Stephen King Állattemető című regényében egy ősi indián temető ad második életet az elpusztult háziállatoknak. A valóságban nincs szükség mágikus szertartásra: olykor maga a természet produkál olyan fordulatokat, amelyek feltámadásnak tűnnek.

Miért halnak ki az állatfajok?

A természeti katasztrófák – hurrikánok, árvizek és tüzek – nemcsak a növényvilágban, hanem az állatvilágban is súlyos károkat okoznak. Ha eltűnik egy faj megszokott élőhelye, maga a faj is kipusztulhat.

Az evolúció szintén szerepet játszik: egyes fajok idővel eltűnnek, mások átalakulnak, és a változó környezethez jobban alkalmazkodó új faj fejlődik ki belőlük.

Az emberi tevékenység ugyancsak csökkenti az állatállományokat. A vadászat, az állati eredetű termékek – például ruházati cikkek – előállítása és a tömeges erdőirtás egyaránt veszélyt jelent. A legsúlyosabb károkat azonban a környezetszennyezés, köztük a műanyag és a kőolaj-feldolgozás termékei okozzák.

Visszafordítható-e a kihalás?

Az emberiség többféle módszerrel próbálkozik a kihalt fajok visszahozására. A klónozás során az eltűnt állat DNS-ét, illetve sejtmagját másolják le, majd a mesterségesen létrehozott embriót a legközelebbi élő rokon méhébe ültetik. A klónozott egyedek azonban nagyon rövid életűek. Az egyetlen sikeresnek mondott ilyen kísérlet egy pireneusi kőszáli kecske klónozása volt, de az állat csak néhány percig élt.

Egy másik elképzelés szerint a kihalt faj rokonainak genomját szerkesztenék úgy, hogy újra megjelenjenek bennük az eltűnt állat jellegzetességei. Ehhez azonban megfelelő minőségű DNS kell: a felhasznált szövet nem lehet túl régi vagy túlságosan károsodott, a leendő hordozót pedig folyamatosan fogságban kell tartani. Még siker esetén sem maga a faj támadna fel, csupán egy olyan állat jönne létre, amely rendelkezik bizonyos tulajdonságaival.

Nagyobb reményt fűznek a szelektív tenyésztéshez, vagyis a kihalt állat közeli, ma élő rokonainak párosításához. Ezzel szintén csak az eltűnt faj egyes vonásait lehetne újra létrehozni, a genomja teljesen más maradna.

A természetnek is van saját „módszere”: az iteratív evolúció. Ha egy faj eltűnik, de fennmarad egy közös őse vagy kissé eltérő tulajdonságú rokon alfaja, abból idővel ismét kifejlődhet a korábban kihalt élőlény.

Törpe simabálna

2012-ben Új-Zéland partjára sodródott egy törpe simabálna, amelyet akkor már mintegy kétmillió éve kihaltnak véltek. Ez a sziláscetek legkisebb és legritkább képviselője.

Nagyon ritkán kerül az emberek szeme elé, mert nehéz észrevenni a tengeren: alig látható párafelhőt fúj, és csupán néhány másodpercre bukkan ki a vízből. Életmódjáról ezért keveset tudunk.

Testhosszának mintegy negyedét tekintélyes méretű feje teszi ki. Teljes hossza 4–6,4 méter, egy kifejlett egyed átlagosan 3–3,5 tonnát nyom. Főként a déli félteke tengereiben él, leggyakrabban Dél-Ausztrália, Tasmania és Új-Zéland partjainál találkozhatnak vele.

Legfeltűnőbb sajátossága ívelt orra, amely miatt a bálna arca állandóan mogorvának tűnik. Ez a vonás valójában a grönlandi bálnákkal való rokonságára utal.

Phoboscincus bocourti

A szkinkfélék családjába tartozó Phoboscincus bocourti csaknem másfél évszázadon át rejtőzött az ember elől: az 1870-es évektől 2003-ig senki sem találkozott vele. Már rég kihaltnak hitték, amikor kiderült, hogy Új-Kaledónia apró Pen-szigetén még él. A 2003-ban megtalált példányt a kutatók minden oldalról lefényképezték, megfigyelték viselkedését, majd szabadon engedték.

A gyík akár 50 centiméteresre is megnőhet. A szigeten a kihalt varánuszok és szárazföldi krokodilok után ez a harmadik legnagyobb ragadozó hüllő.

