A rovarbeporzásról többnyire élénk virágok és édes illatok jutnak eszünkbe. Egy, a Science folyóiratban megjelent tanulmány azonban azt mutatja, hogy egyes növények egy kevésbé nyilvánvaló jelzést is használnak: hőt termelnek, az így kibocsátott infravörös sugárzást pedig a beporzó bogarak a csápjukon lévő különleges érzékelőkkel fogják fel.
A növények színekkel, illatokkal és akár a páratartalom változtatásával is vonzhatják a beporzókat. Némely faj emellett felmelegíti szaporítószerveit. A hő a sejtlégzés mellékterméke, és a legintenzívebb növényi hőtermelés során az anyagcsere teljesítménye akár egy repülő kolibriéval is összemérhető. A növényi szövetek hőmérséklete ilyenkor több mint 35 Celsius-fokkal meghaladhatja a környezetét.
A növényi termogenezist korábban többek között a fagy elleni védelemmel, az illékony anyagok párolgásának fokozásával, illetve a beporzóknak kínált meleg menedékkel hozták összefüggésbe. A hő azonban önmagában is jelzés lehet. Erre utal, hogy kizárólag a szaporítószervekben jelenik meg: a nyitvatermők tobozaiban, illetve a zárvatermők virágaiban. Hőmérsékleti mintázataik pedig éppolyan változatosak lehetnek, mint a szirmok színei.
A hő vezetéssel, áramlással vagy infravörös sugárzásként terjedhet. Utóbbihoz nincs szükség érintkezésre, és minden irányba kisugárzik. Az állatvilágban a hő érzékelése nem ritka: kígyók, vámpírdenevérek, vérszívó szúnyogok és ágyi poloskák így találják meg meleg testű célpontjaikat, egyes tűzkedvelő bogarak pedig az erdőtüzeket fedezik fel vele. Mivel a legtöbb hőtermelő növény alkonyatkor kezd felmelegedni, és éjszaka porozzák be, kézenfekvő volt megvizsgálni, hogy a beporzók tájékozódnak-e az infravörös jelzés alapján.
### Ősi kapcsolat a cikászok és a bogarak között

A kutatók a cikászokra összpontosítottak. Ezek a trópusi, fás törzsű, nagy, bőrszerű levelű magvas növények közelebbi rokonai a tűlevelűeknek, mint a zárvatermőknek. Szaporítószerveik nagy fenyőtobozokra emlékeztetnek. A ma élő, állatok által beporzott magvas növények legősibb fejlődési vonalát képviselik, és az ismert hőtermelő növényfajok több mint fele közéjük tartozik.
A cikászok kétlakiak, vagyis a porzós és a termős tobozok külön növényeken fejlődnek. A kétféle szaporítószerv eltérő napi ritmusban bocsát ki illékony anyagokat, így a beporzó bogarakat a pollent termelő hím és a pollent fogadó női tobozok közötti ingázásra késztetik. A fosszíliák alapján ez a kapcsolat legalább a kora jura óta, mintegy 200 millió éve fennáll.
A kutatók hőkamerával vizsgálták a Zamia furfuracea cikászfajt. Megerősítették, hogy a pollenszórás idején a hím tobozok melegszenek fel: nem az egész növény termel hőt, hanem helyi hőforrásként maguk a szaporítószervek működnek.
A folyamat az oxidatív foszforilációhoz kapcsolódik, amelynek során a tápanyagok oxidációjából származó energiát a mitokondriumok rendszerint ATP formájában tárolják. Termogeneziskor azonban olyan enzimek hatására, mint az alternatív oxidáz (AOX), a szénhidrátok vagy lipidek elkerülik a szokásos energiatermelő utat. Az energia ATP helyett hőként szabadul fel: a mitokondriumok átmenetileg erőműből fűtőtestté válnak.
A Z. furfuracea tobozaiban jóval több mitokondriumot találtak, mint a hőt nem termelő szövetekben. Közvetlenül a felmelegedés előtt és közben meredeken nőtt az AOX1 gén aktivitása, miközben fokozódott a szénhidrát-szállításhoz és a keményítő-anyagcseréhez kapcsolódó gének kifejeződése is. A sporofillumok sejtjeiben kezdetben sok, keményítővel teli amiloplasztisz volt, amelyek a hőtermelő szakasz után szinte teljesen kiürültek. Mindez arra utal, hogy a folyamat szabályozásában az AOX1 kulcsszerepet játszik, fő üzemanyaga pedig a keményítő.

