasan képzett mester bevonásával, szervezett módon végezték. A megrendelő, III. Amenhotep fáraó hatalmas összeget fordíthatott rá. A Kom el-Hettan-i templomegyüttesben, valamint a karnaki Mut-templomban egész szoborsorokat találtak.

Nem tudni biztosan, miért tulajdonított a fáraó ekkora jelentőséget Szahmetnek. Az istennőt elsősorban a háború patrónusaként ismerték, III. Amenhotep uralkodása viszont hosszú békés időszakhoz kötődik. Ennél fontosabb lehetett, hogy Szahmet a gyógyítás istennője is volt, a fáraó pedig többféle betegségben szenvedett, köztük fogfájásban és ízületi gyulladásban, emellett elhízott volt.

A legtöbb egyiptológus úgy véli, III. Amenhotep eredetileg 730 szobrot rendelt, az év napjainak és éjszakáinak számát követve. Minden szobornak a naptár egy meghatározott időszakában kellett óvnia egészségét. Az egyiptomi év a miénkhez hasonlóan 365 napból állt.

## Az Edwin Smith-papirusz

Közel kétszáz évvel III. Amenhotep uralkodása előtt készült az a papirusz, amelyet ma Edwin Smith amerikai régiséggyűjtőről neveznek el. Smith 1862-ben vásárolta meg a luxori piacon, lefordítani azonban nem tudta. A dokumentum évekkel később James Henry Breasted amerikai orientalista, a Chicagói Egyetem első egyiptológiaprofesszora kezébe került. Breasted 1930-ban, 68 évvel a papirusz amerikai megérkezése után adta ki a teljes fordítást.

A mű a tudományos orvosi irodalom egyik legkorábbi ismert példája. Huszonkét lapján 48 különböző sérülést ismertet, köztük súlyos töréseket és sebeket. Felépítése világos: minden esetnél megtalálható a sérülés leírása, a kezelés módja és a gyógyulás esélyeire vonatkozó előrejelzés.

Más, betegségekkel foglalkozó óegyiptomi szövegekkel ellentétben alig említ mágikus formulákat. Elsősorban olyan módszereket ír le, amelyek nem igényeltek isteni beavatkozást: részletesen tárgyalja például a borogatást, a sebvarrást és a sebek mézzel történő fertőtlenítését.

A traumatológiai hangsúly valószínűleg összefügg a keletkezés korával. Az i. e. 16. században véres harcok dúltak Egyiptomban, amely akkor két részre szakadt: az északi királyságot a levantei eredetű fáraók, a hükszoszok uralták, míg délen a hagyományos egyiptomi állam maradt fenn. Végül a dél győzött, az egyiptomi emlékezet pedig különösen nehéz időszakként őrizte meg ezt a kort. A háború kevés kedvező következményének egyike talán éppen ez az orvosi áttörés volt.

## Kheopsz nagy napbárkája

Hérodotosz híres mondása, amely szerint Egyiptom a Nílus ajándéka, különös értelmet nyer a világ egyik legősibb hajója láttán. Kheopsz több mint 4500 éves nagy napbárkája még ma is képes volna hajózni a Níluson. Az orrtól a tatig 43,4 méter hosszú, 5,9 méter széles, libanoni cédrusból készült, tíz evezője és két kabinja van.

Kamal el-Mallakh egyiptomi régész 1954-ben találta meg a Kheopsz-piramis lábánál kialakított rejtett föld alatti kamrában. A hajó 1224 darabra bontva feküdt odabent. Összeállítása az egyiptológia emlékezetes feladata lett: Ahmed Juszef Musztafa restaurátor 14 éven át dolgozott rajta.

Tanulmányozta más óegyiptomi hajók ábrázolásait és modelljeit, vízi közlekedésről szóló ókori szövegeket vizsgált, és felkereste Ó-Kairó hajógyárait és dokkjait is, ahol még alkalmazták a hagyományos építési módszereket. Végül sikerült visszaadnia a bárka Kheopsz korabeli formáját.

A hajó nemcsak a nílusi közlekedés páratlan forrása, hanem vallási jelkép is. A fáraó életében ezen juthatott el a templomokhoz, halála után pedig rajta kellett áthajóznia a túlvilágon, miként Ámon-Ré napisten és az istenek királya tette. Ré eredetileg a naphoz kötődő, korai istenség volt, Ámon pedig Théba védőistene. Théba vallási központtá válásával Ámon jelentősége megnőtt, majd alakja összeolvadt Rével.

A napisten túlvilági útját a Kapuk könyve írta le, amely i. e. 1550 és 1069 között keletkezett. Kheopsz korában ez a mű még nem létezett, a vele együtt eltemetett bárka azonban bizonyítja, hogy a hajózás és a túlvilág kapcsolata már akkor kialakult. Kheopsz síregyüttesében egy másik bárkát is találtak; ez valamivel kisebb és rosszabb állapotban maradt fenn. Elképzelhető, hogy az egyiket nappali, a másikat éjszakai túlvilági utazásra szánták.

