Milyen volt az ókori Róma a politikai elithez nem tartozó egyszerű polgárok szemszögéből? Nicolas Tran könyvének részlete azt mutatja be, hogyan vett részt a plebs a vallási ünnepeken és a rendkívüli alkalmakkor rendezett szertartásokon.

A nyilvános vallási ceremóniákhoz nem feltétlenül kellett sok polgár jelenléte. Az összegyűltek száma sem a szertartás érvényességét, sem feltételezett hatásosságát nem befolyásolta, és nem függött attól sem, mekkora jelentőséget tulajdonítottak az adott rítusnak. Csak a szertartást vezető vagy végrehajtó papok cselekedetei számítottak igazán. Még a népes eseményeken is többnyire csupán nézőként volt jelen a tömeg. Egyes rendszeres rítusokat – például a Jupiter flamenje, vagyis papja által végzetteket – zárt ajtók mögött tartották.

Az év minden hónapjára számos nyilvános ceremónia és családi vagy szomszédsági közösségek által rendezett magánünnep jutott. A plebejusoknak ezért nem volt okuk tömegesen részt venniük azokon a rítusokon, amelyeket a magistratusok és a papok az egész lakosság nevében végeztek.

## Bor, dal és mágia Anna Perenna ünnepén

Akadtak azonban olyan, a polgári naptárban szereplő városi ünnepek, amelyekre valóban nagy tömegben érkeztek az egyszerű emberek. Ezek célja kifejezetten a római nép szórakoztatása volt. Közéjük tartozott a március 15-i és a június 24-i ünnep; mindkettő egy-egy, a város közelében fekvő szentélyhez kapcsolódott.

Ovidius az időszámításunk kezdete körül írt Ünnepek című költeményében részletesen megörökítette Anna Perenna ünnepét. A márciusi iduson, vagyis március 15-én az emberek a Tiberis közelében gyűltek össze. A füvön heverésztek párjukkal, ittak, sátrakat vagy zöld ágakból kunyhókat emeltek, mások a szabad ég alatt maradtak. Annyi évet kívántak maguknak, ahány pohár bort kiürítettek. Színházban tanult dalokat énekeltek, a nők kibontott hajjal táncoltak, hazafelé pedig a részegek botladozása szórakoztatta a tömeget. Ovidius egy ittas idős asszonyról is beszámol, aki részeg férjét vezette haza.

A római mitológiában Anna Perenna az új esztendő eljövetelének istennője volt. A mítosz szerint szent ligetben, egy forrás mellett élt, szolgáló nimfák kíséretében. Szentélyének pontos helyét 1999-ben sikerült meghatározni, amikor a régészek a korai császárkorból származó, később egy monumentális szökőkútba beépített feliratokat találtak. A fogadalmi feliratok egyszerű emberek – felszabadított rabszolgák és a társadalom köztes rétegeihez tartozó szabad születésűek – felajánlásait örökítették meg.

A szentély a Via Flaminia mentén, a Capitoliumtól négy kilométerre északra, a Parioli-domb lejtőjén állt. Ünnepén oldott, szabados hangulat uralkodott: párok üldögéltek a Tiberis partján, mindenki ivott, hosszú életet kívántak egymásnak, a fiatal nők pedig trágár dalokat énekeltek. Ovidius utalása arra, hogy ezeket a színházban tanulták, ritka bepillantást enged a kevéssé ismert római népi kultúrába.

A szórakozás mellett a plebejusok mágikus szertartásokat is végeztek Anna Perenna szentélyében. Az ásatások átok- és rontásrítusokhoz kötődő gazdag leletanyagot tártak fel, köztük viaszfigurákat és feliratos táblákat.

## Fortuna napja a Tiberisen

Három hónappal később, június 24-én sok római nem felfelé, hanem lefelé indult a Tiberisen Fortuna, a szerencse és a sors istennőjének szentélyéhez. A templom már az időszámításunk előtti 3. század elején állt a folyó jobb partján, a Rómát a tengerparttal összekötő Via Campana hatodik mérföldkövénél. Az ókori tudósok azonban ennél jóval régebbinek tartották, és alapítását magának Servius Tullius királynak tulajdonították.