### Pontos napi menetrend irányítja a felmelegedést
A tobozok naponta egyszer produkáltak erőteljes hőcsúcsot: a melegedés délután kezdődött, és kora este tetőzött. A kutatók ezután a Zamia nemzetség valamennyi fő evolúciós vonalát képviselő 17 fajt, valamint összehasonlításként a rokon Microcycas calocoma fajt is elemezték. Minden vizsgált Zamia hőtermelőnek bizonyult, és mindegyiknél szigorú napi ritmust találtak.
A folyamat tehát evolúciósan megőrzött, energiaigényes és pontosan időzített, ráadásul kizárólag a beporzásban részt vevő szervekre korlátozódik. A hím és a női tobozok ugyanakkor eltérő menetrendet követnek. A Z. furfuracea hím tobozai hamarabb melegszenek fel, gyorsan elérik hőmérsékleti csúcsukat, majd lehűlnek. A női tobozok nagyjából három órával később kezdenek melegedni, és akkor tetőznek, amikor a hímek már kihűltek.
A kutatók ezért megfigyelték a faj fő beporzóját, a Rhopalotria furfuracea bogarat. A terepi kísérletben fluoreszkáló festékekkel jelölték meg a rovarokat és a pollent, így ultraibolya fényben követni tudták mozgásukat. A bogarak elsősorban a hím tobozok legmelegebb részei felé tartottak, vagyis a hőmintázat mintegy útjelzőként szolgált számukra.
Ellenőrzött körülmények között a bogarak jelenléte külön-külön is pontosan követte a hím és női tobozok felmelegedését, illetve lehűlését. A szerzők szerint a hím tobozok hűlése távozási jelzés lehet: ekkor a pollennel borított bogarak elhagyják őket, és a már melegedő, pollen befogadására kész női tobozokhoz repülnek.

### A hő önmagában is vonzza a beporzókat
Korábban úgy vélték, hogy a cikászok „vonz és taszít” beporzási rendszerét elsősorban a tobozok illékony vegyületei működtetik. Az illatok és a levegő páratartalma azonban gyakran a felmelegedéssel együtt változik, ezért a kutatóknak el kellett különíteniük a hő hatását a többi jelzéstől.
Valódi tobozokat szkenneltek be, majd 3D-nyomtatóval mesterséges másolatokat készítettek. Ezeket élő növények mellé helyezték: egy részüket a termogenezisre jellemző hőmérsékletre melegítették, a többit a környezet hőmérsékletén hagyták. A modelleket szagtalan ragacsos réteggel vonták be, így a bogarak leszálláskor azonnal odatapadtak, és érintéssel nem mérhették fel a hőmérsékletet. A rovarok a hím és a női tobozok melegített másolatait is lényegesen gyakrabban keresték fel, mint a hidegeket. A hő tehát kis és közepes távolságon önálló jelzésként működött.
A meleg levegő áramlásának kizárásához a felhevített modelleket olyan polietilén fóliával fedték le, amely az infravörös sugarakat szinte teljesen átengedi, a konvekciót viszont megakadályozza. A bogarak még ekkor is az infravörös sugárzást kibocsátó tobozokat választották. Ez közvetlenül igazolta, hogy a számunkra láthatatlan hősugárzás teljes értékű beporzási jelzés.
### A bogarak csápjának hegye érzékeli a sugárzást

Ha ez a kommunikációs csatorna a növények és beporzóik közös evolúciója során alakult ki, a bogaraknak megfelelő érzékszervekkel is kell rendelkezniük. A rovarok testfelszínén apró érzékelőképletek, úgynevezett szenzillumok találhatók. A hőérzékeny idegsejtek többsége a kutacskában ülő csaphoz hasonló cölokonikus szenzillumokban helyezkedik el.
A kutatók két, hőtermelő cikászokat beporzó bogár, a Rhopalotria furfuracea és a Pharaxonotha floridana csápját vizsgálták. Mindkét faj csápjának csúcsát olyan szenzillumok borították, amelyek alakja hőérzékelő szerepre utalt. Az egyes szenzillumok idegi aktivitásának mérésével igazolták, hogy a P. floridana csáphegyén található képletek valóban reagálnak a hőre.
Az egyik szenzillumtípusban egy neuron a hőmérséklet emelkedésekor azonnal aktiválódott. Egy másik típusban két idegsejtcsoport működött: az egyik aktivitása nőtt melegítéskor, a másiké csökkent. Ez nemcsak a hő jelenlétének érzékelését, hanem változásainak finom követését is lehetővé teszi. A szőrszerű mechanoreceptorok eközben érintésre reagáltak, a hőmérsékletre viszont nem.
A mozgásukban korlátozott bogarak viselkedését hősugárzás és a tobozokra jellemző metil-szalicilát illata mellett is megmérték. Mindkét ingerre válaszoltak. Amikor azonban mikroszkopikus beavatkozással eltávolították a csáp érzékeny utolsó szakaszát, a szagokra továbbra is reagáltak, az infravörös sugárzásra viszont már nem.
### A TRPA1 fehérje lehet a molekuláris hőérzékelő