Bár a szkinkek rendszerint mindenevők, ez a faj főként kisebb hüllőket, valamint madárfiókákat és tojásokat fogyaszt. Többnyire éjszaka vadászik, éles, görbe fogai pedig veszélyes ragadozóvá teszik.

A turizmus megjelenése óta azonban egyre nehezebben marad fenn Új-Kaledóniában. Élőhelye zsugorodik, így a hüllőt ma már valóban a kihalás fenyegeti, és szerepel a Nemzetközi Vörös Könyvben.

Haiti patkányvakond

A Solenodon paradoxus különös emlős: hosszúkás orrával és kis testével a cickány és a hangyász keverékére emlékeztet. Saját mérgével szemben nincs védettsége, ezért amikor ezek az állatok összeverekednek, akár enyhe harapásoktól is elpusztulhatnak.

Ez a kisemlős már a dinoszauruszok korában is létezett, ember azonban az 1950-es évek végén látta utoljára. Körülbelül ugyanebben az időben fedezték fel rokonát, a kubai patkányvakondot (Solenodon cubanus). Mivel később egyiküket sem észlelték, kihaltnak vélték őket, ám a haiti fajt 2009-ben újra megtalálták. Ma Kubában és Haitin is élnek patkányvakondok, elsősorban erdőkben.

Állományuk nagyon kicsi. Lassú szaporodásuk, a ragadozók és élőhelyük pusztulása miatt folyamatosan fenyegeti őket a kihalás. A haiti patkányvakond szerepel a Vörös Könyvben.

Arakáni erdeiteknős

Az arakáni erdeiteknőst 1908-ban látták utoljára, majd csaknem egy évszázadon át eltűntnek hitték. 1994-ben azonban két példányt találtak egy kínai piacon.

A beszámolók szerint a teknősök a szomszédos Mianmarból származtak, ezért több expedíció indult a felkutatásukra, eleinte eredmény nélkül. Végül 2009 májusában a Wildlife Conservation Society kutatócsoportja populációt talált a mianmari Rakhine Yoma Elephant Range természetvédelmi területen, amelyet elsősorban elefántok laknak.

A faj egyedeit korábban irtották és fogyasztották, máskor élve fogták be őket, hogy ritkaságként gyűjtőknek adják el. Az arakáni erdeiteknősök évente csak egyszer párosodnak, egy utód kikeléséhez pedig száz nap szükséges. Emiatt lassan szaporodnak, állományuk pedig rendkívül kicsi.

Bermudai viharmadár

A bermudai viharmadár eltűnésében semmi természetfeletti nem volt: 1621-re a szigetekre érkező vadászok csaknem teljesen kiirtották. A telepes tengerészek nagy számban lőtték a madarakat, ezért állományuk töredékére csökkent.

A fajt 1951-ben fedezték fel újra a szigetcsoport északkeleti részén fekvő, sziklás Castle-szigeten. A kutatók fészkeket is találtak, majd fából készült válaszfalakkal és betonodúkkal segítették a madarak költését.

Az állomány azóta lassan gyarapszik. A viharmadarak számára egy egész szigetet, Nonsuch-szigetet alakították ki. Biológusok és ökológusok dolgoznak a populáció növelésén, és a fiókák túlélését is segítik egészen felnőttkorukig.

Dél-arábiai leopárd

A dél-arábiai leopárdot az 1930-as évektől kihaltnak tekintették, ám a 2000-es években ismét fel-felbukkant. Ez a kecses nagymacska nehezen megközelíthető hegyvidékeken él, elsősorban Omán, az Egyesült Arab Emírségek és Jemen területén.

A leopárdok közül ez a legkisebb: egy kifejlett példány testhossza elérheti az 1,4 métert, tömege pedig a 30 kilogrammot.

Száraz hegyvidéki élőhelyén nem könnyű vizet és zsákmányt találnia, ezért táplálékában nem válogatós. Gazellákra, hegyi kecskékre, nyulakra, madarakra, gyíkokra, sőt rovarokra is vadászik.

A zoológusok szerint száz példánynál is kevesebb maradhatott az Arab-félszigeten. A faj hosszú ideje a kihalás szélén áll, ezért felkerült a Nemzetközi Vörös Könyvbe.