A hagyomány összekapcsolta Róma hatodik királyának szerény származását az ünnep plebejusi jellegével. Ovidius szerint Fortuna napját a köznép és a rabszolgák is ünnepelték, mert úgy tartották, hogy az alacsony sorból felemelkedő, rabszolganőtől született Servius Tullius emelte a templomot.

Az áldozatokat először Fortuna Trastevere negyedben álló városi temploma előtt mutatták be. Ezután a tömeg virágokkal feldíszített csónakokon mintegy hét kilométert haladt lefelé a folyón, így június 24-e valóságos folyami ünneppé vált. Akárcsak márciusban, most is sok bor fogyott. Az emberek csak este, az év egyik leghosszabb napját kihasználva tértek haza.

A szentély plebejusi látogatottságát feliratok is igazolják. Fémművesek, hentesek és virágkoszorú-készítők testületei az időszámításunk előtti 2. század végén, illetve az 1. század elején helyeztek el itt felajánlásokat.

Kevés naptári ünnepnek volt ennyire határozottan népi jellege. Az egyszerű polgárok részvétele azonban nem merült ki ezekben: a rendkívüli helyzetekben elrendelt városi ünnepségek és szertartások még nagyobb tömegeket mozgattak meg.

## A diadalmenet mint tömeglátványosság

A legpompásabb ünnepek a győztes hadsereg hazatérésének ősi hagyományából kialakult diadalmenetek voltak. A menet a hadistennek szentelt Mars-mezőről indult, és a capitoliumi Jupiter templomához tartott, ahol hálaáldozatot mutattak be a legfőbb istennek.

Az időszámításunk előtti 2. századtól, a nagy földközi-tengeri hódítások idején a hadvezéreket dicsőítő triumphusok egyre fényűzőbbé váltak. Augustus korától már csak a császár és családtagjai tarthattak diadalmenetet. Az események óriási látványossággá alakultak, amelyeken Róma a saját nagyságát ünnepelte. Az utcákat tömegek szegélyezték, mások középületekről figyelték a menetet.

Josephus Flavius szerint Vespasianus és fia, Titus 71-ben, a zsidó háborúban aratott győzelem után tartott triumphusán a főváros megszámlálhatatlan lakója közül szinte senki sem maradt otthon. Minden helyet elfoglaltak, ahol állni lehetett; csak a menet számára szükséges útvonal maradt szabad.

A közönség egy része Pompeius és Marcellus színházának padjain, illetve a Circus Maximus lelátóin foglalt helyet, mivel a menet ezeken az épületeken is áthaladt. A lelkes nézők foglyokat és hadizsákmányt láttak, a kiosztott magyarázó táblák segítségével pedig maguk elé képzelhették a csatákat. Vergilius Octavianus időszámításunk előtti 29-ben tartott diadalmeneteiről azt írta, hogy az utcákon mindenki örült és tapsolt.

## Lakomák tízezernyi asztallal

A köztársaság végén a plebejusok már nemcsak nézőként voltak jelen, hanem közlakomákon is részt vettek. Ez a hellenisztikus monarchiák hatására kialakult és megszilárdult szokás nem tartozott szervesen a capitoliumi Jupiternek bemutatott áldozathoz, amely a senatorok lakomájával zárult.

Elképzelhető, hogy az időszámításunk előtti 3. század elején a Forum Boariumon, Hercules Nagy Oltáránál bemutatott áldozatot is beillesztették a diadalünnep rendjébe. Hercules ekkor kapta az Invictus, vagyis „legyőzhetetlen” melléknevet. A 2. század folyamán az áldozati állatok húsát már nem egyszerűen kiosztották, hanem lakomán szolgálták fel a polgároknak. A vendégek kizárólag felnőtt férfiak lehettek, mert a hagyomány szerint a nők nem vehettek részt Hercules Forum Boariumon gyakorolt kultuszában.