A P. floridana csápjának transzkriptomja – vagyis az aktív gének összessége – azt mutatta, hogy itt különösen erősen működnek a hőérzékeléshez kapcsolódó gének. Közéjük tartozott a melegre reagáló GR28b ízreceptor, a lehűlésre érzékeny IR21a ionreceptor, valamint a TRPA1 ioncsatorna génjének több változata.
Az egyik TRPA1-változat pontosan a csáp legvégén lévő meghatározott érzőidegsejtekben működött, vagyis azon a területen, amely nélkül a bogár nem érzékelte az infravörös jelet. Szúnyogoknál ebben a folyamatban látással társított fehérjék, opszinok is részt vesznek, a bogarak csápjában azonban a kutatók nem találtak ilyeneket.
Különösen a rövid TRPA1(B) változat bizonyult érdekesnek: ez fejeződött ki a legerősebben a csápokban, és sejtekben előállítva már nagyon enyhe hőmérséklet-emelkedésre is aktívan reagált. Harminc lehetséges gátlóanyag vizsgálatakor a gerinceseknél, legyeknél vagy szúnyogoknál bevált szerek többsége hatástalannak bizonyult. Az AM-0902 nevű vegyület viszont kikapcsolta a bogár TRPA1 csatornáját. A csápra kenve megszüntette az infravörös sugárzásra adott választ, miközben az állatok továbbra is érzékelték a tobozok illatát.
A TRPA1(B) csupán rövidebb N-terminális szakaszában különbözik a TRPA1(A) változattól, ez azonban többszörösére növeli hőérzékenységét. Ugyanezt találták a távoli rokon R. furfuracea esetében is. Az evolúciós elemzés szerint a TRPA1 e részének változatossága legalább 300 millió éves múltra tekint vissza, és különösen sok alkalmazkodási változás jellemzi a hőtermelő növényekhez kötődő bogarakban.
A receptorok érzékenysége ráadásul a gazdanövények hőmérsékletéhez igazodott. A P. floridana TRPA1(B) csatornája a beporzott Zamia integrifolia jellemző hőtartományában reagált a legerősebben, míg a R. furfuracea receptorának tartománya a magasabb hőcsúcsokat elérő Z. furfuraceához illeszkedett. A két bogár olyan családokhoz tartozik, amelyek több mint 140 millió éve váltak szét, mégis mindkettő infravörös jelek alapján tájékozódik.

### A hőjelzés megelőzhette a színek világát
A virágok és tobozok többféle, eltérő távolságokon működő jelzést egyesítenek. Az illatok akár több méterről odavonzhatják a rovarokat, közelről azonban további jelzésekre van szükség, hogy pontosan a pollen vagy a nektár forrásához vezessék őket. A vizsgálat szerint az infravörös sugárzás kis és közepes távolságon működik, és megmutatja, mely tobozok bocsátanak ki, illetve fogadnak be pollent.
A szerzők azt is megvizsgálták, hogy az ősi növény–beporzó rendszerekben a hő tölthette-e be azt a szerepet, amelyet később a színek vettek át. A bogarak fényérzékelő fehérjéinek génjei alapján ezeknek az ősi beporzóknak csak kétféle, ultraibolya, illetve hosszú hullámhosszú, zöld fényre érzékeny látóreceptoruk van. Látásuk tehát dikromatikus, szegényebb sok mai rovar trikromatikus látásánál.
A kutatók 23 cikászfaj tobozainak fényvisszaverési spektrumát mérték meg, majd az adatokat összevetették a zárvatermők virágszíneinek nagy adatbázisával. A színeket a bogarak, méhek és lepkék látásmodelljeiben értékelték. A tobozok színezete alig illeszkedett a bogarak receptorainak érzékenységéhez, vagyis számukra vizuálisan kevéssé feltűnő. A virágos növények szirmai ezzel szemben erős színkontrasztot mutattak a később megjelent, látásra jobban támaszkodó méhek és lepkék modelljeiben.
A magvas növények fő családjainak összehasonlítása azt is megmutatta, hogy a termogenezis egymástól függetlenül alakult ki a cikászoknál és a zárvatermőknél, de az evolúciósan korai fejlődési vonalakban különösen gyakori. A fiatalabb csoportok, köztük a rózsafélék és az őszirózsafélék nagyobb színváltozatosságot mutatnak, és jelentős anyagcsere-ráfordítással termelnek pigmenteket. A statisztikai elemzés erős negatív kapcsolatot talált a hőtermelés és a színgazdagság között: a hőjeleket használó növények rendszerint kevésbé színesek, és fordítva.

Ez evolúciós kompromisszumra utalhat. A különböző jelzések részben helyettesítik egymást, más-más energetikai költséggel járnak, és eltérő érzékelésű beporzókat céloznak meg.
A termogenezis eredetét a növények és rovarok fosszilis adataival összevetve a kutatók arra jutottak, hogy a cikászok hőtermelése már a kora permben, körülbelül 275 millió éve megjelent. Így ez az egyik legrégebbi ismert beporzási stratégia. Az éjszakai életmódú, egyszerű színlátású bogarak korábban jelentek meg és kezdtek sokféleségükben gyarapodni, mint a méhek és a lepkék. Utóbbiak jóval később, a modern virágos növények gyors elterjedésével párhuzamosan fejlődtek.
A szerzők szerint a cikászok hatékony, de kevés információt hordozó és erősen specializált infravörös jelzése korlátozhatta evolúciós lehetőségeiket. A virágos növények ezzel szemben a színjelzések szinte korlátlan változatosságát és a nappali beporzókat is kihasználták, ami hozzájárulhatott kivételes sokféleségükhöz.
A Wendy A. Valencia-Montoya és munkatársai által jegyzett tanulmány 2025-ben jelent meg a Science folyóiratban (DOI: 10.1126/science.adz1728).