## Narmer palettája

Sok egyiptológus az egyiptomi állam kialakulását közvetlenül összekapcsolja Narmer aleurolitból, vagyis kemény üledékes kőzetből készült palettájával. Nem tudjuk biztosan, pontosan milyen történetet ábrázol, de jól felismerhető rajta a későbbi egyiptomi kultúra meghatározó motívuma: a győztes fáraó, aki leigázza a vad lázadókat. A jelek szerint az uralkodót Narmernek hívták; rendszerint őt tekintik Egyiptom első fáraójának.

A palettát James Quibell és Frederick Green brit régészek találták meg Hierakónpoliszban, az 1897–1898-as ásatási idényben. Az ilyen tárgyak többségét valószínűleg ásványi festékek porítására használták, Narmer palettája azonban ehhez túlságosan nagy és díszes: 63,5 centiméter magas, 42 centiméter széles és 2,5 centiméter vastag.

Minden bizonnyal rituális szerepe volt. Elképzelhető, hogy Narmer az isteneknek ajánlotta fel végső katonai győzelme után, amely fáraóvá tette. Mivel ebből a korszakból még nem maradtak fenn összefüggő egyiptomi szövegek, nem tudjuk pontosan, milyen háborúról volt szó. Célja azonban Egyiptom egyesítése, a Nílus-delta meghódítása lehetett.

A leletek szerint ekkoriban a déliek anyagi kultúrája észak felé terjedt, míg a korábbi északi kultúra eltűnt. Ebből arra lehet következtetni, hogy a háborút a dél nyerte meg, és a paletta ezt az eseményt örökítette meg.

Az ország egyesítése mellett több olyan elem is itt jelenik meg először, amely később az óegyiptomi művészet alapvető kelléke lett: Felső- és Alsó-Egyiptom uralkodói koronája, az első hieroglifák, valamint a fáraó isteni hatalmát jelképező sólyom. A palettával kezdődik az óegyiptomi művészet kánoni korszaka, amely Narmer halála után még három évezredig fennmaradt.

## A Gebel el-Arak-i kés

A felsorolt tárgyak közül a Gebel el-Arak-i kés a legrégebbi: az egyiptomi késő őskor Nagada II. vagy III. időszakából származik. Georges Aaron Bénédite francia kutató 1914-ben vásárolta meg a kairói műkincspiacon a Louvre számára.

A kereskedő azt állította, hogy a kést az Abüdosztól 40 kilométerre fekvő Gebel el-Arak sivatagi fennsíkon találták, innen ered a neve. A mai egyiptológusok többsége azonban ezt kétségbe vonja. Szerintük valószínűbb, hogy Abüdoszban került elő, ahol sok predinasztikus lelet maradt fenn. Nem tudni, miért vezette félre a kereskedő a francia kutatót, ám a téves név csak tovább növeli a tárgy rejtélyességét.

A kés kovakő pengéje 18,8 centiméter, elefántcsont nyele 9,5 centiméter hosszú. Különös értékét a nyél díszítése adja. Egyik oldalán szárazföldi és vízi csatajelenetek láthatók, a másikon pedig egy férfi, aki legyőz — vagy talán szétválaszt — két oroszlánt.

A férfi öltözéke nem egyiptomi: sapkát és hosszú köntöst visel, ezért inkább mezopotámiai alakra emlékeztet. Az állatok ura, vagyis a vadállatok között álló hős motívuma szintén mezopotámiai eredetű. Később Asszíriában és Babilóniában így ábrázolhatták Gilgamest, a térség mitológiájának főhősét. A kés tehát azt jelzi, hogy Egyiptom és Mezopotámia már az i. e. 4. évezred közepén kapcsolatban állt egymással, bár e kapcsolatok természetéről továbbra is vita folyik.

Egyes kutatók, köztük Walter Bryan Emery brit egyiptológus úgy gondolták, hogy a késen látható harcok a predinasztikus Egyiptom fejlettebb mezopotámiai népek általi meghódítását mutatják. E nézet szerint ők hozták magukkal az állatok ura motívumát, és kívülről érkezett az az ösztönzés is, amely a neolitikus Egyiptomot dinasztikus állammá formálta.

Az utóbbi években azonban egy másik magyarázat vált uralkodóvá. Eszerint a kés nem mezopotámiai hódítás bizonyítéka, hanem a Vörös-tengeren át zajló kereskedelemmel együtt kialakult kulturális kapcsolatok eredménye. Bármelyik értelmezés legyen is helyes, annyi bizonyos, hogy Egyiptom és Mezopotámia már a kőkorszakban is mélyreható kapcsolatban állt egymással. Erről nagyrészt annak a késnek köszönhetően tudunk, amely minden bizonnyal nem is Gebel el-Arakból származik.