Az időszámításunk előtti 1. században ezek a népi lakomák hatalmas méreteket öltöttek. Crassus 71-ben, Spartacus és a fellázadt rabszolgák hadserege felett aratott győzelme után tízezer lakomaasztalt állíttatott fel. A győzelem nehéz küzdelem árán született, a senatus mégsem triumphusszal, csupán a kisebb ünnepnek számító ovatióval jutalmazta a hadvezért.

Lucullus 63-ban rendezett vendégsége szintén emlékezetes maradt, Pompeius keleti diadalmenetéhez pedig két évvel később háromnapos lakoma kapcsolódott. Minden rekordot Julius Caesar döntött meg 46-ban: trasteverei kertjeiben 22 ezer tricliniumot állíttatott fel. Egy triclinium három, U alakban elhelyezett fekvőhelyből állt, és összesen kilenc vendég fért el rajta. Caesar így 198 ezer embert látott vendégül, ami körülbelül negyven futballpályányi területet igényelt.

Az ünnepre meghívott egyszerű polgárok ennek ellenére nem váltak a diadalmenet rítusának teljes jogú résztvevőivé. Más volt a helyzet a tömeges könyörgéseken és hálaadó szertartásokon.

## Amikor egész Róma imádkozott

E szertartásokon az összegyűltek egy vagy több istenség kegyét kérték. A hatóságok – különösen a senatus, feltehetően a papokkal egyeztetve – kivételesnek ítélt helyzetekben engedélyezték őket. Ilyen lehetett egy súlyos válság, amelyet az istenek haragjának tulajdonítottak. Az ismert esetek többségében azonban nem engesztelésért könyörögtek, hanem hálát adtak.

Időszámításunk előtt 63-ban például Catilina összeesküvésének meghiúsulását ünnepelték így. A senatus úgy vélte, Cicero megmentette a várost a tűzvésztől, polgárait a mészárlástól, Itáliát pedig a háborútól. A köztársaság végén mind több ilyen alkalmat rendeztek az imperatorok katonai dicsőségének magasztalására, mintegy előrevetítve triumphusukat.

Pompeius keleti győzelmeit előbb tíz-, majd tizenkét napos imasorozattal ünnepelték. Caesar galliai sikereiért előbb tizenöt, később húsz napig adtak hálát. A polgárháborúkban elért haditetteiért harminc-, negyven-, végül ötvennapos szertartásokat rendeltek el.

A principatus első két évszázadában a rómaiak továbbra is hálaadó imákkal köszöntötték a jelentős katonai, diplomáciai vagy dinasztikus eseményeket. A 64-es nagy tűzvész után viszont Vulcanust, Cerest és Proserpinát kérték az isteni harag elhárítására. A legtöbb könyörgés ugyanakkor Róma valamennyi védőistenéhez szólt.

Ezek a ceremóniák azon ritka rítusok közé tartoztak, amelyekben a lakosság nagy tömegei tevékenyen vettek részt. Az imádság napjain senki sem dolgozott. Az egyszerű polgárokat arra szólították fel, hogy egyénileg, és a megszokottnál ritkább módon magistratusok felügyelete nélkül kapcsolódjanak be.

Minden korosztályból férfiak és nők indultak babérkoszorúval a templomokhoz és az alkalomra megnyitott szent helyekhez. Körbejárták, majd felkeresték őket, térdre ereszkedtek, tenyerüket az ég felé fordítva kinyújtották a karjukat, és imádkoztak. A szertartást bor- és tömjénfelajánlások, valamint áldozatok kísérték.

Mivel az imák többsége minden istenhez szólt, valamennyi templom bekapcsolódott, a lakosság pedig szétoszlott a város közterein. Úgy gondolták, hogy a tömeges részvétel biztosítja a rítus hatásosságát. A kivételesnek érzett helyzetekben a közös lelkesedés érzelmi egységgé kovácsolta a köznépet.

A plebs azonban a vallási életben sem alkotott egységes tömböt. Tagjainak részvételét nagymértékben meghatározta, hogy milyen kisebb családi, szakmai vagy helyi közösségekhez tartoztak.